Kulturális folyóirat és portál

2013. december 16 | Mátyás Zsolt Imre | Irodalom

Az utolsó karnevál

Velecei Művészeti Biennálé 2013

Alfredo Jaar, chilei pavilon, a Giardini makettje

Reggel a szokásos időben, hét körül csengett az ébresztőm. Kissé kótyagos voltam még az elmúlt éjszakától. Egy jól menő bulvárlap riportereként fél éjszakán át üldöztem egy beszívott manökent, aki a fiúival száguldozott kocsmáról kocsmára a városban. Hajnalban vetődtem haza, és amúgy csatakosan ágyba vetettem magam.

A reggeli első korty kávé előtt gyakorlatilag félhulla vagyok, ezért általában az első utam a hálószobából a kávéfőző felé vezet. Útközben bekapcsolom a tévét, ami a CNN-re van állítva, és amíg lecsurog az első adag fekete, tudat alatt meg is kapom az első híreket a nagyvilágból. Ezen a reggelen sem történt volna ez másként. Csakhogy miközben félálomban magamba szívtam a kávé illatát, homályos tudatomat valósággal fölrobbantotta, az első hír, amit a tévéből hallottam. Megfeledkezve a kávéról, teljes valómmal a képernyőre tapadtam. Elképesztő képsorokat láttam. A kommentátor alig bírta megőrizni kötelező tárgyilagosságát:

„Kétségtelen, hogy az idei, immár az 55.-szörre megrendezett velencei Biennálé volt a művészvilágot legmegrázóbb, legdöbbenetesebb kiállítás, amire az emberiség visszaemlékszik. Elemzők szerint, ami történt, a 2013-as számnak tudható be, de vannak, akik az 55-ös számmal hozzák összefüggésbe a történteket. Természetesen a katasztrófa dátumát, a június 21-ét, a nyári napforduló napját is igen komoly számmisztikai vizsgálat alá vették. Egyelőre azonban még nem tudni, milyen következtetéseket vontak le a vizsgálatba bevont nemzetközi szaktekintélynek számító izraeli, amerikai, kínai, perzsa, ókaledon, hanszi, burját-mongol, ryléé, opaki, szanszi, veruki, kúszimuszi, poroló, nómusz, roboqouqou és szotalabári varázsló-tudósok. Az elmúlt huszonnégy órában kialakult egyetlen közös álláspont az, hogy az idei kiállítás megszervezését „át kellett volna ugrani”, és a következőt, az 56.-at kellett volna megrendezni 2015-ben, ugyanis a megkérdezett igen hiteles kabbalisták, számmisztikusok, jelképelemzők és jövőbe látók szerint ez két számkombináció semmiféle veszélyt nem hordozott volna magában. De mindez immár csak örök lehetőség marad, mert az idei Biennálé pontot tett Velence évszázados problémájára. A cölöpökre épített város immár Atlantisz álmát alussza a lagúna mélyén. A katasztrófát kiváltó okokról sincs egyelőre semmiféle hivatalos álláspont. Nem tudni, hogy földrengés okozta-e a tragédiát, vagy terrorcselekmény lehet-e a történések hátterében. Mindenesetre a jelen pillanatig egyetlen terrorszervezet sem vallotta magáénak a pusztítást. A katasztrófát igen kevesen élték túl…”

Hirtelen megcsörrent a telefon. Azt hittem, szívinfarktust kapok. Valósággal beleüvöltöttem a készülékbe:

– Ki vagy?

– Ezek szerint már képben vagy? – nevetett a főnököm a vonal másik végén.

– Mi, milyen képben, miről beszélsz? – habogtam összevissza.

– Figyelj! Idd meg a kávédat, szedd össze magad és húzzál ki a reptérre. – A józan utasítások kissé lehiggasztottak. – Egy óra múlva ér földet az a repülő, amivel dr. Basil Neuburg is érkezik. Telefonon leegyeztettem vele már egy exkluzív interjút. Keresd az asszisztensét. A többi a te dolgod.

Másfél órával később egy elegáns szemüveges csinibaba után loholtam, aki kutyafuttában közölte velem:

– Tudja, a velencei katasztrófa egyik szerencsés menekültje a csodával határos módon életben maradt dr. Basil Neuburg. A Professzor úr hajlandó önt fogadni a lakásán, pontosan 55 perc múlva. Kérem, legyen pontos – mosolygott egy hivatalosat, majd elviharzott és a reptéri parkolóban beugrott a rá várakozó elegáns limuzinba. A kocsi hátsó ülésén a professzor horgas orrát véltem felsejleni.

A Grant Fort-i Egyetem művészeti tanszékének a vezetője, dr. Basil Neuburg neve nem ismeretlen a művészvilágban, hiszen neves installátorként a világ számos pontján állította már ki alkotásait, de a Velencei Biennáléra még sose hívták meg. Amikor a csinibaba bevezetett hozzá – pontosan 55 perccel a reptéri eligazítás után –, úgy véltem, az öreg professzor még erősen az események hatása alatt állt. Egy hintaszékben ülve játszadozott egy hosszú láncocskára kötött bronzból készült dugó alakú valamivel, amit szórakozottan forgatott és csavart fel az ujjára újra és újra. Olyannak tűnt, mint aki ezzel a gyerekjátékkal próbálja kivarázsolni magából a megrázó élményt. Ám a jelektől eltérően szokatlanul friss, mondhatnám, agresszív volt. Meg se várta, hogy bemutatkozzam, máris a sűrűjébe vágott. Alig bírtam bekapcsolni a telefonom hangrögzítőjét:

– A június 21.-i reggel semmiben nem különbözött a szokásos reggelektől. Épp olyan nyüzsgésre virradt a nap, mint a Biennálé megnyitója óta minden reggel. Velencében a forgalom, a zsivaj, a nappallá hosszabbodó éjszaka és az éjszakába nyúló nappal a lehető legmegszokottabb dolog volt mindig is. Már kora reggel énekeltek a gondolások, a kofák a piacokat ellepő vásárlókat kínálgatták a szokásos káricsálásukkal, csónakok, vízibuszok suhantak-libegtek a folyékony utcákban, viháncoló fiatalok, szplínes életművészek, rohadtgazdagok és szerelmesek jöttek-mentek mindenfelé, ahol látnivaló volt. És látnivaló mindenhol akadt, hiszen a két fő kiállítási hely, a Giardini és az Arsenale mellett gyakorlatilag az egész város területét behálózták a kisebb-nagyobb galériák. Hatalmas területen 88 ország 150 művésze állított ki a világ minden tájáról. Érdekes és ambivalens alkotások tárháza lett újra Velence. Házikógyűjteménytől kezdve Freud rajzain, őrültek hajnali festményein és börtöntöltelékek szappanszobrain keresztül a világ minden bogaras és bogármentes művészének minden hajmeresztő álmát összehordták.  Képzelje, volt ott egy magyar is, valami Faragó András, aki kilőtt, de fel nem robbant bombákból állított össze egy installációt. Azt mondta, hogy a Föld tele van fel nem robbant bombákkal, amelyekről nem tudni, mikor aktiválódnak. Tulajdonképpen mindannyian időzített pokolgépeken lépkedünk, velük élünk, rajtuk eszünk, alszunk, szeretkezünk. Velencét viszont sosem bombázták. Velence mindent megúszott. Mindezidáig – kacsintott rám a professzor. – A Palazzo Enciclopedico mellett, ami egy érdekes Bábel-toronyra hajazott, számomra az egyik legötletesebb, de a legtöbb látogatót is vonzó alkotás a chilei pavilonban kiállított Fredo Al Raaj Giardini-makettje volt. A makett 1:60-as arányban, tökéletes másolatban megépített Giardini-kertet ábrázolta, amely a Biennálé egyik fő helyszíne. Megjegyzem, hogy számomra ez sem igazán jelentett műalkotást, hiszen egy pontosan megépített másolat volt csupán – tette hozzá a professzor némi malíciával.

– Amikor beléptünk a chilei pavilonba – folytatta dr. Neuburg –, egy padlóba süllyesztett nagy négyszögletű medencét láttunk, amit körbe-körbe alacsony korlát határolt.  Olyan volt, mint egy állatkerti krokodil-úsztató. Emberek álltak körülötte és várakozva hajoltak a víz fölé. Csend és feszült nyugalom volt. Úgy tűnt, mintha imádkoznának. Épp javasolni akartam a kíséretemben lévő ifjú kolléganőnek, hogy később térjünk vissza erre a helyre, amikor a medence zöld vízének színe megmozdult, és a közepén lassan előtűnt egy apró épület tornya. Aztán fokozatosan kiemelkedett a medencéből a Giardini makettje. Az emberek az izgalomtól egymás szavába vágva fedezték fel itt-ott az ismerős épületeket. Még a chilei pavilont is megtalálták. Csodálattal kommentálták az Alkotó leleményességét. Engem is magával ragadott ez az izgalomhullám, de hát nem is csoda, hiszen annyira élethűen volt ábrázolva minden, hogy, ahogyan mifelénk mondják: épp, hogy meg nem szólalt. Csak a madarak csivitelése hiányzott az összképből. Tudja, olyan volt az egész, mintha egy performance venné kezdetét. Egyébként a kortárs művészet egyre inkább ebbe az irányba mozdul el – magyarázta igazi tanáros magatartással a professzor –, és ez a fajta attitűd igen komoly kérdéseket vet fel a művészettörténészek, alkotók, esztéták és műítészek körében. Ugyanis a kortárs művek nagy részének ez által megszűnik az időtállósága. A pillanat művészete lesz, egy szívdobbanásnyi volt-nincs, amit nem lehet majd múzeumokban vagy gyűjteményekben tárolni. De elkalandoztam kissé – folytatta tétován dr. Neuburg, hangjában érezhető remegéssel. Hol is tartottunk? – nézett rám segítségkérően, miközben az ujján megpörgette a láncra kötött dugót.

– A chilei pavilon medencéjénél – feleltem készségesen.

– Ja, igen, igen – bólogatott a professzor, és amint egyre jobban pörgette az ujján a láncot, úgy tűnt, mintha egyre inkább belerévülne a megidézett eseményekbe.

– Állunk a medence körül, bámuljuk és csodáljuk a makettet. Lassacskán elcsendesedik mindenki, és feszült izgalommal a maketten lévő chilei pavilont kezdik fokozott figyelemmel szemlélni. A csodálkozás fojtott hangjai hagyják el az ajkakat. Lassan döbbenet ül ki egyik-másik szemlélő arcára. Egymástól várnak magyarázatot, vagy megerősítést arra, hogy nem a szemük káprázik-e, hogy amit látnak, az nem álom-e. Izgatottan mutogatva egymást vélik felfedezni kicsiben a pavilon makettjének belsejében lévő apró medence körül. De egyszer csak az apró medencében megmozdul a víz, és egy még apróbb Giardini kezd kiemelkedni belőle, amiben szintén ott látni egy még apróbb medencét, amit szintén apró emberkék bámulnak. Egyik-másik bámészkodó elájul. A körülötte állók a medencéből merített vízzel locsolják fel őket. A markukban apró halak ugrálnak. Pillanatokon belül mindenki felismeri saját maga apró klónját az apró medence körül, és még apróbb klónját a még apróbb medence körül. Ekkor a Pavilon felett furcsa árnyékfelhők jelennek meg, és egyre erősödő torz emberi hangok szólalnak meg fentről. Az apró medence körül álló apró bámészkodók ijedten felnézve a fölöttük lévő szintre, amazok pedig felnézve ránk, sorra felismerik önmaguk nagyított másait, amint azok őket figyelik – figyeljük – felülről. Azonban annál nagyobb lesz a riadalom, amikor a nagyított mások, vagyis mi a saját fejünk fölött még nagyobb nagyított másokat vélünk felfedezni. A Pavilon bámészkodó közönsége az apróságok tekintetét követve maga fölé nézve rádöbben, hogy a feje fölött hatalmas önmaga bámul rá döbbenten. A hatás leírhatatlan. Mint egy időoszlop, egyszerre lefelé meg felfelé megsokszorozódik a Pavilon, több emeletnyi magasságban és mélységben Giardinik, medencék és bepánikolt bámészkodók sokasága önti el a teret. Az futott át az agyamon, hogy mekkora szemfényvesztés történik itt, micsoda illúziókeltés. És már a megvalósítási módját kezdtem kutatni, amikor tülekedés tört ki a Pavilonban. Fülsiketítő kiabálás, vízözönszerű hullámok, egymást letaposó emberek, akik megpróbálnak kitörni a Pavilon bezárt üvegfalai mögül! Hirtelen elképesztő erejű robaj hallatszik, és mintha megnyílt volna a föld, a Pavilon padlózata a medence alatt megreped, a medence oldalra billen, ömlik belőle a víz és a törmelék. De nemcsak ennek a szintnek a medencéje borul fel, hanem az összes alsó és felső szinten is épp ez történik. Mintha a tér síkjai elmozdultak volna! Arra gondoltam, földrengés van. De az ablakon kilátva arra következtettem, hogy a Pavilon körül még minden áll a lábán, és kintről döbbent emberek figyelik, mi történik idebent velünk. Aztán fentről és lentről egyszerre tört fel és ránk a vízörvény, minden forogni kezdett, de fordított örvénymozgással, mint Ausztráliában. Beszakadtak a hatalmas üvegfalak, emberek estek egymásra. Ekkor már a földhasadás kezdett kiterjedni a Pavilon környékére is. Mindenhol épületek roskadtak össze, fák törtek derékba, és víz, rengeteg víz mindenhonnan. Meg piros és sárga meg zöld halak. Meg moszat és alga. A fülem is megtelt vele, a zsebemben halak nyüzsögetek, és alig kaptam levegőt az apró tengeri rákoktól, amelyek ellepték a számat. Egy szökőárszerű hullám a hátára kapott, kisodort a pavilonból és szédítő magasságba emelt. Amikor levegőhöz jutottam, és körülpillanthattam, lélegzetállító látványban volt részem: körös-körül mindenhol ugyanaz a látvány fogadott, mint a lenti. Velence kettéhasadt, háromba, négybe, ötbe szakadt, és lassan, de megállíthatatlanul süllyedni kezdett.

A Palazzo Enciclopedico fittyet hányva nehézkedés törvényének egyszerűen felfordult, érti, nem leborult, hanem a feje tetejére állt, és tűként hatolt a földbe. És mindenhol üvegcserepek, és kitépett virágok gyökerei, és víz és jég (honnan kerülhetett ide?!), és szanaszét repülő üveggyöngyök miriádja… És én libegetem ég és föld, illetve víz között a hullámon, amely a hátára vett, és egyszer azt éreztem, hogy valami keményre ülök, anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést tennék erre. Egy felfordult gondolán találtam magam, amit a Lagúnából a tenger felé sodor az áramlat, és révetegen bámultam a süllyedő Várost. Érdekes, hogy legutoljára nem a Szent Márk bazilika tűnt el a habokban, hanem a Biennálé egyik emblematikus installátuma, a Palazzo Enciclopedico. Tudja, most is határozottan az a benyomásom, hogy olyan volt, mint a néhai Bábel tornya. Hogy abba akarták besűríteni az utóbbi 2000 év összes bölcsességét, illetve inkább bölcsességtelenségét és hülyeségét, és mert napról napra csak bővült a tárolnivaló, egyre több emeletet kellett felhúzni rá, és egyre több tárolnivalót hordtak belé, és a megnyitón annyira telítve volt az a Palazzo, hogy azt gondoltam, kirobban belőle minden, amit beletömtek. Olyan volt, mint egy Özönvíz előtti hatalmas vadállat, amely pukkadásig zabált, és most jóllakva fekvőhelyet keres az emésztéshez, és mert nem találja a helyet, már-már kihányja a felfalt világmindenséget magából.

„És kinyújtja kezét észak felé, és elveszíti Asszíriát, Ninivét pusztasággá teszi, kietlenné, mint egy sivatag.

És nyájak heverésznek a közepén, mindenféle állatok serege: pelikán és bagoly alszik oszlopain, az ablakban hallatszik a hangjuk. Omladék borítja a küszöböket, mert lefoszlott a cédrusburkolat!

Ez lett a víg város, a biztonságban lakozó, amely azt mondta szívében: Én vagyok, és rajtam kívül nincs más! Milyen pusztasággá lett, vadak tanyájává: aki csak keresztülmegy rajta, mind fölszisszen, és a kezével int.”

– Tudja, fiatal barátom, Zofóniás látomását a Bírák könyvében először negyven évvel ezelőtt olvastam, és attól a naptól fogva állandóan ez jár a fejemben, és nem tudok szabadulni ettől a gondolattól, és rémálmaim vannak, mert folyton egy visszafelé forgó örvényben ébredek minden éjszaka azóta, és csuromvizes vagyok az izzadtságtól, és rettegek attól, hogy megőrülök – nyögte a professzor alig hallhatóan. De sosem fogják megtudni az igazat, mert nem kerülhet avatatlan fülekbe és vak szemekbe az igazság, mert nem tudnának mit kezdeni vele az emberek. És mondom magának, ez csak a kezdet volt. Még csak ezután jön a java! Abból a gyönyörű Venezzia-ból is csak annak a „noname” asztalosnak az idétlen kis faházikói maradtak meg, ott libegve a tenger hullámain, groteszk tükörképét nyújtva egy valaha dicsőségben és pompában pöffeszkedő városnak.

Egyszerre kényelmetlenül kezdtem érezni magam dr. Neuburg közelében. A szeme elváltozott, olyan lett, mintha nem ebben a világban látna, és zihált, és nyögött, és reszketett a keze, amivel folyamatosan babrálta azt a láncocskára rögzített dugót. Gondoltam, megkeresem az asszisztensét, kérek tőle egy pohár vizet.

– Az asszisztensem kimenőt kapott a mai napra – szólt rám a professzor, mintha kitalálta volna a gondolataimat. Jeges borzongást éreztem a hátgerincemben. – De ha hozna egy pohár vizet, nagyon hálás lennék. Ott talál poharat – intett a fürdőszoba irányába.

Alig volt erő a lábamban, vagy kétszer megbotlottam, amíg eljutottam a fürdőig. A vizet kiloccsantottam a padlóra, majd visszafordultam, hogy újra telitöltsem a kristálypoharat. Amikor visszaértem a szobába, dr. Neuburg az ablaknál állt. és kifelé bámult az Egyetem hatalmas parkjára.

– Ez is egyenlő lesz a föld színével egyszer – mondta, hangjában nem kevés cinizmussal. Nem ismertem az öregre, mintha teljesen kifordult volna magából. Igazából nem is csodálkoztam, mert aki túlél egy ilyen katasztrófát, az örülhet, ha nem borul el az elméje. – Van magánál videokamera, uram? – fordult hirtelen felém a professzor.

– Nincs… De a telefonommal tudok képet rögzíteni – válaszoltam tétován.

– Aha. Jó lesz. Fő, hogy megmaradjon az utókornak – kacsintott rám cinkosan.

– Micsoda?

– Adja csak ide azt a pohár vizet, fiam – nyújtotta felém a kezét. Nem reszketett már, sőt inkább az volt az érzésem, hogy nagyon nagy erő van a gesztusában. Odanyújtottam a vizet. A professzor a pohárral a kezében elindult a könyvespolc irányába, és kutatva nézett körbe a szobában, mintha keresne valamit.

– Azt hiszem, itt jó lesz – állt meg a könyvespolc és a kandalló közt. – Van elég fény rajtam?

– Igen, úgy látom. – feleltem.

– Vegye elő a telefonját és állítsa be. Engem kell majd rögzítenie.

Tettem, amit kért, mintha meg lennék hipnotizálva. Kivettem a telefont, beállítottam a megfelelő programot rajta, és bemértem a fény a professzoron.

– Készen állok, professzor úr.

– Akkor most figyeljen. Kamera indít!

– Forog! – válaszoltam, miközben azt éreztem, hogy menten elájulok.

A professzor mosolyogva, derűsen nézett a kamerába. Az ujjáról letekerte a láncocskát, levette róla a kis dugót, majd két ujja közé fogva azt, felvette a kandalló párkányáról a kristálypoharat.

– És most elrekesztem a világot elnyelő özönvíz forrását. Aki ezt újra megtalálja, az adja meg a következő lendületet a végső ítélet ingájának.

Mire észbe kaptam, a professzor bekapta a dugót a szájába, vizet kortyolt, és mint aki tablettát nyel, hátra dobta a fejét, majd ivott még egy korty vizet, a poharat elegáns mozdulattal felém hajította, majd hirtelen neki vette a hátát a falnak, ami kettényílt, és magába nyelte az öreget. Ott álltam az üres szobában egyedül, és levegő után kapkodtam. Mikor magamhoz tértem, a telefonon visszajátszottam a jelenetet. Kétszer, háromszor megismételtem, mert egyszerűen nem jött, hogy elhiggyem azt, amit láttam.

– Öregem, azt hiszem, neked sürgősen szabadságra kell menned – mondta nem kevés iróniával a főnököm, amikor befejeztem a történet mesélését.

– De hát itt a felvétel – próbáltam józanabb belátásra bírni.

– Milyen felvétel? – nézett rám közömbösen.

Kapkodva elővettem a telefonom és keresni kezdtem a memóriájában a professzorral készített hang és videofelvételt. Többször végignéztem az összes tárolt anyagot, de sehol sem leletem, amit kerestem. A veríték patakokban folyt rólam.

– Milyen felvétel? – ismételte meg a főnököm.

– De hát itt volt, én ott voltam, láttam, hallottam, felvettem… Nem vagyok őrült!

– Nem, nem vagy őrült. Csak kimerültél kissé. De hát nem is csoda, annyit éjszakázol. Kapsz egy hónap szabadságot. Utazz el… mondjuk: Velencébe. Nézz körül a Biennálén – vigyorgott, majd vette a zakóját, és kilépett a kávézóból. A parkolóban egy elegáns limuzin várta. A hátsó ülésen… egy szemüveges csinibabát véltem felfedezni. Az autót pedig.… nem ez lehetetlen, ez egyszerűen lehetetlen. A kormány mögött egy hajszálra ugyanolyan öreg férfi ült, mint… dr. Bazil Neuburg, a Grant Fort-i Egyetem Művészeti Tanszékének vezetője.

– Figyeljen rám! – hajolt közelebb az orvos. Maga nagyon kimerült. Istenigazából semmiféle kezelést nem kell kapnia. Csak egyszerűen itt van, nyugalomban, csendben, stresszmentesen, és meglátja, egy hónapon belül olyanná lesz, mint akit kicseréltek. Sétáljon a parkban, beszélgessen, élvezze a természetet. Rendben lesz minden. Nővér, kísérje a szobájába, kérem. Nyugalom, barátom, nyugalom.

A szoba szép tágas volt, két ággyal. Az ablakok egy hatalmas parkra néztek, ahol mindenféle alakok mászkáltak az évszázados fák közt. Az egyik fa mögött mintha egy fehér köpenyes, furcsa nőt pillantottam volna meg. Szemüveget viselt, és fehér fejfedője a homlokán egy kicsit kidudorodott. A köpenye alól kivillanó lábai pedig mintha egy őz lábai lettek volna. Egy szemvillanásnyira felém nézett, talán még mosolygott is, aztán egy szökkenéssel eltűnt a bozótosban, maga mögött hagyva a fa tövében a fehér köpenyt. Ijedten léptem el az ablaktól. Alig kaptam levegőt, a szívem a torkomba ugrott. Ólomsúlyúnak éreztem az egész testem. Lassan körülnéztem a szobában. Az egyik ágy foglalt volt már, így hát én a másikat vettem birtokba. Cókmókomat a szekrénybe tettem, az éjjeliszekrényre meg kipakoltam a pipere holmijaimat, poharat, könyvet meg más apróságokat, majd leültem az ágy szélére. Próbáltam összeszedni a gondolataimat. Egyszer csak a mellettem lévő ágy éjjeliszekrényére téved a tekintetem. A vér megfagyott bennem: egy kristálypohárban egy apró fémből készült dugószerű valamit láttam vízben, egy láncra kötve, aminek a vége kicsüngött a pohárból…

 

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu