Kulturális folyóirat és portál

2013. október 17 | Borzási Johanna | Irodalom

Befőttbontás alkonyatkor (Az árulás politikája ciklusból)

Éles szélű levelek, mint kovácsoltvas travesztiák, törnek felfelé az üvegen,
a barackbefőttből nőnek egyre kijjebb törve a tükrön, át a színülepen,
cserépkemény érmezők düllednek sima zöldjük felületén,
a recék és hajlatok soha nem látott levélmintákat rajzolnak elém.
Forgatom az üveget, s ujjaim beleakadnak az elvadult burjánok indáiba,
irtózattal rántom kezem vissza, – az mintha meg se billent volna, úgy csillog tovább.
Szeletelt barackok sárgája úszkál odabenn, de édes levükből
temérdek sötét húsevő növény szívja tört gyökerekkel az üvegen át a nedűt.
Torz rózsabokrok és korcs ibolyák, szörny-szederindák, szibillák,
mind-mind hozzátapadnak halk iszonyattal kedvenc desszertem testéhez,
bár a portól is óvtam, tartogattam búza-arany pillanatokra, s meg se bontottam volna,
ha nem vagyok barátságra farkaséhes és barátokban egérszegény,
ha lenne bármi egyebem most, mint ez a váltig védett üveg befőtt.
Mély sóhajjal hajolok fölé, és nekifogok a gyomláláshoz városi puhánysággal,
nehézkes mozdulatokkal húzom ki az üvegsebekből a nyúlánk férgeket,
egyik nyálkás gyökeret a másik után, nincs kegyelem. S ha beletörik, jön a kapálás,
de még a gyémántkapa se fog ezen a masszív borkánon, annyira strapabíró. Vérzek.
Sebaj, nekiesek foggal-körömmel, nincs vita. A befőtt csak az enyém.
Mire befejezem, lemegy a nap. Megcsillan letisztult, gömbölyded szélén
a lihegő naplemente, egyszemében ott az egész város a füstfátyollal, mindennel.
Vakít a tömény kompozíció visszaverődése, nagyítólencseként növeli magányom.
Lecsavarom fogcsikorgatva a kompót fedelét, miután egy kanállal jól megpattintom,
s megcsapja orromat az oszló cafatok bűze, – meg nem enném már semmi áron.
Ott állok a lemenő nap nyomában, eltűnő árnyékom mögött, kezemben tartva
az árulásodtól megromlott barackbefőttem üvegét: rothadó barátságunkat
– egyetlen megmaradt drágaságomat –, s hagyom, hadd csússzon egyre lejjebb,
hadd zúzódjon százezer diribdarabra silány csattanással a mocsokfehérre sikált csempén,
és kapkodok a még szemerkélő fény után, félve attól, hogy ha leszáll az éj,
elszunnyad bennem az álmatlanság, és új növények hajtanak ki a szilánkokból.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu