Kulturális folyóirat és portál

2014. szeptember 24 | Bonczidai Éva | Irodalom

Békaszív

Úgy szeretem a szarvasbogarat. Hátára fordítani és nézni, hogyan tükröződik vissza viaszos potrohán az arcom, miközben a kalimpáló lábak csiklandozzák a tenyerem. Tegnap benyúltam a szarvai közé, és a körmöm mellett teljesen átszúrta az ujjbegyemet. A lugas kisasszonypapucsainak szirmaira hullott a vérem. Az jutott eszembe, hogy ha nálunk is lenne jézusszív a szőlő mellett úgy, mint Juliska ángyoméknál, vagy az orgonák mellett, mint Ida néninél, most a kis rezgő szívekre csepegtetnék abból a vérből, amely anyám féltett titkait feltárta. Sokkal mutatósabb ez a vörös a harmatos virágkelyhekben, mint a klórszagú asztallapra pakolt steril üvegcsékben. Látni akartam, meddig kell mozdulatlanul tartanom a kezem ahhoz, hogy a bogár önként szétnyissa a szarvait, de nagyanyám észrevette, mit csinálok, káromkodva odaszaladt, és erőszakos rántásától szétpattant a szurokcsillogású kis kapocs. „Mi ez a hülyeség már megint?” – forgatta a szemét, miközben gumiszandáljának talpa alatt hangos reccsenéssel szétmorzsolódott egy tökéletes teremtmény.
Nagyon tetszett a gézpólya, amit nagyanyám az ujjamra morgott. Az az igazság, hogy nagyon értett mindenféle sérülés ellátásához. Mondogatta is Ida néni, hogy Máriskó – így hívta nagyanyámat – fukar ugyan meg rideg meg mocskosszájú, de egy ilyen, mint én, nem is kerülhetett volna jobb helyre, mint hozzá. Meg hogy legyek hálás a sorsomért. Meg hogy anyám is amilyen élhetetlen és felelőtlen volt, előbb-utóbb úgyis ide kerültem volna, és jobb is, hogy nem emlékszem már rá.
Anyám, mint mondták, tizenhat évesen összeszűrte a levet a káplánnal, és úgy maradt. Gyermekként még nem értettem pontosan, ez mit jelent, de aztán rájöttem, hogy valahogy így kezdődtem én. A káplán levetette a papi terheket, és feleségül vette anyámat, pedig mindkettejük családja ellenezte. Éltek, mint más, úgy négy és fél éves koromig, amíg engem el nem ütött Bandi Gáspár részegen a robogójával és vért nem kellett kapnom a műtétek miatt. A vizsgálatokból kiderült, hogy B csoportú donorra lesz szükség, pedig anyám vére meg a kápláné is A-s volt. Anyámat megverte a férje, majd megegyeztek, hogy amíg teljesen fel nem épülök, nem beszélnek az ügyről. Fél év múlva – úgy tűnik, jobban voltam – megint megverte anyámat, s anyám másnap meghalt, de nem mondta meg, hogy ki az igazi apám. A káplánt börtönbe zárták, én meg nagyanyámékhoz kerültem.
Mesélték, hogy hetekig csak sírtam, nem akartam enni, és csak az erdőszéli tónál higgadtam le annyira, hogy tíz percnél tovább is lehetett velem értelmesen beszélni. Jancsi nagybátyámmal – aki tíz évvel idősebb nálam – mindennap kimentünk oda és néztük, hogy fürdik a többi kölyök. Pár nap múlva már nagyon unt engem, úgyhogy ő is a pancsolókkal tartott. Így ment ez egy hónapig, amikor Jancsi meg a barátai heccből engem is bevittek a vízbe. Hárman fogtak, én meg kalimpáltam és sikítoztam, de ők csak egyre távolabb vittek a parttól. Amikor úgy érezték, elég mély a víz, elengedtek, és rám szóltak, hogy ússzak. Nem úsztam. Azt mondták, hogy ők csak jót akartak, hogy meg akartak tanítani úszni, hogy ők is így és ennyi évesen, meg ilyenek. Elmerültem, ők hagytak egy ideig, hátha belejövök, de nem bukkantam fel újra. Mire kihúztak a partra, már nem voltam magamnál. Utána sokáig kórházban voltam. Ahogy Juliska ángyom mondta: újjászülettem. Amikor felébredtem, olyan voltam, mint egy újszülött – nem tudtam beszélni, járni, még a fejemet se bírtam tartani, és nem emlékeztem semmire. Újra kellett tanulnom mindent.
Kevés esély volt rá az orvosok szerint, de viszonylag mégis normális lettem. Csak a fájdalmat nem érzem. Attól még lehet teljes életet élni, csak veszélyes, és kicsit jobban oda kell figyelni – szorította meg a vállam a szépfogsorú Kerekes doktor. Ezt minden találkozásunkkor elmondja, és mindig ugyanúgy megszorítja a vállam.
A gyermekkorom valahogy jó volt. Pedig nem szerettem mindent. Például a nagyanyám-féle kötött pulóvereket egyáltalán. Téli lakodalmakon és ünnepeken kellett felvennem őket, és olyankor a naftalinszagú nénik mindig megsimogatták a copfom: „Olyan szép a hajad. A pulóvert meg ugye mama kötötte?” – vigyorogtak. Nekem pedig mosolyognom kellett és bólogatnom. Aztán szemlesütve odébb surranni. „Szegényke. Még jó, hogy Máriskó ilyen jól tartja magát” – súgtak össze a hátam mögött. Ha meg nagyanyám is ott volt, szó sem lehetett eloldalgásról. Mosolyogni kellett, és türelmesen állni, amíg ő elmeséli a kötésminta titkait, hogy hány sima, hány fordított, és hány szemet apasztunk honnan. Pofákat vágni és nyafogni nem szabadott, még akkor sem, amikor már harmadjára kellett körbefordulnom, vagy amikor a mellemig hajtották fel a pulóvert, hogy az ujjak felvarrását megtanácskozzák. Amikor a hátát nézték, az jó volt, mert olyankor a táncolókkal voltam szemben, és láttam, hogy a többi gyerek hogyan ugrabugrál a párok között, Sanyi bátyám pedig hogyan bolondozik a seprűvel, miközben kivörösödve énekli, hogy üljfelamotoromrakisangyalooom – olcsóésnemrááááz.
De a hétköznapok izgalmasak voltak. Különösen a nagyvakációban, amikor Jolán néni unokája is itt nyaralt. Orlándónak hívták. Ő nem olyan volt, mint a többiek. Már a neve se olyan falusi volt, mint a Csabi vagy az Atti. Ő volt a városi fiú. Hosszú haja volt, koponyás fekete pólója és műanyag csontváz-kulcstartója. Minket meg nyáron mindig lenyírtak, és kulcsunk sem volt, nemhogy kulcstartónk. Röhögött, amikor tátott szájjal néztük a múnvólkot. „Hogy lehet úgy élni, hogy azt se tudjátok, ki az a Michael Jackson?” – hüledezett. De Orlándó lusta volt és ügyetlen. Ha fáramászásról vagy fogócskáról volt szó, mindig lefújta a játékot azzal, hogy „gyertek, mutatok valamit”.
Egyik ilyen alkalommal került elő a csontváz-kulcstartó is. Ámulva számolgattuk a bordákat, amikor Bandi elővette a bicskáját, és kissé szégyenkezve, amiért azon csak pár ujjperc látszik, átnyújtotta Orlándónak:
– Ni, ennek a nyele öregtatám kisujjából van. Amikor ángyomat temettük, akkor tört fel a koporsó, onnan szedtem ki – mondta.
Akkor láttam először ájult embert, de mire megszavazták, hogy nekem kell szájból szájba lélegeztetnem, mint a béjvácsban, Orlándó már magához tért.
Különben az orvosok szerint okos vagyok, csak azt mondják, hogy az érzelmi intelligenciám nagyon alacsony. Meg hogy az ítélőképességem olyan, mint egy kisgyermeké. Ahogy a tiszteletes mondta, ilyen lehetett az ember, amíg nem evett a tudás fájáról. Zsolti is mondogatta régebb, hogy én jó vagyok, meg hogy szeret. Én is szeretem. Itt lakik a szomszédban, nyáron minden nap több órát beszélgetünk, mászkálunk a mezőn, madarakat és nyulakat lesünk. Fényképezőgépe is van, nagyon sok képet készítettünk már – naplementét, méheket, felhőt, harmatcseppet, szedret meg mindenfélét gyűjtöttünk össze a közös albumunkba. Zsolti a legkülönlegesebb ember, akivel valaha találkoztam. Szeptembertől már hatodikos lesz. Azt mondta, azt a lányt veszi majd feleségül, akivel olyan jókat tud beszélgetni, mint velem. Meg hogy milyen kár, hogy én már néni vagyok. Ez rosszulesett. Este másfél órát álltam a tükör előtt és nézegettem magam. Sírtam is, mert tényleg néninek tűnök. A testem harmincnégy éves. Már ősz hajam is van, meg a derekamra is felszedtem két kilót. Amúgy meg egész csinos vagyok. Pali bá még ki is kezdett velem a gyárban, de amikor megfogta a mellem, úgy a képébe nyomtam a csirkebelet, hogy még délután is hányt a kerítés mellett.
Tudom, hogy undorító a munkám. Két váltásban dolgozom a csirkefeldolgozóban: napi nyolc órában beleket tépkedek a futószalagon gördülő, megkopasztott csirketetemekből. Amikor nagyanyám ragyogva újságolta, hogy „elrendeztelek végre, kaptam neked való munkát, már nem vagy gyermek, a korodbeliek eltartják magukat”, reggelig sírtam. Az első pár hetet végigöklendeztem, hat kilót fogytam, de aztán megszoktam. Attól tartok, hogy az ember mindent meg tud szokni.
Amikor először öltem állatot, hónapokig rémálmaim voltak, pedig nem is tudtam, mit csinálok, most meg a nyulat is én vágom vasárnapra. Az úgy volt, hogy Jancsi bátyámtól kaptam egy bicskát, és a többi felszegi kölyökkel levonultunk a patakhoz békát fogni. Elvittük Ida néném kapujába, és ott sorra felvágtuk őket, néztük, hogy dobog a szívük. Nagyon izgalmas volt, két ujjal megfogtam, megnyomtam kicsit, még most is érzem, milyen rugalmas volt. Aztán abbamaradt a dobogás, mondtam, csináljuk vissza és vigyük vissza a vízbe. Erre Jancsiék röhögtek, hogy már megdöglött, én meg zokogva próbáltam visszatuszkolni mindent a béka belsejébe. Nem tudom, mikor adtam volna fel, ha Ida néni ki nem jön, és el nem kerget azzal a mocsoktól ragacsos botjával.
Azt hiszem, olyan lehet a fájdalom, mint amit akkor éreztem a gyomromban. Azóta csak egyszer éreztem ilyet: amikor Zsolti mondta, hogy jött egy új lány az iskolába, Kata. Zsolti szerint gyönyörű és okos. Akkor rándult egyet a gyomrom, és furcsákat gondolok, amikor Katáról beszél. Ma délután kimegyünk a vízgyűjtőhöz, ahol úszni tanultam, el fogja hozni őt magával, hogy én is megismerjem. De engem csak a szíve érdekel. Hogy mennyire rugalmas.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu