Kulturális folyóirat és portál

2017. január 31 | Bodó Márta | Irodalom

Betegség triptichon

1. Betegség

 
Nagy kör közepén picinyke nő. Törékeny, rebbenő szemű. Beszél, kapkodva, hadarva. Magabiztosnak akar látszani, de a szó a szája szélén megbicsaklik. A keze sebzett madárfióka, libben, ficánkol, vergődik.

Messziről szemlélem, majd közelebb lépek. A szemhéja megrándul. Átléptem a biztonsági sávot, amit maga köré építeni vélt. Betörtem a magánszférájába. Belső köreinek megsértését hevesen szóvá kellene tennie, gondolom. Ordítást, hangos méltatlankodást várok: kikérem magamnak, ide nincs bejárás, azonnal ki! Védelmi zónáján elkövetett határsértésemet kiszolgáltatottan, tehetetlenül tűri. Sebzett kislányként rám mered, a támadóra, nem küld el, ő vonul vissza. Tétován lépeget, távolodni kíván. Követem, kifejezetten ingerel a védekezés teljes hiánya. Lépegetek a nyomában, ő csak hátrafelé lépeget, ijedten kémlel, nem a fejét, csak a szemét mozgatja, pillái rémülten verdesnek, kiutat keres. Még most se, sose jutna eszébe szembefordulni, a betolakodó fölé magasodni, gátat szabni, a kezét, erőtlen kis tenyerét felemelni, azzal megálljt parancsolni. Közeledem, elnyeléssel fenyegetem. Védekezésének hiánya megkeményít, elsötétül bennem az indulat, jó szándék helyett kajánul lesem a gyengeségét. Megerősít a gyengesége, nevetni tudnék, perverz boldogság áraszt el. Gonoszságom hatalmasra duzzad, érzem, hogy kis fenyegetésből hatalmassá növekedem, fölébe magasodom, bekapom, elnyelem, felfalom, megszüntetem. Testében burjánzó sejtek garmadája vagyok. Értetlenül pislog, nem érti, honnan. Szaladgál körbe-körbe, verdes. Űzöm őt, körbe-körbe kergetőzünk, de ez nem játék, nem kellemes. Nekem kínos a tehetetlensége. Megáll, rám néz, tekintetében félelem. Retteg, mást nem tud. Csak fel kellene tartóztatnia, erőt tanúsítania, ellenállást kifejtenie, akarni, hinni, hogy képes – máris csökkenni, fogyni kezdenék, el is illannék. Szembe kellene szegüljön minden pórusa, falként utamat állni, megszűrni – és én a rostán fennakadnék. Vágyom a tiltására, visszakoznék, inalnék. Ám ő nem meri, így maradok. Átkarolom lassan a derekát, behatolok a mellkasába, beleszívódom a sejtjeibe. Szivacspuhaságúvá vált csontjai mélyére kúszom, beleülök a porcokba, inakba, a szövethártyába, és szívom, szívom az életét.

 

2. Életösztön

 

Az orvostól egyenest a város fölé magasodó dombon álló kilátó csúcsára mászott ki. A létrán állt, egyik lába a korláton kívülre lógott. Megtámaszkodott a vízszintes rúdban, úgy nézett körül, jóleső érzéssel nyugtázva az alatta hömpölygő emberáradatot. Bennük lüktet, él az élet. Jól van ez így, ha már belőle lassan kifogy. A rendelő kilincsétől el se vált még a keze, bosszút akart: fájdalmat, szomorúságot, nyomorúságot mindenkinek, minél többeknek. Hogy mernek tovább rohanni, rezzenéstelen arccal a szemébe nézni, dolgukra viharzani, amikor számára megállt az idő, mostantól percekben adagolt az élet?! Magával rántani őket mind! Ez volt az első gondolata, az első késztetése. Azért sietett a kilátóhoz, hogy onnan a nyüzsgő sokaság nyakába zuhanva legalább néhányukat a fizikai megsemmisülésbe magával rántsa, a nézőknek pedig sok nehéz, álmatlan éjszakát okozzon. Szinte boldog lett a véres gondolattól. Amikor a lábát a mélység fölé, a létrára tette és letekintett a városra, megnyugvás töltötte el: de hiszen az élet él és élni akar. Mélyet szippantott a csípős, hideg légből, beteg mellére szívta, és kitárta a karját, keblére ölelvén a várost, az imádott, gyűlölt, megvetett sokaságot. A ráktól lyukacsosra mállott mellcsontjára szorította, szorosan, melengetően, gyógyítóan, míg csak kékeslilára nem váltott a bőre. Szaporán, majd egyre nyugodtabban vette, kortyolta a levegőt, érezte, az egyenként foltozza be a sebeket. Érezte: a túlburjánzott gonosz sejtek sorra kihalnak, mindegyik liános átszövés helyét új sejtek töltik be. Lassan behúzta a létrára lógó lábfejét. Nem akart már bosszút állni. Az élet lassan benne is akadálytalanul élni akart.

 

3. Éjféli jelenés

 
Műtét után, az intenzíven a különteremben lassan ébredezem. Először a fülem ébred: hallom, hogy surrognak a gépek szorgosan, pityeg a szívritmust jelző szerkezet. Lassan a szemem is lát, nemcsak érzékel: tompa zöldes fény szivárog egy sarokból, amúgy sötét. Éjszaka van? Vagy csak elsötétítették az ablakokat? Fogalmam sincs. Még mindig csak lebegek az ólmos álom és az ébrenlét között, csak sejtem magam körül a kis szobára szűkült világot. Nem tudom, álmodom vagy érzékelek, ez már a valóság vagy még a képzelet. Kábult félálomban lebegek. Emberszót várnék, egy mondatnyi kapaszkodót, hogy eldönthessem, ez még az itteni lét, nem a túlvilág, hogy minden jól ment, jól van és főleg jól lesz. Nővér jön, halkan serceg a talpa alatt a gumiszőnyegen fehér papucsa. Hangtalanul cserél szondát, tűt, igyekszik is tovább. Nem tudok megszólalni. Nem tudnék kérni, talán elfogadni sem. Azt se tudtam, mit kérnék, ha tudnék, és mire vágyom, amit nem tudok elfogadni. Telik az idő, fogy a csövön a karomba csorgó, kábító szer. Egyre nagyobb teret nyer a tisztuló öntudat. Egyre kínosabb, kibírhatatlanabb a tehetetlenség, a háton fekvés, a tompa surrogás, az irreális fény. Fekszem, csak a szememet bírom mozgatni. A gondolataim annál fürgébben ugrálnak, kínzóan élénken és nyughatatlanul. Az ablakra esik a tekintetem. A szélén furcsa alakú árnyékra figyelek fel. Ahogy nézem, próbálom kivenni az alakját, sárga szempár villan. Fekete párductest. Puha talpakon oson. Egy pillanatra megáll, beles. Összeakad a tekintetünk. Az okos szem fürkészőn vizsgál, majd rám pislog, és indul is tovább. Még egyszer visszanéz, már nem is csak pislog, határozottan kacsint. Érzem, ahogy a sejtek, a szövetek elkezdenek pezsegni, újulni, a csontok forrnak, a test erősödik. Gyógyulok.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu