Kulturális folyóirat és portál

2013. március 26 | Várad | Kultúra

Azért tartottak tőlünk, mert nem értettek minket

Bárdos Deák Ágnes: Budapestnek vagyok egy olyan zenésze, akinek volt szerencséje a 80-as évek zenei undergroundjában találnia magát. Amikor elkezdtem zenélni, nem kellett keresgélnem a helyem. Azok a dalok, amiket a Kontroll Csoport összehozott, az a tagok legnagyobb meglepetésére hihetetlen népszerűségre tettek szert egy pillanat alatt, kazettákon terjedtek országszerte. Ezeknek a daloknak az volt a titkuk, hogy olyasmiről beszéltek, amiről akkor nem volt szokás.

Kőrössi P. József: Ezeket a kazettákat emberek vettek fel a koncerteken, nem is ti rögzítettétek?

B. D. Á.: Igen, jöttek a nagy magnókkal, felvették, aztán terjesztették, például vidéki kollégiumokban. Nagyjából Budapesten zenéltünk. Úgy látszik, vidéken is érdekelt a fiatalokat, hogy valakik azt énekelik, hogy „anyád az ítélethozó, megszült és halálraítélt”.

K. P. J.: Ezt a szöveget te írtad?

B. D. Á.: Ezt Kistamás László írta. Mi a Kontrollban hárman írtuk a dalokat, az egyik Müller Péter, aki most már Sziámi, nem tévesztendő össze édesapjával. Budapesten volt egy mainstream rock and roll, az Omega, az Illés. Volt egy előző generáció, a 60-as, 70-es évek. Én amíg gimnáziumba nem jutottam, nem találkoztam ezzel, én úgy nőttem fel, hogy klasszikus zenét hallgattunk. A Beatlest is elég későn hallottam először, hét-nyolcadikos koromban. Aztán belecsöppentem 1980-ban a hazai punk-mozgalomba. Bekerültem a gimnáziumba tizennégy évesen, kommunista szülők gyermekeként, még szép, hogy KISZ- tag lettem. Én egész életemben így nevelődtem, egészen addig, míg a gimnáziumban nem találkoztam a magyartanárommal, aki egy ’56-os ellenálló volt, osztályfőnököm lett. Akkor valahogy más dolgokról beszélgettünk irodalom meg történelem órán, s egyszer csak, lassan Che Guevara-rajongó is voltam.
Kistamás László és Hajnóczy Csaba a Kontroll Csoport nevű zenekarnak voltak az alapítói. Őket Magyarországon mindenki ismeri, Kistamás Laci most az Abszolút című műsorokat, vagy a Propagandát csinálja Tillával, a kulturális ajánló műsor rendezője. Csaba a Kampec Dolores nevű csapatnak lett a zenésze, aztán később az Egy Kiss Erzsi Zenével. Víg Mihály a Balaton zenekarnak a zeneszerzője, és az össze Tarr Béla film zeneszerzője. Volt még a Hámos Guszti, aki olyan szociofotós volt, aki a 70-es évek végén nem vettek sem semmilyen iskolába. Március 15-én mindig kiment tüntetni, mindig megverték, volt, amikor már 14-én bezárták őket. Én akkor megismerkedtem vele, beleszerettem a fotóiba. Aztán disszidált Berlinbe, elvégezte a filmművészetit, tévés lett. Van egy Soma, de ez egy másik Soma. Egy zenészfiú volt, a Sziámi zenekar egyik alapítója. Belőle pszichológus lett és kockázatelemzéssel foglalkozik. Menyhárt Jenő az Európa Kiadó zenésze, a elment New Yorkba tíz évre. Mikor beléptünk az Európai Unióba, akkor hazajött, és az Európa Kiadó nyitotta meg az Európai Unióba lépest az A38-as hajón. 2004-ben Jenő ígérte, hogy megy vissza Amerikába, de azóta is ott dekkol Budapesten újabb és újabb turnékat szerveznek, a közönség imádja. Egyszer csak megelevenedett 1980-ból egy zenekar, ő továbbra is zenészkedik. Wahorn András a Bizottság zenekarnak volt az egyik zenésze, a Bizottság is olyan volt, mint a Kontroll, radikális, underground, dadaisták. Wahorn András a rendszerváltás után New Yorkba költözött, utána Los Angelesbe, aztán hazajön és egy tanyára költözött. Úgy döntött, hogy megküzd azzal a problémával, hogy nem tud ásni, meg kapálni, de próbál. Halász Péter nagyon fontos az én történetemben is, ő lakásszínházat csinált Budapesten, amikor gyakorlatilag azt a fajta gondolkodást a közéletben, a kultúrában már tiltották is. A lakásszínház azt jelentette, hogy Halász Péterék viszonylag nagy polgári lakásuk egyik másik szobájában előadások voltak, metaforás cuccok. A lakásszínház azt jelentette, hogy ők már máshol nagyon nem csinálhatnak semmit.

K. P. J.: De aztán ők kimentek Amerikába, és ott egy egész jó színházat csináltak.

B. D. Á.: Amszterdamban és Párizsban is csináltak nagyon jó színházat 1-2 évig, aztán New Yorkba mentek. Halász Péter a rendszerváltás után hazajött és a Józsefvárosi Színházat megkapta, hogy csináljon vele, amit tud, de beletört a bicskája, aztán megbetegedett és meg is halt.

K. P. J.: Kiadtam az ő drámagyűjteményét, elég közeli kapcsolatba kerültem vele. Ami még érdekes, és megdöbbentő, hogy amikor ő megtudta, hogy halálos beteg, kivárta az utolsó pillanatot, amikor már valóban csak hetei voltak hátra és a Műcsarnokban felravataloztatta magát és élő emberként befeküdt a koporsóba, minden barátja elmondta a halotti beszédét. Aztán nem sokra rá meg is halt.

B. D. Á.: Igen, meg volt, aki énekelt. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ez egy nagyon morbid valami volt, hanem olyat, mint aki a barátaitól el akar búcsúzni. Ő egy művész volt. Ott volt a koporsó fölravatalozva, ott volt benne a Péter, könyökölt, integetett, amikor kicsit elfáradt, kicsit lehanyatlott, aztán röhögött valamin. A barátok boldogító beszédeket mondtak, meg énekeltek, tehát nem arról volt szó, hogy jaj meghalt szegény, hiszen még élt.

K. P. J.: Kik voltak a felolvasók?

B. D. Á.: Szerintem a TÁP színházas Vajdai Vili volt az egésznek a szervezője, ez egy avantgard színház, a TÁP színház. Vajdai Vili szervezte a Péter jó barátait, a zenésztársakat, a színházi életből, magánéletből, írókat. Mindenki mondhatott neki, amit akart.

K. P. J.: A ti világotok életformában nagyon különbözött attól a világtól, amibe élni kényszerültetek. Ez egy konformista világ volt, azért voltak a konfliktusok.

B. D. Á.: Igen, a konformista világ, a szüleim világa gyakorlatilag, képtelen volt elfogadni azt, másfélék legyenek a gyerekeik. Hirtelen ebből a szolid eleganciából a szakadtságra váltottak. Anyukám nem dobhatta ki a szakadt trikóimat. Én ehhez a csoporthoz tartoztam. Szegény anyám, aki egész életében arra törekedett, hogy a kislánya csinosan öltözzön, egyszer csak azt látja, a kislány felnő, kamasz lesz, nem lehet fegyelmezni. A gyerekeket akkor nem hagyták úgy szabadjára, mint ma. Mikor először kiszedtem a szemöldököm, apám egy napig nem szólt hozzám, ma meg ha kék hajjal megy haza a gyerek, a szülő nem kap a fejéhez.

K. P. J.: Egyedüli gyerek voltál?

B. D. Á.: Van egy öcsém, két és fél évvel fiatalabb. Ő elméleti fizika szakot végzett, rajongója volt a Kontroll Csoportnak, minden koncertre jött. Anyukám úgy tett, mintha nem is lenne ez a dolog, ő akkor a minisztériumban dolgozott, ez nagyon kínos volt neki. Apám egyszer eljött egy koncertre, megölelt, nem is tudtam, hogy eljön. Könnyek voltak a szemében és mondta, hogy büszke rám.

K. P. J.: Beszéljünk a Kontroll Csoport megalakulásáról. Mikor először megszólaltál, akkor mondtad, hogy téged ez az élet, ez a világ, megtalált. Ahhoz neked is kellett valami közöd legyen, hogy megtaláljon.

B. D. Á.: Milyen életforma?

K. P. J.: Teljesen kiszakadni a társadalomból, a társadalommal szembe menni.

B. D. Á.: Nem volt nehéz azzal a társadalommal szembe menni, mert az a társadalom elfogadhatatlan volt. Szerintem aki egy kicsit is adott magára, az szembe ment. Persze, attól függ kinek. Én kerestem az utam. De aki családot alapított, gyerekei lettek, tanult, dolgozott, az valahogy jól élt. Másfélék vagyunk. Számomra elfogadhatatlan volt, nem volt más választásom. A Kontroll Csoport az úgy indult, hogy a Hajnóczy Csabával, aki a Zeneakadémiára járt akkor zeneelméleti szakra, nekünk tartott már egy éve az amatőr színjátszó mozgalom, szolmizálni tanultunk, zenetörténetet is. Csaba meg akart tanítani gitározni, de annak ellenálltam. Amikor nekem meg akartak tanítani valamit, mindig ellenálltam, talán túlságosan is, nem tanultam meg semmit. Na és ekkor a Csaba, ahogy látta, hogy kezd ritmusérzékünk lenni, akkor velem meg a Kistamás Lacival, nyáron, mikor elmentek a szülei egy hónapra nyaralni, beültünk a házba és megcsináltunk öt számot. Budapesti művelődési házakban játszottunk, legnagyobb meglepetésünkre őrjöngtek a fiatalok, de volt, ahol leköptek minket. Ez az Ady Endre művelődési ház volt Újpesten, ahol teljesen odavoltak. Például a Hobó előtt játszottunk, akkor már elég sokan szerettek minket, hittük mi, mégis leköpdöstek, megdobáltak a kockásingesek. Aztán kiderült, hogy a punk zenekarok közönsége ezt elismerése jeléül is szánhatja, üdvözlésként. Ez egy legendás helyen volt, az Ifjúsági Parkban Budapesten. Én egyszer voltam ott fellépő, 25 éves voltam. Ezt kaptam ott, meg azt, hogy Pege Aladár még előttünk játszott. Őt is megdobálták. Én visszaköpdöstem a közönségre akkor, nagyszájú voltam, és az öltözőben a Pege Aladár csak ült, aztán megszólalt: kislányom, a közönség szent. Ez olyan szép volt.

K. P. J.: Hogy szerveződtek ezek a koncertek, egyáltalán hogy kaptatok engedélyeket, hogy fölléphessetek?

B. D. Á.: Bátor művelődési ház vezetők is voltak akkoriban, azok fölléptettek minket. Néha kötelesek voltak a zenekarok szövegeit bemutatni a kerületi tanácsnak – akkor így nevezték az önkormányzatokat – és ott volt valami hivatalnok, aki döntött. Egyszer a Kontrollt nem engedték föllépni, és akkor egy bátor vezető beadta úgy, hogy Ági és fiúk, egy másik zenekar, és azt már nem nézte meg a tanács.

K. P. J.: Tudtátok, hogy ki a bátor?

B. D. Á.: Előbb-utóbb lehetett tudni, hogy hol vannak a jobb fejek a tanácsoknál, de például volt olyan, aki elképesztően bátor volt. Egy koncerten elhangzott – én mondtam, nagyon be voltam rúgva, az tény, akkoriban nagyon ittunk is –, hogy „geci rendőrök”. Nem tudtam, hogy ez nagy nyilvánosság előtti izgatásnak számít. Nem elég, hogy csúnyát mondtam, de még a mikrofonba is mondtam ráadásul. Senki nem tudja elképzelni, aki nem tapasztalta meg, hogy milyen egy koncerten nyolc-tíz rendőr, kutyákkal, és elviszik a közönséget. Mit mondasz akkor? Döbbenetes helyzet volt, koncerten álldogáló embereket vittek el, ezt hogy lehet elfogadni?

K. P. J.: Lett ennek a beszólásnak következménye?

B. D. Á.: Igen, három év felfüggesztettet lehetett kapni, ami azt jelenti, hogy nem kapod meg, de bármikor behúzhatnak valamibe. Ez pont egy olyan művházban történt, ahol éppen ennek a bátor embernek ezt föl kellett vennie, mert a tanácsnak le kellett adni. A rendőrök leoltották a villanyt, a végén mondta a srác, hogy elvitték a szalagot, de ő levágta a végét, azt a darabot, ahol csúnyán beszéltem. Engem másnap behívtak a rendőrségre, szembesítettek vagy tizenöt rendőrrel, meg pár téglával, fiatal gyerekekkel, akik be voltak építve közönségbe, akik mondták, hogy én ezt mondtam. Én meg kértem, hogy hallgassuk meg a felvételt, de persze nem volt meg.

K. P. J.: Lehetett erre számítani? Hogy mikor és hova mennek ki a rendőrök, voltak ilyen botrányok?

B. D. Á.: A miskolci közönségünket agyba-főbe verték gumibotos rendőrök. A helybeliek nem is csodálkoztak annyira, ez ott megszokott volt. Nagyon fura volt az, hogy természetes a fiataloknak, hogy néha megverik őket a rendőrök. Nagyon fura világ volt.

K. P. J.: Mennyien jelentek meg egy ilyen koncerten?

B. D. Á.: Nyolcszáztól kétezer emberig. Pillanatok alatt megismertek, 80-ban tűntünk fel, nagyon sokan jöttek el a koncertekre.

K. P. J.: Azért is jöttek ennyien, mert lázadók voltak az emberek? A ti szövegeitek elég lázítók voltak.

B. D. Á.: A közönség olyanokat hallott, amit talán meg sem fogalmazott magának, de jól esett neki hallani. Félhettek is volna a rendőröktől, de nem, tetszett nekik, ami sugárzott belőlünk, megfogalmaztunk egy csomó mindent, azt emberek örültek neki, a politika meg nem. Azért tartottak tőlünk, mert nem értettek minket.

K. P. J.: Titeket bántottak?

B. D. Á.: Volt, hogy betiltottak, nem sokszor. Amikor a Bizottságnak megjelent egy nagylemeze az igazi lemezgyárban, ami teljes megdöbbenést váltott ki, mert azt mondták, hogy az dadaista hangköltészet, akkor mi is bementünk a Kontrollal, gyönyörű hangi minőségben felvettük a dalainkat. Aztán Erdős Péterék mondták, hogy ki kell húzzunk belőle dolgokat, de persze mi ezt nem tettük. Nekünk az volt az örömünk, hogy azt mondtunk, amit akartunk. Betiltottak. Azt a stúdiófelvételt mi kiloptuk és onnantól kezdve azt hallgatta az egész ország, nem kaptunk belőle egy fillért sem. De voltak, akiket bántottak, aki Erdős Pétert szidta, az börtönbe került.

K. P. J.: Erdős Péter amúgy is gyanús volt, 56 után lecsukták, elég hamar kiszabadult, aztán elég gyanúsan viselkedett. Az előbb te hoztad szóba az alkoholt, és nyilvánvalóan mindenki sejti, hogy az alkohol, a drog együtt jár ezzel az életformával. Még nem volt alkalmam megkérdezni senkitől.

B. D. Á.: Biztos, hogy alkati kérdés, de az is tény, hogy nagyon fárasztó, amikor elmentünk turnézni – egy kétszer volt –, rémes volt, hogy délután kettőtől iszol, mire odaérsz, mindenki be van rúgva, aztán kijózanodsz, aztán megint iszol, hajnalig buli, aztán jön a következő koncert. Elég nehéz. Józanul ezt nem csinálod meg, ez olyan abszurd. Ez egy munka, mindennap kiállsz egy csomó ember elé, hogy feldobd őket, és előtte azért illik feldobni magad, másképp nem megy. Szerintem nincs olyan zenész, a klasszikus zenészeken kívül, aki nem iszik. Szerintem aki koncertezik, az iszik. A drog meg egy speciális dolog, Magyarországon színpadon nem lehet drogozni, bele lehet halni a koncert közben. A piálás nagyon durva, azt nehéz abbahagyni, én abbahagytam 43 éves koromban, különben belehaltam volna, az biztos.

K. P. J.: Az írásban, amit felolvastál, csak egy nőt említesz, magadat.

B. D. Á.: Milyen érdekes, hogy valaki ezt észrevette. Az biztos, hogy oka van annak, ha valaki színpadra lép, erős egója kell legyen. Valószínű az én erős egóm nem nagyon tűrte, hogy nők legyenek körülötte. Ez nem erő, ez valójában gyengeség, nem bíztam soha annyira magamban. A férfiak jelentették számomra azt, hogy valakik akkor bebizonyíthatják, hogy jó vagyok, jó vagyok mint nő, mint író. Ők akkor az istenek, mindent elhiszel nekik. Nekem be kellett bizonyítanom, hogy jó nő vagyok. Hogy miért, azt ne kérdezd, máig sem értem. Nekem ennyi adatott meg, hogy megtapasztalhattam egy olyan világot, amit kevesen tapasztalhattak meg. Hogy ennek mennyire volt értelme azonkívül, hogy megszületett néhány jó dal – az állítólag sokat jelent –, nem tudom, én úgy érzem, még nem teljesítettem a küldetésem, én szeretnék valakivel még boldogan élni néhány évecskét, mert az nekem nehezen ment, ez a párkapcsolat.

K. P. J.: Téged nem érdekel a szerelem.

B. D. Á.: Ezt ki mondta?

K. P. J.: Te mondtad, idefele jövet.

B. D. Á.: Ilyet nem mondhattam. Vagy mondtam? Én nem bízom magamban, így nem bíztam másban sem.

K. P. J.: Adni tudsz, de kapni nem?

B. D. Á.: Tudok adni is, meg kapni is, csak nem értem, hogy miért kellett végigcsinálnom ezt a sok hülyeséget.

K. P. J.: Van még idő, főleg ha megírod a nagy történetet, ami felvetődött. Évekkel ezelőtt beszéltünk erről, hogy te megírod életed nagy történetét, ami sejtem, hogy mi.

B. D. Á.: Érdekel téged egy ilyen történet?

K. P. J.: Engem érdekel.

B. D. Á.: Akkor ezért a mondatért tettem meg én ezt a nagy utat. Egyébként először vagyok Nagyváradon, nagyon izgalmas, örülök, hogy itt lehetek.

K. P. J.: Azt olvasom tőled valahol, hogy „újra meg újra újjászületni vágytam, szenvedélyesen”. Valóban erről szól az összes próbálkozásod. Itt van a Csillagszálló néhány száma, amit elhoztál. A kezdetekben még olvastam, hajléktalanokat támogató lap ez, ők terjesztették, a bevételt ők kapták.

B. D. Á.: Igen, de most már könyvesboltokban is kapható, nagy nevű írók, például Závada Pál, írnak bele, érte elsősorban megveszik. Engem is néha megkértek.

K. P. J.: Volt neked egy tematikus sorozatod benne.

B. D. Á.: Ennek a korszaknak az lett a következménye, hogy amikor a körünkben tartózkodó Andrassew Ivánt megkértem arra, hogy írhassak, azt mondta, hogy persze, és akkor a szocio-énem és a politikus énem találkozása pokoli órákat szerzett nekem, amikor a Népszavának elő kellett valamit állítanom. Voltak jó dolgok, de voltak nagyon durvák, kemények is. Nagyon megviselt, hogy az ember mennyire bele tudja élni magát az írásba. Akkor meg is álltam egy időre. Nem tudtam követni, hogy akkor ez most tényleg én vagyok? Megdöbbentem ezen a politizáláson. Na, szóval ide írtam először fölkérésre.

K. P. J.: 1956. november 27-én születtél. Forradalom. Neked van egy teóriád arról, hogy az embernek van egy prenatális élménye.

B. D. Á.: Ezt nem én találtam ki. Engem nagyon érdekel a pszichológia, annak idején foglalkoztam is szociálpszichológiával, amatőrként. Akkor találkoztam azokkal a pszichiátriai mozgalmakkal, amelyek foglalkoztak emberekkel, kiderült, hogy én az vagyok, akit deviánsnak mondhatnak. Ezt a hatalom megteheti, hogy deviánsnak mondjon. Ez nagyon durva nyomokat hagyott bennem. Sokat gondolkodtam ezen, hogy hogyan leszek olyan, amilyen. Mitől lesz valaki olyan, hogy nem tudja a szabályokat követni, nem tud kompromisszumokat kötni? A méhen belüli élmények. Engem november negyedikére írtak ki, a mamámnak az egy borzasztó dolog volt, hogy ahogy mentek az orvosi vizsgálatra az úton, ami szét volt lőve, fölakasztott embert látott. Borzasztó. A szüleim tanárok voltak, mi laktanyában is laktunk, először oda jöttek az oroszok. Ott családok éltek. Prenatális eredetű bűntudatom van, hogy a forradalmat azért verték le olyan könnyen, mert a hadsereg egy része megadta magát, ilyen volt ez a laktanya is, ahol laktunk. Én ezt a keresztet cipelem. Bejöttek a katonák és azt mondták az asszonyoknak, hogy ha a férjeik megadják magukat, akkor nem lövik szét őket, a gyerekeiket.

K. P. J.: A szüleiteknek, meg más szülőknek, volt bűntudatuk azután?

B. D. Á.: Mindenki azon dolgozik, hogy jónak lássa magát, kevés ember képes arra, hogy azt mondja: hibáztam. Az én szüleim ezt még nem érzik, hogy ők felelősek lettek volna. Egy egészen furcsa helyzetben voltak ők ott akkor. Nekem 56 ennyi volt.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu