Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 31 | Kozma Mária | Irodalom

Banalitások

Mondjak egy közhelyet? „Közhelyek között éljük le az életünket.” Olyan rabság ez, amelyből nem lehet szabadulni.

Ha az ember nem tudja, hogy mit válaszoljon egy kérdésre, akkor rögtön segítségére siet egy nyelvi klisé, s ő megszabadul egy gondtól. Jó megoldás ez, hiszen nem lehetsz eredeti a nap huszonnégy órájában. A közhely szabadulást hoz és pihentet. Gépiesen válaszolunk gépies kérdésekre, s miközben elégedetten nyugtázzuk, hogy eleget tettünk társadalmi kötelezettségünknek, észre sem vesszük, hogy beszéltünk, de nem mondtunk semmit. Semmit, ami lényeges lenne! S ha csak az üdvözlő és búcsúzó köszöntés közötti egy percben tettük ezt, megbocsátható, de ha írásban, hosszasan értekezünk ugyanilyen modorban, akkor „a szó elszáll, az írás megmarad” közhely-formula értelmében a maradandóság számára rögzítettünk valamit, ami még a mulandónál és kevesebb – a semmit. „Ne feledkezz meg a pozitív gondolkodásról” – intem magam máris, mert divatos is szeretnék lenni, meg fiatalos is, hiszen ma minden reklám a ránctalanításra, karcsúságra, vidámságra, testhez tapadó hófehér meg éjfekete mosott ruhákra biztat. Tagadhatatlan, hogy mindez hozzájárulhat az érvényesüléshez. Hallom, látom, hogy divatba jött az ősz haj, vagyis a fehérre, őszülőre festett haj. „Tisztességben megőszült” koromat is elmanipulálják tőlem? Szomorúan gondolok arra a pillanatra, amikor a nőknek már olyan nagy hányada lesz fehér hajú körülöttem, hogy kénytelen leszek megfesteni feketére a hajamat, hogy némi eredetiséget mutassak. Nem beszélve arról, hogy ugyanebből az okból hízókúrára kell fognom magamat… És az írás?! Értekezni lehetne arról, hogy mi a különbség a közhelyes (amatőr, dilettáns) és az eredeti írás között, de a határokat meghúzni egyáltalán nem könnyű. Ha valaki – mondjuk – Pogányvári Genovéva álnevet választ magának, az önmagában akár a gúny, a humor jele is lehet, de valószínű, hogy inkább a dilettantizmusé. A leírt szó eleve kizárja – célja szerint – a futó találkozások gyors véleménycseréjét, s éppen maradandóságával – sajnos – az ízlésrombolás legfőbb eszközévé léphet elő.

A közhelyes világszemléletben a banalitás egyféle biztonságérzetet is ad, hiszen az ember minden kérdésre tudja az egyedüli helyes és biztos választ, mindent pontosan a helyére tesz. A világ éppen akkorára kicsinyül, amekkorát az ember hiánytalanul ki tud fejezni. Micsoda könynyedség és milyen üresség! Lássunk mindjárt egy politikai-újságírói közhelyet, amelyet nap mint nap olvasunk az újságokban, hallunk a tévében: „lábbal tiporják az alapvető emberi jogokat”. Az olvasó, a hallgató könnyedén átsiklik ezen a közlésen, annyiszor hallotta már, hogy azt hiszi, pontosan érti is, mit tartalmaz ez a közlés. Pedig: a közhely ott ér véget, ahol kezdődne az igazi magyarázat. Meggyőződésem, hogyha rákérdeznénk, igen kevesen volnának olyanok, akik például fel tudnák sorolni, hogy melyek is azok az alapvető emberi jogok, amelyeket lábbal (milyen lábbal?!) tipornak. A közlés igazságához nem fér kétség, csakhogy megfogalmazása következtében gépies, banális, semmitmondó lesz. Egyik legbosszantóbb politikai közhely számomra az, amit politikai szónoklatokban lehet leggyakrabban fülön csípni: a szónok „a népért, a nép nevében” szól, tesz valamit… valaki ellen – nyilván –, aki nem a nép. És mit mond az újságíró, ha számon kérik tőle a semmitmondását: „az újságírók örökös hajszában élnek, mert az újságnak minden nap meg kell jelennie”, „a szerkesztőségbe a világ minden tájáról befutnak a hírek, olyan nehéz választani közülük, hogy mit használjunk fel”, és egy egészen cinikus: „hogy mindig csak a rossz híreket közöljük?… az azért van, mert a jó hír nem hír, csak a rossz hír a hír” – mármint az eladható!

Közhelyről írva már nem is tudom, hogy mennyire közhely az a kijelentés, hogy az eredetiséget vállalni a banalitások kényelmével szemben sokszor nem kevés bátorságba kerül. Az ember hamarabb lesz „falu bolondja”, mint azt sejtené! És akkor kérdezheti egyedül, keserűen: „Hát kérdem én, ezt érdemeltem annyi év után?” Mármint azt, hogy senki nem érti, miért nem olyan, mint más, miért nem beszél, nyilatkozik olyan érthetően, mint más. Mert: „mindenhez érteni kell… és legfőbb (pótolhatatlan, felbecsülhetetlen stb.) érték az ember és a normális emberi kapcsolatok…” Az ember többnyire retteg attól, hogy szembekerül az őt körülvevő gúnyos megjegyzésekkel, kritikákkal. Ha valamit elég gyakran mondanak, az egy idő után igazzá válik, s a személyt gyakran arra kényszerítik, hogy ragaszkodjon a csoport konformitásához. Ellenkező esetben számolnia kell akár a kiközösítéssel is. Újságírói közhely, hogy a tömegkommunikáció korszakában élünk. Eszünket, szellemünket, lelkünket naponta meggyötrik a meggyőzés törekvései: valaki mindig nevel, valaki rábeszél valamilyen választásra. Tőlünk függ, hogy mit választunk, hogy kinek mit hiszünk el, milyen mély magyarázatokat óhajtunk hallani. Olykor nem árt néhány gyakran hallott, olvasott szöveg kútmélyébe tekinteni: mi van a szavak mögött… valóban rejtőzik ott igazság?

Bosszankodom a közhelyek miatt, de persze én sem találok megoldást arra, hogy nélkülük hogyan lehetne társalogni, sőt írni is. Bernard Shaw jut eszembe, aki sokat szenvedett apja közismert alkoholizmusa miatt. Egyszer azt írta erről: „Ha nem tudsz megszabadulni egy családi csontváztól, akkor próbáld megtanítani táncolni.”

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu