Kulturális folyóirat és portál

2013. március 26 | Várad | Kultúra

Beleépül a szív is

Kinde Annamária: Stresszes interjúalany vagy?

Szabó T. Anna: Igen. Mondhatom, hogy igen, mert otthon jut eszembe a legjobb válasz. Van, amikor nagyon jól sikerül egy-egy beszélgetés, de ez a véletlenen múlik, meg sokszor a kérdezőn.

K. A.: Most megijesztettél.

Sz. T. A.: Nem ez volt a szándékom.

K. A.: Mi volt a doktori dolgozatod témája?

Sz. T. A.: Én azért mentem angol szakra, mert ott voltak azok a tanárok, akik nekem kedvesek. Egyébként magyar szakra mentem volna, mert én magyar–angol szakos voltam. De az angol szakon volt Géher István, Dávidházi Péter, meg egy csomó tanár, akiket én nagyon szerettem, és akik ugyanúgy foglalkoztak magyar irodalommal, mint angollal. Ezt azért bocsátom előre, mert a doktori dolgozatom is magyar témájú volt tulajdonképpen: Szabó Lőrincnek a Shakespeare-szonettfordításaiból írtam, összevetettem azt a két változatot, amit készített, és azt próbáltam bebizonyítani – sikerrel is –, hogy ő, amikor az első változatot fordította, 21 éves korában, nem tudott igazán angolul. A német fordítás alapján kezdte és azon tanult meg tulajdonképpen angolul. A másik változatnál tudott már, de nagyon érdekes a két változatot összevetni. Egyszerre volt angol és magyar téma, ami nekem nagyon kedves és fordítóként nagyon tanulságos is volt.
Ezt így görgettem magam előtt, mert a szakdolgozatomat is ebből írtam, és egyre többet elemeztem, de a célom igazából az volt, hogy le akartam fordítani az összes szonettet. Meg is csináltam a felét, de azóta egybefüggő időm nem volt. Kellene egy hónap, hogy teljes mértékben ebben éljek, mert jegyzeteltet akarok. Nem a fordítással van a baj, hanem mindegyikről kellene egy kis esszét írni, mikroelemzéseket, mert sokat foglalkoztam azzal, hogy mit látok a szonettben, és nem azért, hogy Szabó Lőrinccel versengjek, hanem azért, mert izgalmas. Egy kicsit más a megközelítésem, kétségtelenül játékosabb. Azt hiszem. Szabó Lőrinc azt gondolta, hogy ez erősen személyes. Nagyon sok személyesség van benne, de egy költői ujjgyakorlat, egy költői erőfitogtatás ez a szonettciklus, úgyhogy nekem borzasztó tanulságos volt és nagyon hatott rám ez az egész munka – Szabó Lőrinc éve. Nagyon szép része volt az életemnek a disszertációírás is, meg a fordítás is. Csak sajnos hihetetlen erőbedobás kell ehhez, és mostanában nem bírtam ezt a távot megfutni. Még ezzel tartozom magamnak.

K. A.: Azt mikor kezdted el sejteni, hogy költő leszel?

Sz. T. A.: Gyerekkoromban, mint ahogy minden gyerek, írtam mindenféle köszöntő csasztuskákat. A csasztuskát most ironikusan mondom, nem konkrétan. Születésnapi köszöntőket, alkalmi verseket írtam. De hát az csak versérzék, az én gyerekeim is mindenféléket írnak és nem föltétlenül gondolom, hogy költő lesz belőlük. Aztán tizenhárom éves koromban valamit írtam, amiről azt gondoltam, ez több mint én. Akkor édesapám elvitt Lászlóffy Aladárhoz megmutatni, és ő azt mondta, nem lehet közölni azt a verset, mert az egy politikai vers. És tényleg az volt igazából, csak én sem tudtam. Arról szólt, hogy egy szabott úton, üvegfolyosón kell menni, és nem lehet kitörni innen. A szorongattatás és a menetelés nagyon benne volt, az, hogy hova megyünk, hova menetelünk mi ilyen bőszen? Hát ez a nyolcvanas évek…

K. A.: 1985-ben lehetett, akkor voltál 13 éves…

Sz. T. A.: Igen. Tényleg benne volt ez. De ott éreztem, hogy ez több nálam. Szabad vers volt, ami tőlem szokatlan. Pont azért volt érdekes, mert a szabadversességével is felszabadító élmény volt. Az természetes dolog volt, hogy én ilyeneket írok, támogattak és szerették a családban. De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy amikor Magyarországra kerültem, 87 végén, akkor egy nagyon érdekes helyzet állt elő. Engem érdekelt a vers a legjobban az osztálytársaim közül. Nagyon jó osztályom volt, mégsem volt olyan fontos nekik. Én meg a padomra fölírtam mindenféle verset. És az volt a kapaszkodásom, vagy a szülőföldem, a minden. Szilágyi Domokost akkor megtanultam. Alig ismertem Kolozsváron Szilágyi Domokost. Ott Szombathelyen, akkor jelent meg a Magvetőnél a Világ hava kötet. Már nagyon vártuk. És a Kántor Lajos-féle Szilágyi Domokos-dokumentumgyűjtemény, az Élnem adjatok. Nagyon érdekes volt, hogy én onnan visszamenőleg fedeztem ezt fel és egyszer csak nagyon fontos lett. Nem is az, hogy én írjak, hanem hogy mások írnak. Addig természetes volt, és akkor valahogy élet-halál kérdés lett. Nyilván azért, mert kamasz voltam. Lehet, hogy a mai kamaszok egy részének a dalszövegek jelentik ugyanezt. Egy-egy izgalmas koncert jelenti ugyanezt az élményt, amit nekem akkor a vers jelentett. És azért kezdtem írni, hogy visszaszerezzem. Nyilván az élettérváltás is közrejátszott, és nem tudom, milyen lett volna, ha Kolozsváron maradtam volna. Valószínűleg akkor is írtam volna tovább, de nem biztos, hogy ugyanezt, és nem biztos, hogy ugyanígy. Egyik oka ez a felkavaró élmény, hogy máshová kerültem, más viszonyok közé, meg hogy magamat meg kellett teremtenem újra. Ez valószínűleg a kamaszkorral amúgy is bekövetkezett volna, de lényegében akkor gondoltam arra, hogy márpedig én írni fogok. Szerencsés pillanat volt, mert akkorra már megismertem a mostani férjemet (Dragomán György író – szerk. megj.), ő is írni akart és valahogy felerősítette egymást ez a két írhatnék, és nem hagytuk abba. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy kitartottam.

K. A.: A versben, a könyveidben hogyan és merre haladtál?

Sz. T. A.: A természetességtől, onnan, hogy természetesnek veszem a megszólalást, a versbeszédet, haladtam az objektivitás kísérletén át a szubjektivitásig és nagyon szeretnék visszatérni egy kicsit az objektivitáshoz. De ez nem költői program, csak szándék.
Az első kötetemnél nagyon nagy szerencsém volt. Lator László volt a tanárom, és elküldött kiadóhoz, ahol szintén két költő, Mezei András és Székely Magda fogadott, és rögtön kiadták. Nem kekeckedtek, nem szóltak bele, hanem úgy, ahogy volt, az én zsenge első kötetemet kiadták, ami nagy dolog volt, mert úgy éreztem, hogy léptem egy nagyot, és ez tényleg fontos az embernek. De onnantól kezdve már terveznem kellett. Sokkal jobban kellett terveznem, és ez azért nagyon nehéz, mert az ember verseket ír, nem kötetet vagy életművet. Tényleg ez a különbség. Látom. Ha az ember regényíró mellett él, akkor látja, hogy mit jelent nagy szerkezetben gondolkodni. Én ezt nem tudom ilyen erősen tervezni. Az objektivitás az azért jött, mert már az első kötetben is kétséges volt sok minden: hogy meg lehet-e szólalni természetesen? Az is benne volt, hogy nem. De mégiscsak azt hiszem – tizenhat vagy tizenhét éves koromtól vannak benne verseim –, hogy abban a korban mindenki nagyon tehetséges. Bíráltam én is mostanában ilyen gimnáziumi pályázatokat és láttam, hogy ragyogóak a gyerekek. Olyan jó írni még. Olyan nagyon kell. Ugyanakkor az ember nő felfele. Megpróbálkoztam az objektivitással. Ez a Nemes Nagy Ágnes-korszak az életemben, amit nem nőttem ki azóta sem, de azért sikerült egy kicsit a magam útját járnom. Meg kell próbálni kivonni magunkat egy kicsit a versből, vagy a vers mögül. Ezt én megpróbáltam, ennek találtam fontos példáját a fényképezésben, a fotográfiában, mert az mégiscsak objektív, már maga a szó is, hogy objektív, benne van. Utána – ez szintén személyes, a gyerekeim születésével összeköthető – rájöttem, hogy az objektivitás bizonyos élethelyzetekben nem működik. Ha ezt költői anyagként akarom használni, akkor az objektivitás, akár akarom, akár nem, úgyis óhatatlanul elhomályosodik. De én nem gondolom rossznak a szubjektivitást, nem tudom, mennyire divat vagy nem divat, nem tartom önmagában rossznak, csak az érzelgősséget szeretném elkerülni.

K. A.: Mit értsünk érzelgősségen?

Sz. T. A.: Az ember elérzékenyül egy csecsemőtől, de én megpróbáltam azért leírni. Én nagyon szeretem nézni az egészen kicsi babákat, mert pont a megismerés… tehát ismeretelméleti kérdés a gyerek. Hogy nézi a világot? És nem csak azért, mert bájos. Ez az érzelgősség veszélye, hogy hú de bájos, hú de édes, hú de szeretem. Leírtam egy helyen ezt, de nagyon kellett vigyáznom, hogy mire oda eljutok, hogy kimondjam, hogy szeretlek, hogy nagyon szeretlek, én nem mondom ki ezt könnyen. Most már igen, de ennek nagyon nagy tétje van. Hogy odáig legyen tétje. Hogy a bájosság ne homályosítsa el azt a gyereknél, hogy milyen hihetetlen világvevő gép egy ilyen gyerek. Van egy nagyon szép könyv erről, Bölcsek a bölcsőben a magyar címe, szójátékkal. Arról beszél, hogy milyen erőfeszítés, a világ elsajátításának soha meg nem ismétlődő tündökletes intenzitása, ami a gyerekben benne van. Ezt próbáltam volna megírni, de ezt soha nem sikerült, máig nem sikerült megírnom. Olyan szépen mondja Pilinszky: senkiföldje egy csecsemő szeme. Ez igazából nem egészen így van, de ő nagyon ősi, ismeretelméleti oldalról közelítette meg: „egy szál virág / a puha szélben, / akár egy néma csecsemő / forgatná ámuló kezében”. Ez a fajta eksztázisig fokozódó intenzitása a dolgoknak, ami engem nagyon érdekel. De ezt nagyon nehéz. Itt van az eksztázis. Az eksztázis egy borzasztóan szubjektív dolog, ugyanakkor pontosan, ha magunkat tekintjük egyfajta állóvíznek vagy sztázisnak, akkor éppen kimozdíttatunk, kirepíttetünk, elkerülünk ebből. És ezért nagyon nehéz az objektivitás és szubjektivitás között egyensúlyozni. Ez nekem alapvetően fontos kérdés.

K. A.: Fontos neked megérteni a világot?

Sz. T. A.: Ennél fontosabb nincs. Nem gondolom megérthetőnek, de értelmezhetőnek gondolom. A tudományos megértés is ugyanolyan fontos. Nem a költői az elsődleges.

K. A.: Milyen viszonyban állsz a misztikával?

Sz. T. A.: Jó olvasni, érdekes élni, de nagyon nehéz csinálni. Az embernek bizonyos személyes tapasztalatai a világnak az összefüggéseiről nem általánosíthatók. Nagyon veszélyes kérdés például a csoda, mint olyan, ami engem foglalkoztat, ami velem többször is megesett életemben. A gyerekeimnek azt tanítom, hogy igenis van. Azt tanítom: nyilván van racionális magyarázata, de mégis, a személyes csodát észre kell venni. De nem akarom általánosítani, vagy az is lehet, hogy nem merem. Mindig óvatos vagyok ilyen szempontból. Tudományos nevelést kaptam. Hogy mindig rákérdezzek és mindig körbejárjam. De a saját tapasztalataim azok a saját tapasztalataim. És ezért nehéz.

K. A.: Költőként merre visz a további építkezésed? Most éppen mi áll előtted?

Sz. T. A.: Az a baj, hogy tudom, hogy mi van előttem, de ha beszélek róla, nem fogom megcsinálni. Életemben először tudom, hogy mit kellene csinálnom, de nem találom a módját. Lépcsőként képzelem el, megpróbálom így elképzelni, egy kaptatóként, ahol valahova el kell jutni. Mert az kétségbeejtő lenne, ha nem tudom kiteljesíteni. Babitsnak van egy verse: „a véghetetlen portikusznak / egyhangu oldalívei / rejtett forrásu fényben usznak. / Mi haszna széttekinteni?” és azt mondja utána: „s bárhol bukom, felén bukom /… / s maradok majd a féluton”. Ez az egyik kép. A másik: Szabó Lőrincnek egy álma. Azt álmodta – ezt egy levelében írja csak le –, hogy megy egy házban, ami amint megy, úgy épül köré. Nem tudja belátni, hanem mindig ahogy megy, úgy épül. És hogy tudta, hogy az az életműve. Tehát már a tudatos eszével így értelmezte. Nekem az elképzelésem most az, hogy magam fogok magam elé építeni egy újabb lépcsőt, amire léphetek. De hogyha ezt erőltetem, vagy izomból csinálom, akkor rossz lesz. És ezért várok nagyon régóta. Minden kötet után válság van általában, de most még nagyobb, mert már eleve az előző kötetem is egy bizonyos válságfélének a tudatosítása vagy a kimondása.
Bátornak kell lenni. Nagyon bátornak kell lenni most. Valami olyat csinálni, amit még eddig nem csináltam. Eddig mindig megpróbáltam valami mást. Az objektivitás helyett szubjektivitást, a szubjektivitás helyett most az a baj, hogy nem az objektivitás kell következzen, hanem valami, aminek nincs neve. Ezért nehéz. Vannak elképzeléseim, kétségtelenül, sőt, kaptam egy barátnőmtől még egy ötletet is, ami nagyon tetszett, amit meg lehet csinálni technikailag. És nyilván beleépül a szív is, ha megcsinálom a csontokat. Akkor lesz szíve a dolognak. De nem biztos, hogy ez az út, hogy ez az a lépcsőfok.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu