Kulturális folyóirat és portál

2014. november 14 | Péter I. Zoltán | Társadalom

Az északi hadszíntéren*

„A nagyváradi 4. honvéd gyalogezred a debreceni 3. honvéd gyalogezreddel együtt a 39. dandárt alkotta, és a nagyváradi 20. honvéd gyaloghadosztály kötelékébe tartozott. A hadosztály másik dandárja a 81. honvéd dandár volt, ebbe tartozott az 1-es budapesti és a 17-es székesfehérvári honvéd gyalogezred. A hadosztály kezdetben a 2. osztrák–magyar hadsereg temesvári VII. hadtestének volt a része.

A fenti ezredek 1914. augusztus 24–25-én a Dnyeszter folyó melletti Bursztynnál rakodtak ki, és néhány nap múlva Rohatyn település mellett estek át a tűzkeresztségen. Súlyos, nagy vesztességeket követelő harcok kezdődtek. A négyesek több esetben hősies ellentámadással foglalták vissza a mások által elvesztett állásokat. A harcok során érzékeny veszteség keletkezett a tisztikarban is. Ránffy ezredes megbetegedett és az ezredparancsnokságot alig húsz nappal a bevonulás után Kratochvil Károly alezredes vette át, aki ezt követően az ezred parancsnoka maradt több mint három éven keresztül.

Az 1914-es őszi harcok után megkezdődött a hadsereg visszavonulása a Kárpátok felé. A nagyváradi honvédek még a legnehezebb körülmények között is több esetben sikeres ellentámadással megállították az őket üldöző oroszokat. Lubatownál egy támadás során száznál több foglyot ejtettek, sok hadianyagot és puskát zsákmányoltak.

A kárpáti téli csaták emberfeletti helytállást követeltek a magyar ezredektől. Nemcsak az ellenséggel kellett harcolniuk, hanem meg kellett küzdeni a rettenetes hideggel is. A 4-es honvédek a Korumkó-hegyháton számos ütközetet vívtak az orosz csapatokkal, s a túlerővel szemben megvédték állásaikat.

A központi hatalmak 1915. május 2-án Gorlicénél áttörték az orosz arcvonalat és a sikeres támadás után megkezdődött az ellenség üldözése. A helyzet kedvezett a Kárpátokban eddig védekezésben levő magyar alakulatoknak is. A nagyváradi honvédek 1915. május 7-én indították támadásukat a Weretyszow hegyen húzódó jól megerősített orosz fővédelmi állások ellen. Az oroszok heves tűzzel árasztották el a támadókat, akik késő este kézitusa után elfoglalták az orosz állásokat. A harc után Kratochvil Károly ezredparancsnok az elfoglalt orosz állásba hozatta az ezredzászlót. Az ezeréves határon a zászló alatt, tábortűz világánál meghatottan énekelték a katonák a magyar Himnuszt. A hegy birtokbavételével az utolsó orosz csapattól is megtisztították Magyarország területét és itt is megkezdődött az orosz csapatok üldözése.

Az ezred május 11-én állt utoljára harcban Wola Piotrowánál. 1915. május 19-én a katonákat visszarendelték Vidrányba, mert új harctéren tervezték bevetni őket.”16

A továbbiakban a hátországi eseményeket ismertetjük.
Az 1914-es esztendő eseményei

1914 szeptember havában megérkeztek az első sebesültek Nagyváradra. Volt közöttük egy honvéd, aki Rohatyn mellől került ide. Onnan, ahol a négyes honvédek átestek a tűzkeresztségen. A sebesültekről szóló riport Csaták hősei címmel szeptember 18-án jelent meg az egyik helyi napilapban:

„A váradi állomásra majd minden nap fordul be egy-egy hosszú vonat, mely a harctér sebesültjeit hozza. Jönnek a hadviselt fiúk elnyűtt, megvedlett szürke ruhában, fehér gyolcskötéssel. A sipkán még ott libeg a fakult nemzeti pántlika, amit cicakezű leányok tűztek rá két-három héttel ezelőtt, a blúz zsebéből is kihajlik egy hervadt fejű virág, amely félve remeghetett a legény szívén rettentő csaták zivatarában. A fiúk mosolygó arca is mintha a régi volna, csak a szemükben cikázik még az a láng, amit a rohamok tüze gyújtott benne. A szemüket érdemes megfigyelni: a sebesült hősök szemében vad fények égnek.

A kórházakban itt is, ott is csatákban vérzett hősök pihennek kimondhatatlan szenvedések után. Meglátogattam egyik nagyváradi ispotály sebesültjeit, akik résztvettek a heroszi küzdelmekben, s félistenként harcoltak át több csatát.

Az udvaron egymás mellett üldögél egy csapat sebesült vitéz. Honvéd, közös baka, huszár, piros, sárga, zöld, kék, szürke paroli, mindenféle ezredből való legény. A szakálluk kiütközött, a mundérjuk tépett. Csöndesen cigarettáznak. A honvédnek a sapkáján az ezred száma. Fiatal standbeli katona.

– Hát fiam maga hol verekedett?
– Rohatynnál tiportunk bele a muszkába.
– Ezek a többi fiúk is magyarok?
– Mind magyarok vagyunk itt uram.

Egy öreg tartalékos ül mellette. Zöld a parolija. A padon tábori levelezőlapot ír.
– Vitéz komám melyik ezredből való
A sebesült lábán vastag pólya, röstelkedve néz föl:

– Neznyám magyarszki.
Biz ez horvát. A másik galiciai lengyel, a harmadik oláh. Egyik meg jóízű, vidám cseh legény.
– No – mondom a kis honvédnek – hát hiszen ez egy se magyar itten. – A fiú szelíden simogatja végig tekintetével a pajtásait:
– De azért uram mind magyarok vagyunk. Együtt véreztünk a hazáért…”60

A háború első évében még lehetőség nyílt arra, hogy a váradi hősi halottakat hazaszállítsák, és itthon temessék el. Főleg ha sebesültként Budapest vagy valamelyik hazai város kórházában hunyt el. Egy ilyen négyes honvédtiszt temetéséről számolt be az egyik újság:
„Igaz Ödön honvédfőhadnagy hősi halála. A nagyváradi 4. honvéd gyalogezrednek és a város úri társadalmának gyásza van. Igaz Ödön honvédfőhadnagy, aki a rachini [az ezred kimutatása szerint a tatarinovi] csatában hősies küzdelem után súlyosan megsebesült, Budapesten, ahová sebesülten elszállították, hétfőn délután meghalt. Igaz Ödön holttestét Nagyváradra szállítják és ma [1914. szeptember 24-én] délután 4 órakor fogják a vasúti állomáson a r. k. egyház szertartása szerint beszentelni és az olaszi sírkertben örök nyugalomra helyezni.”61

Már a háború első hónapjaiban határozat született arról, hogy a kormány gondoskodik a harctéren elesett katonák özvegyeinek és árváinak nyugdíjszerű ellátásáról. Az özvegyi nyugdíjat egyaránt megállapították a közös hadsereg, a honvédség – így a váradi 4. honvéd gyalogezred hősi halottainak hozzátartozói számára is –, a tengerészet és a népfelkelői szolgálatban elesettek hátramaradottjainak. Élethossziglan, illetve újabb házasságig járt volna nyugdíj annak az özvegynek, kinek férje a harctéren szerzett sebesülésben, önhibáján kívül ott szerzett járványos betegségben vagy pedig a hadjárat fáradalmainak következtében halt meg. Az özvegyi nyugdíjat az elhunyt rangja szerint állapították meg.62

Miközben dúlt a világháború, a hátországban az emberek igyekeztek élni a megszokott életüket. Ennek része volt 1914-ben a kávéházba való járás is, akkor még mindenféle megszorítás nélkül. Háború lévén, talán még a korábban megszokottnál is több volt a kávéházakban a katonazene. Gyakran fellépett a 4. honvéd gyalogezred zenekara is Scharf karnagy vezetésével. Október 30-án például a Pannónia kávéházban szórakoztatták a vendégeket, egyebek mellett a Szarajevó indulóval…63 Ugyanez a zenekar november 21-én már az Emke kávéházban lépett fel.64 December derekán a Fekete Sas, illetve a Royal kávéházban játszottak.65

Folytatódtak az ilyen hangversenyek 1915-ben is, a Fekete Sas kávéházban, vagy az Emke kávéházban.66

De mielőtt még elhamarkodottan megvádolnánk az itthon maradottakat, hogy csak a megszokott szórakozásaikat keresték, nem szabad azt sem feledni, hogy néhány héttel a karácsonyi ünnepek előtt sokan gondoltak a harcoló katonákra azzal, hogy csomagot küldtek számukra.67

Rimler Károly polgármester a város nevében lelkes hangú felhívással fordult a lakossághoz azért, hogy juttassa karácsonyi ajándékhoz a nagyváradi katonákat, közöttük a négyes honvédeket. Az egyik helyi napilapban megjelent felhívásának egy részlete így szól:

„Felkérem Nagyvárad város minden polgárát, hogy a szent cél eredményes elérésére adja összes filléreit, adakozzék mindenki, hogy minden katonának jusson egy darabka a mi szeretetünkből.”68

Közben a Rulikowszki temetőbeli hősök parcellájában – amelyet mára már megbocsáthatatlan módon felszámoltak – egyre szaporodott a „rajvonalban” megásott sírok száma. 1914. november 1-jére a váradi kórházakban elhunyt 21 vitéz sírja sorakozott itt, de már három újabb sír is tátongott a sorban, aznapra várva az újabb elhunytakat. Rimler Károly polgármester már ekkor azt tervezte, hogy a Nagyváradon eltemetett hősök sírkertjébe egy művészi emlékművet emeljenek.69

1915 április havára a hantok száma elérte a háromszázat.70

A város törvényhatósági bizottságában arról is tárgyaltak, hogy a háború végeztével a Bémer (ma Regele Ferdinand) téren állítsanak fel egy hatalmas márványoszlopot az elesett nagyváradi hősök nevével.71 A történelem végül keresztülhúzta a város vezetőinek nemes szándékát…

Az 1915-ös esztendő eseményei

Rimler Károly polgármester 1915. február havában azt fontolgatta, hogy meglátogatja a 4. honvéd gyalogezredet, – mint mondta – a város háziezredét a harctéren. A többi nagyváradi ezredet nem, mert azok kijelentése szerint akkor nagyon szerteszéjjel voltak. Nem akart üres kézzel menni, ezért adakozásra buzdító felhívással fordult a lakossághoz.72
„Honvédeinkért
Minden magyar ember szívét kitörő öröm fogta el arra a hírre, hogy édes magyar hazánk szent földjéről az ellenséget hős katonáink másodszor is kiverték.

Ebben a nehéz, de dicső munkában oroszlánrész jutott a mi derék honvédeinknek, s közöttük a mi szeretett háziezredünknek, a halálmegvetéssel harcoló dicső nagyváradi 4-ik honvéd gyalogezrednek.

Nekünk itthon maradottaknak egy kötelességünk van, minden napon azon gondolkozni, miképpen róhatjuk le hálánkat szeretett véreink iránt, miképpen enyhítsük szenvedéseiket, és miképpen támogassuk élet-halál küzdelmeikben.

Most arról értesültem, hogy hős honvédeink ruházattal jól el vannak látva, de hiányoznak a rettentő hideg ellen a bor, cognac, likőrfélék, szállítható ételneműek, mint szalámi, szardínia, száraz sütemények, cigaretta, szivar, dohány, stb.

Ezekből szándékozom most egy nagy küldeményt összegyűjteni. Kitől szerezhetném be ezt mástól, mint attól a jószívű közönségtől, mely a háború első napjaitól kezdve hívó, illetve kérő szavamra mindig elhozta a haza oltárára fillérjeit, s meg vagyok győződve, hogy most is segítségemre lesz hazafias célom elérésében.

Kérem tehát a jólelkű szíveket küldjenek természetbeni adományokat, vagy e célra fordítandó pénzbeli ajándékokat.

Ha a gyűjtés sikerül, amiben egy percig sem kételkedem, szándékomban van hős háziezredünket a harctéren személyesen felkeresni, vagy ha ez nem volna lehetséges a szeretetadományokat megbízott által fogom elküldeni, hogy azok mindenesetre hős honvédeink kezeihez jussanak el.

A bor, cognac, rum, stb. italneműeket kérem lepecsételt üvegekben, az üveg tartalmának külső megjelölésével, lehetőleg szalmatokban, az élelmi cikkeket pedig ládákba csomagolva legkésőbb f. hó 15-ig (Városháza I. emelet 2. szoba alá) küldeni.

Nagyvárad, 1915. február hó 2.
Rimler Károly
polgármester.”73

Az adományok szépen gyűltek, de a szivar és cigaretta kevésbé, ezért született meg az az ötlet, hogy még az adomány meghirdetésének hónapjában úgynevezett szivardélutánt szerveznek a Fekete Sas alatti vigadóban. Két katonazenekar, a 4. honvédezred és a császári és királyi 101. ezred közösen hangversenyezett. Belépődíj helyett mindenki tetszés szerinti mennyiségű szivart vagy cigarettát adott kisebb-nagyobb csomagokban. Egy míves albumot is küldtek a frontra – Motl Román iparművész, polgári iskolai tanár alkotását –, amely egyebek mellett tartalmazta mindazok keze írását, akik az ajándékokat küldték.74

Nem sokkal később már összegyűlt 35 láda tele borral, konyakkal, likőrrel, szivarral, cigarettával, csokoládéval. A leszögezett ládák a város plombájával is le lettek zárva, hogy illetéktelenek útközben ne juthassanak a tartalmukhoz. Külön csomagokban voltak a mézeskalácsok és egyéb sütemények. A négyes honvédek számára összegyűlt pénzből minden katonának pipát, dohányt, tükröt, levelezőlapokat, öngyújtót és egyéb szükséges apró holmit vásároltak.75 Végül 1915. február 25-re sikerült az egy vagonnyi ajándékot összegyűjteni.76

1915 március havának elejére már bizonyossá vált, hogy Rimler Károly polgármester nem utazhat a honvédekhez, annak ellenére, hogy megkapta ehhez a szakminisztérium jóváhagyását. Ennek oka – az újsághírek szerint – az volt, hogy egyrészt a polgármester egészségi állapota sem volt a legjobb, másrészt a fontos közélelmezési kérdések és egyéb városi ügyek a jelenlétét szinte minden napra nélkülözhetetlenné tették. Az ajándékokat nem akarták tovább tartogatni, ezért elküldték őket a honvéd laktanyába, ott hadtápkocsikra rakták az 59 óriás ládát és a hordókat, hogy a legközelebb induló menetalakulattal elküldjék a frontra. A polgármester a küldeményhez a Kratochvil Károly ezredparancsnoknak írt levelét is csatolta; ebben tudatta, hogy közbejött akadályok miatt nem utazhat a frontra, és kérte, hogy a közönség ajándékát ossza szét a háziezred hős katonái között.77

A nagyváradi 4. honvéd gyalogezrednek, akárcsak a többi ezrednek, folyamatosan újabb katonákat kellett küldenie a frontra. Immár az addig felmentetteket is újra sor alá hívták, s nagy többségüket ekkor már katonaságra alkalmasnak nyilvánították. Az ő kálváriájukat örökítette meg visszaemlékezésében B. Sárközy Gergely, aki a Bihar megyei Árpád községből vonult be 1915. február 15-én. Az ő emlékiratából idézzük a frontszolgálatra való felkészülés időszakát a négyes honvédek kaszárnyájában, illetve az indulást bemutató részt.

Sárközy Gergelynek, mint sok más sorstársának, a Fő utcai egykori Markovits-házban levő 4. népfelkelői parancsnokságon kellett jelentkeznie, ahonnan a Rulikowski úti 4. honvéd gyalogezred laktanyájába vitték, az I. és a II. pótszázad állomáshelyére. Őt az elsőbe osztották be. E két pótszázad mellett volt még a III. is, amelybe az őrkülönítmény és a műszakiak tartoztak, de ők már a Pece patakon túl levő új tüzérlaktanyában kaptak elhelyezést.

Ezek után lássuk e pótszázadok összetételét a visszaemlékező nyomán:

„Minden pótszázad 4 szakaszból állott. De mikor a tömegesebb bevonulások folytán nagyon megszaporodtunk, volt úgynevezett A és B század is. Ezenkívül voltak a minden hónapban alakult menetszázadok, továbbá a felülvizsgálatosok, kik betegesek, sebesültek és rokkantak voltak. Ezeket csak őrszolgálatra, konyhai és mindenes teendőkre használták fel.

E három pótszázad alkotta a 4. honvéd pótzászlóaljat. Míg az ezredünk a háború kitörése óta a harctéren volt, innen Váradról minden hónapban egy menetzászlóalj indult a harctérre pótlásul, mely 3–6, sőt volt rá eset, hogy 9 menetszázadból is állott, századonként 250-260 emberrel. A pótzászlóalj parancsnoka ebben az időben Leőchey Kálmán őrnagy volt, de ő a március 15-i menetzászlóaljjal kiment a harctérre. Helyette Obrincsák István ezredes vette át a pótzászlóalj parancsnokságát.

Az I. pótszázad parancsnoka ekkor Jablonszky Emil százados volt, de őhozzá ritkán volt szerencsénk. Az, aki bennünket a laktanyában egy szemrándításával igazgatott, Rátkay István szolgálatvezető őrmester – civilben hírlapszerkesztő – volt, aki az irodában mint egy kiskirály uralkodott. Ez egy igen szigorú, rettegett ember volt. Mikor éles hangja végig harsogott a folyosón, mindenik újoncnak elakadt a lélegzete, és sietett elkotródni szeme elől…”78

Elérkezett a harctérre való indulás napja is, erre így emlékezett B. Sárközy Gergely:

„1915. április 12., hétfő volt az a nap, melyen elindultam a harctérre. Reggel fél 6 órakor sorakozó a laktanya udvarán teljes felszereléssel. 6 órakor az egész 9. menetzászlóalj a laktanya udvarán állt zászlókkal, virágokkal, bokrétákkal feldíszítve. Megérkeztek a tisztek, a katonabanda és a pap is. A pap lelkes beszédet tartott, utána az eskü következett. Sapkát levéve, a jobb kéz három ujját égre emelve mondotta az egész zászlóalj az eskü szövegét. Utána ismét egy főtiszt intézett hozzánk hazafias beszédet, megemlítve, hogy legyünk bátrak, hősök, künn a harctéren levő ezredünkhöz méltók, mely ezred idáig 100 ütközetben és 70 éjjeli rohamban vett részt. Azután a Himnusz következett. Fenségesen szép látvány volt, amint az egész zászlóalj – 9 menetszázad – fedetlen fővel, puskával tisztelegve dörgé e strófákat: »Megbünhödte már e nép a múltat s jövendőt.«

Fél 9 órakor felhangzott a zászlóalj-parancsnok harsány szava: »Zászlóalj, vigyázz! Vállra! Kettős rendek, jobbra át! Első század indulj!«

Kiindultunk a laktanya udvaráról. Mariskám [visszaemlékezőnk felesége] az utcán várt, rögtön hozzám csatlakozott, és kikísért az állomásra. Az utcákon tengernyi nép, virágokat dobált ránk. Kemény léptekkel, dal és katonazenekar hangjai közt értünk ki az állomásra, ahol egy óra alatt bevagoníroztak bennünket. A búcsúzás nagyon fájdalmas és szívet tépő volt. Nehezen tudtam elválni Mariskámtól. Szívem a fájdalomtól majd megszakadt, ha rágondoltam, hogy most 32 éves legszebb koromban kell itthagynom kedves szeretteimet, szülőfalumat, és menni a szenvedések, nélkülözések útjára, ahol talán egy golyó fogja kettévágni egy becsületes élet szorgalmas munkáját.

Tíz óra után megindult a vonat. Isten veletek kedves szeretteim, és minden jó ismerőseim. Elmegyek a halál torkába, a vérzivatarba, s ki tudja jövök-e vissza, vagy többé soha?…”79

1915. április 3-án Leőchey Kálmán őrnagy, a 4. honvédezred egyik zászlóaljparancsnoka, segédtisztjének, Rajnoga Ambrus századosnak a kíséretében megjelent Rimler Károly polgármesternél, és a maga nevében is kifejezte háláját és köszönetét a polgármesternek a harctérre küldött egy vagont megtöltő ajándékért. Átadta az ezredparancsnoka köszönőlevelét is:

„Nagyságos Polgármester Úr!

Nagyvárad város közönségének a m. kir. 4. honvéd gyalogezred részére küldött nemeslelkű és hazafias érzéstől sugallott adománya rendeltetési helyére érkezett.

Fogadja Polgármester úr nemes gondolatáért, Nagyvárad város közönsége pedig áldozatkészségéért a háziezred köszönetét. Méltóztassék tudtul adni a város közönségének, hogy a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred, amely már eddig is több mint 100 ütközetben, közöttük 70 éjjel-nappali ütközetben becsülettel vett részt, szent kötelességét ezután is teljesíteni fogja, s igazságos ügyünkért, a Királyért, Hazáért és így közvetve Nagyvárad város jövő boldogságáért is, utolsó csepp véréig küzdeni fog.

Fogadja Polgármester úr s Nagyvárad város közönségének minden egyes tagja a m. kir. nagyváradi 4. honvéd gyalogezred tisztikarának s legénységének hazafias üdvözletét.

Táborhely, 1915. március hó 25-én.
szentkereszthegyi Kratochvil Károly
alezredes
a m. kir. 4. honvéd gyalogezred parancsnoka.”80

Nagyvárad város 1915. május 18-i közgyűlésén a polgármester bejelentette, hogy május 12-i keltezéssel levelet kapott a negyedik honvéd gyalogezred parancsnokától, s fel is olvasta a közgyűlés tagjainak:

„Nagyságos Polgármester Úr!

A legutóbbi alkalommal Polgármester Úrhoz címzett levelemben utaltam arra, hogy a 4. honv. gyalogezred a Királyért és Hazáért vívott eme nagy küzdelemben a jövőben is ki fogja venni részét.

Most abban a helyzetben vagyok, miszerint közölhetem, hogy a Nagy Pál tábornok úr parancsnoksága alatt harcoló 20. honv. gyaloghadosztály f. hó 7-én az oroszokat az ország határánál hazánkból kiverte.

Eme fényes győzelemben oroszlánrész jutott a nagyváradi 4. honvéd gyalogezrednek, amely a 20. honv. gy. hadosztály és a VII. hadtest kötelékében az ellenséget dicsőséges rohammal kiűzte, s több mint 300 foglyot ejtett, 2 géppuskát és igen sok hadianyagot zsákmányolt.

Nagy örömömre szolgál, hogy ezen fényes diadalról Polgármester Urat értesíthettem, s mindnyájunk szivélyes üdvözletét tolmácsolhattam.

Kiváló tisztelettel
szentkereszthegyi Kratochvil Károly
alezredes”

A közönség lelkes éljenzéssel és szűnni nem akaró tapssal fogadta a levelet. Rimler Károly polgármester a törvényhatóság engedelmét kérte, hogy a kedves levélre a város lakossága nevében válaszoljon.81

Egyetlen megjegyzés ehhez a május 19-i eseményhez: Ezen a napon rendelték vissza a honvédeket Vidrányba, mert új harctéren tervezték bevetni őket.

A polgármester válaszlevelét május 30-án közölte az egyik napilap. Egyebek mellett az alábbiak olvashatók benne:

„Amidőn nagyságos Alezredes Úrnak, az ezred tisztikarának és a legénység minden egyes tagjának hazafias üdvözletünket küldöm, egyúttal azon ünnepélyes kijelentést teszem, hogy a harc mezején a Királyért s Hazáért vívott nagy küzdelmükben oly hősiesen küzdő és helyét vitézül megálló honvéd katonáink itthon maradt családtagjaival szemben mi szebb és nemesebb feladatot nem ismerünk, de egyenesen kötelességünknek csak azt tartjuk, ha bármily ügyben hozzánk forduló hős honvéd fiaink hozzátartozóját a legmesszebbmenő oltalmunkban, pártfogásunkban és támogatásunkban részesítjük…”82

Ez idő alatt az egyelőre még itthon maradt honvédek igyekeztek a közösség érdekét szolgálni. A 4. honvéd gyalogezred zenekara fellépésekkel, például 1915. június 13-án este 7 órától 8 óráig a Bémer téren hangversenyezett az elmaradt délelőtti gyermeknapi koncert helyett…83

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu