Kulturális folyóirat és portál

2012. október 15 | Kustán Magyari Attila (Esteban Vihaio) | Irodalom

Az ember meghal – prózák

Az ember meghal

A kis, lepattant külsejű portás úgy nyitja ki az óriási, bársonnyal borított ajtót az igazgató úr előtt, mintha nélküle semmi nem történhetne a színházban. Kis vörös kalapja mindegyre félrecsúszik a fején, ügyetlenségéért haragszik is magára. Hajbókol, szaladgál a másik ajtótól az elsőig, mosolyog a vendégekre.

Előbb mindenki a bárpultot látogatja meg, koccintanak, beszélgetnek – ki a művészetről, ki a valutáról – s a hölgyek újra elmagyarázzák édesapjuknak, hogy csakis azért húzták szorosabbra a fűzőjüket, mert az a jóképű katona mindig megnézi őket az előadás előtt. Alacsony, sovány költők találkoznak egymással, mindketten úgy hadonásznak, hogy már-már felverik a mellettük elhaladókat. Az egész terem zajjal megtelt, csak azok igyekeznek ülőhelyeikhez, akik úgy érzik, kinőttek az előadás körítéseiből – legszívesebben maguk is a füstöt szívnák és hangosan szórnák szét véleményüket a nagyvilágnak, de szerepéből nem eshet ki az ember, ahogyan a színész is szigorúan betartja a megtanult szöveget.

Halkan csengetnek, a színház alkalmazottai megpróbálnak szólni mindenkinek, hogy ideje besietni a terembe, de a cigaretta utolsó szippantásához mindenki ragaszkodik, hosszú percek telnek el, míg a több száz ember egyáltalán elindul a nézőtérre.

A terem hatalmas, de így is betelik a több ezer kimondott szóval, melyek fel-felrepülnek a csillárokig, aztán leszállnak, más ember fülébe jutva. Mintha le akarnának ülni az emberek, de még egy utolsó mondatot mindenkinek mondania kell a soron következő előadásról – óriási művészről beszélünk, úgy hirdették, ez lesz az utolsó előadása és amilyen szeszélyes, ki is telik ez tőle. Ah, dehogy, csak így drágábban eladhatják a jegyeket és több ember is jön el, így mások, míg egy fiatal, szemüveges festő szerint a közönség több, mint fele még olvasni sem tud. Egy mellette álldogáló asszony meghallja ezt, de mit sem törődik ezzel. Nem úgy a férj, aki azonnal beszáll a vitába, azt fejtegetve, hogy színházba csak hozzáértő emberek járnak, már-már mondhatnánk azt is, hogy a város „szakemberei”. Egy pszichológus is ott toporog a közelben, kifejti, hogy a festő csak frusztrációját dolgozza fel azzal, amint másokat kisebbnek tart, mint amilyenek valójában.

A személyzet még szaladgál, hiszen a fényes hangosan horkol a kis szobájában, az igazgató is ideges, nem tudja, mi fog történni a színtéren. Az ültetők úgy vélik, sokkal több ember surrant be jegy nélkül, mint amennyit a józan ész elvisel… Nyolc lesz perceken belül, a városban már elhalkult az élet, a színház viszont él és ragyog, tele van emberekkel – művészek, műkedvelők, orvosok, úrihölgyek, tisztek ülnek a sorokban, egymás mögött, az első széktől az utolsóig minden hely betelt. Aki későn érkezett, állóhelyet vehet csak, az ajtók mellett támaszkodik a falnak. Az igazgató sziszeg, reméli, hogy hamarosan csend lesz.

A fényes megérkezik, azonnal lekapcsolja az össze lámpát, aztán észbe kap, egy halvány égő feléled a hátsó sorok fölött. Legalább két percen át mély csend veszi át a hatalmat, aztán kopogást hallani, a művész, a színész érkezik a vastag függönyök mögül.

Még mindig hallani az emberek suttogását, egyes helyeken az öltönyéről beszélnek, mások azt mondják, egészen megöregedett, pedig alig harminc éves. Nem is csodálom, hallatszik az első sorokban, hiszen egy fél éve nem lépett színpadra. Valahol egy hölgy felnevet, inkább kuncog – talán valaki belecsípett. A folyosóról köhögést hallani, aztán valaki káromkodását és azt, ahogyan elcsoszog és röhög. A hátsó égő elhal, a tökéletes sötétség azonban csak néhány másodpercig tart, megvilágítják a színpadon álló színészt.

Még mindig áll, mereven néz a közönségre. Aztán lazul a testtartása, tekintetét körbehordozza az első sorokon, távolabb néz. Végül feltekint a mennyezetre, talán a csillárokat vizsgálja, a hatalmas és drága kristályokat. Talán csak meg akar lepni minket, gondolják néhányan, mások azt hiszik, részeg

Végül egészen fesztelen lesz. Köhög, megigazítja a nadrágját, kicsit járkál a színpadon, nyújtózkodik. Egy adott pillanatban előhúz egy cigarettát, de nem gyújt rá. Ajkára helyezi, száját rázárja a rúdra, de végül zsebre dugja azt. Ismét megmerevedik, nem is néz már senkire, csak maga elé, a padlóra. Megbolondult volna? Őrületbe kergette valami asszony? Vagy ez valamilyen modern darab? Elkezdődött a műsor? Ilyen még nem volt…

A színpad közepére lép, szembefordul a közönséggel, meghajol. Néhány másodpercig úgy marad, aztán felegyenesedik, szemét lehunyja egy pillanatra, s olyan mosolyra húzza szét száját, amilyent még soha nem láttak tőle. A végtelen békességet árasztja, a beletörődést, vagy a dühöt? Érdekes színészi játék. De ennél többet nem ad.

Megfordul, félrerántja a függönyt, s onnan hallatszik egy hangos dörrenés, majd azt, ahogyan teste a földre hull.

Az öreg takarítónő bejön, félrerántja a függönyt, arrébb húzza a testet, s közben a cigarettát kicsempészi a zsebből. Majd otthon elszívja, vagy hazafele.

Sokan drágának tartják a jegy árát. Hiszen már nyolc tizenötkor az utcán ácsorognak.

2009. 10. 11.

 

 

Két kezemmel

Felhajtottam a pohár tartalmát, elégedetten körülnéztem, aztán csettintettem a pincérnek: számlát. Bár vasárnaponként a tulaj vendége voltam, mert ma még nem találkoztam vele, gondoltam, nagyvonalúan fizetek, majd a következő hétvégén lesz okom a szemrehányásra. A fiún látszott, hogy megriad, de azért hozta a cetlit, letette elém, s elment. Becsúsztattam a pénzt a bőrkötés közé, jelentős borravalót hagyva a gyereknek, aztán felálltam az asztaltól, lassan, módszeresen felvettem a kabátom, és alulról felfele begomboltam. Ötöt kellett gombolnom, majd a nyakamnál is, a hatodikat. Felöltöttem a sálam, majd a téli sapkát is a fejembe húztam, megigazítottam. Intettem a gyereknek, az illedelmesen bólintott, a pultnál törölgető kölyök is felkapta a fejét, meghajolt, mint egy színész.

Az ajtót visszaengedtem, a friss szél csapott meg, úgyhogy újra megigazítottam a sálam, majd lassan megindultam, vissza, a táborba. A kis vendéglő másfél kilométerre fekszik tőlünk, a város legalább háromra van a helyiségtől. Errefele mindig erősen fúj a szél, mert a fákat is kivágták, hogy a tankok szabadon járjanak. Volt erre néhány tanya, azokat elpusztították, az egyik parasztot, emlékszem, a családjával együtt nyomták el, házastól. Akkor is legyintettem, ma is ezt teszem. Fekete madarak keringenek a levegőben, soha nem féltem a sötétben, a halál is csak egy plecsni az ember egyenruháján. Kölyök voltam, hat éves, amikor anyám verni kezdett, ha a többi gyereket pofozgattam, de sírni soha nem sírtam, sem előtte, sem a háta mögött. Csak elkomorodtam és sétálni mentem. A tónál köveket dobáltam, akkor is fújt a szél, s a madarak akkor is ott köröztek, ahova az emberek csak gépekkel képesek felemelkedni. Gyerekek vagyunk. A háború csak néhány közelebbi holttest, és egy köteg fehér papír, különböző számokkal és statisztikákkal. A világot csak térképpel értjük meg, faragott fapálcám, amely néha a szolgálólány hátsóját vörösíti ki, a durva papíron járkál, rábökök egy folyóra, oda rendelek egy század húst. Cafatokká lövik, alig húsz évesek, de újabban a tizenhárom éves kölyök is fegyvert fog és lő. Engem ez sem érdekel, semmi nem érdekel, mert akármilyen magasra emelkednék, a fekete madarak fölé, akkor sem látnám be a világot, csak ha térkép van előttem. Az ember rövidlátó: csak számokkal és térképekkel tudunk istent játszani, de a golyó akkor is átfúrja a szívünk vagy az agyunk, aztán nyögünk egyet, még ha a kölykök bámulnak is az arcunkba.

Beveszek egy kanyart a poros, töredezett aszfalton megteszek száz métert, és megérkeztem a táborhoz. Két katona szalutál, az egyiknek durva, buta arca van – megverném, de türtőztetem magam – a másik pedig olyan, mint egy lány. Vékony, undorító teste van, tudom azt is, hogy az erősebbek kihasználják, ezért sem bántanám. Megteszik mások, ez elég nekem.

Arra gondoltam, emlékszem, hogy tizennégy lehettem, amikor először fogtam a kezemben légpuskát. Előbb a galambokra vadásztam, aztán kiszaladtam a közeli erdőbe és egy rókát terítettem le, igaz, ahhoz nem csak a fegyvert használtam. Aztán fejbe lőttem egy társam, egy nyolc éves kisfiút, aki nem halt meg, a puskám viszont elvették, és alaposan megvertek. A gyerek soha többé nem szólalt meg, húsz éves korában pedig eltűnt, soha többé nem láttuk. Azóta látni véltem néhányszor, nem a sötétben, egyedül, hanem az ellenséges katonák közt. Rossz álom.

Szeretném, ha a háború soha nem érne véget. Rengeteg embert kell még kivégeznünk, a hadsereg folyamatosan szállítja a büdös, mocskos testeket, ezeket a megtört, de még mozgó és hörgő formákat. Nem tudom, emberek-e ezek, voltak-e emberek valaha, mert mire ideérnek, nem lehet annak nevezni őket, legalábbis az én elvárásaim szerint. Tőlem félnek a legjobban, mintha valaha bármi is kikerült volna a kezem közül, ami panaszkodhatott volna. Olyan vagyok, mint a halál, senki nem él túl – mondom magamnak, elégedetten sercintek a padlóra.

Belököm az irodám ajtaját, a baráti, meleg tűz ropog a kandallóban, a szolgálólány már előttem is áll, kedvesen mosolyog – úgy tűnik, valamiért különösen boldog. Nem kérdek semmit, de mielőtt leülnék az asztalhoz, belemarkolok a hátsójába, kissé felszisszen, mert fájdalmat okozok. Egy pillanatra megremeg az arca, de továbbra is mosolyog. Ez nem mérgezne meg, mert már ez sem ember. Még egyszer megmarkolom ezt a durva, falusi lányt, nem is akarom elereszteni, de aztán mégiscsak hagyom, hogy menjen el.

Előttem az öreg térkép. Az ellenség táncol – néha közelebb ér, majd meghátrál, de igazi veszélyt sosem jelent. Novemberben kevés húst hoztak, alig volt dolgom, de december sokat ígér, már az első héten négyszázat kaptunk. Csak a nőket választottam ki, s amíg imádkoztak, addig én, a hátsójukat markolászva üvöltöztem. Szégyellhetném magam, ha katolikus iskolába járnék, de ez itt az igazi élet, mi itt a bűnösöket ítéljük halálra, nem jézusokat adunk nekik, generációról generációra. Mi gyűlöletből, szenvedélyből ölünk, és végtelenül igazságosan – a képlet ugyanis egyszerű. Amit én mondok, az a végső igazság, mert amit eddig mondtak ők, az volt az igaz. A kocka fordul, akinek több húsa van, amit a frontra küldjön, az győz, az eszi meg az ellenséget. Habár a disznóhús a kedvencem – mennyei élmény! – szívesen ettem az ellenségből is, akkor éreztem át igazán az ösztön erejét, a vér fölényét az agy fölött. És akkor döntöttem el – finom, gyenge, fehér bőrű lány volt, a lábát szervírozták – hogy többé nem szabok gátat magamnak. Vérben forgó szemekkel szaladtam le minden este, nyolc órakor a pincébe, és az előkészített húsokat kínoztam, amíg bele nem untam. A szolgálólány, ez a buta paraszt, mindig is tudta, hogy mi történik az alig világított teremben, de soha nem szólt egy szót sem. Azt hiszem, nagyon bátor lány, ezért sem alázom meg annál jobban, minthogy belemarkolok a hátsójába. Ez egy erőteljes kihívás is számomra, mert a durvaság gerjesztő.

Ásítok, az esti sétámra készülve elálmosodom, de azért felhúzom a táborban használandó bakancsom, és elindulok a sötétben. Betérek az első barakkba, a bűztől azonban visszafordulok. A gyomrom erős, de vannak gyenge napjaim, amikor nem bírok egy emberre se nézni. Ordibálva küldöm ki a katonákat magam mellől, a hányinger fojtogat, s az asztalon fekvő pisztolyt már-már a homlokomhoz tartom.

Annál persze többre tartom magam – ilyen alantas halált nem szánok magamnak.

Benézek a második barakkba is, itt csak nők fekszenek. Végignézek a társaságon, de egyetlen szép húst sem látok, ezért becsapom az ajtót és tovább sétálok a harmadik épülethez. A hideg belém hasít újra, de nem zavartatom magam, belerúgok az ajtóba, az nagy zajjal nyílik ki. Rémült szemeket látok mindenfele. Aki alacsonyabb rendűnek gondolja magát, az az is. Ezt tanították nekem. És azt is, hogy nem léteznek nemzetek, csak egyének. Jó egyének, akik erősek – bűnös egyének, akik lehajtják a fejük, ha a tekintetük az enyémmel találkozna. Isten vagyok, ezt is tanították. Ezért sincs istenem. Azt is tanították, hogy sok isten van köztünk, ezért nem érek annyit, mint gondolnám, de soha ne becsüljem alá magam. Nem is teszem.

Ezek meg itt csak húsok, ezt már tudom. Két kezemmel gyilkolom meg őket, két kezemmel tépem fel a bőrük, két kezemmel szúrom ki a szemeiket és tépem ki az aszott nyelveket. Két kezemmel ütöm be a mellkasokat és nyúlok a szívért. Két kezemmel bizonyítom, hogy ember az, aki tudja, hogy hogyan legyen az, és emelt fővel halad is előre az általa megszabott úton. Ember az, akit én is annak gondolok, és bennem mindenki megbízhat, az érzékem tökéletes. A térkép és a fehér papíron álló számok nélkül vak vagyok – de erősebb pillanataimban el merem hinni, hogy ezek is csak alárendelt eszközeim, s mikor kezem mozdulatai ezer és ezer húsra nyomják a szemfedőt, azt sem hiszem el, hogy valaha az én húsom is elhagyja csontjaim, csontjaim is elhagyják a világot.

2010. 02. 06.

Szeretett testvérem

Amikor gyerek voltam, a testvéremmel játszottam. Felmásztunk egy négyemeletes lépcsőház tetejére – szürke kabát volt rajtam, ő pedig csak egy pulóverben jött ki, mert soha nem volt fázós – aztán kikapaszkodtunk, a világ fölé. Két vékony, de erős drót feszült a mi lépcsőházunk és a szomszéd között, a szürke aszfaltút fölött. Lent tarka emberek tértek be a kocsmába, a boltba, vagy az utcán áruló zöldségestől vásároltak. Testvérem rendkívül stílusos volt, fehér sálát úgy tekerte körbe a nyakán, mintha angol úriembert játszana, a drótra lépés előtt is feltűrte nadrágja szárát, zokniját megigazította és a cipőfűzőjét is leellenőrizte. Előbb a balt, aztán a jobbat, majd ujjaival szinte láthatatlanul végigsimított a cipőn. Szertartás volt ez nála, halálosan komoly, kihagyhatatlan szokás.

Vele ellentétben én nem igazán adtam magamra, kócos volt a hajam, piszkosak az ujjaim és a kabátom szakadozásait sem tudta édesanyánk kellőképpen követni, így aztán úgy néztünk ki ketten, mint a koldus és az ő herceg barátja. Játékaink során ezek a különbségek alakították ki a szerepeinket, de soha egy pillanatig sem bántam, hogy ez így alakul, hiszen sokkal több barátom volt, mint testvéremnek. Míg én a legszűkebb, legmocskosabb lyukba is bebújtam, ő elnézést kért a többiektől és odébbállt. Én kutyákkal verekedtem és fiúkkal, ő pedig hét éves kora körül verseket kezdett írni egy lánynak. Soha nem gúnyoltam ki, hiszen méltóságteljes, érett gyerek volt, a legteljesebb harmóniában éltünk.

Ráléptem a drótra, kissé megingott alattam, de aztán megtaláltam az egyensúlyt. Ő rálépett a másikra, fej fej mellett haladtunk, egészen egy métert előre, amikor aztán valaki meglátott minket odalent és felsikoltott. Az emberek felnéztek ránk, mi pedig lassan továbbhaladtunk.

Ilyet még soha nem tettünk. Loptunk szőlőt a szomszédtól, szaladtunk el becsapott árus elől, sőt egy alkalommal megpróbáltunk átúszni a folyó másik oldalára is, életünket veszélyeztetve. A magasban azonban még nem jártunk, a dróton legalábbis még soha, csak a magasba ültünk ki időnként. Lelógattuk a lábunkat, amíg apánk be nem rángatott minket a veszély elől. Hiába szidtak le minket megannyiszor, szívesen néztünk a veszély szemébe, mert gyerekként szükségünk volt erre jobban, mint utána bármikor. Talán meg is undorodtam az élettől, visszahúzódtam azóta, nehogy a baleset ördögi szemei felkutassanak.

Anyánk, emlékszem, kinézett az ablakból és ő is sikított, majd apám bömbölő hangját hallottuk meg. Testvérem rám kacsintott, méltóságteljesen lépegetett tovább. Ekkor értettem meg: most már versenyzünk. Kissé nekirugaszkodtam, gyorsabban kezdtem lépkedni, hamarosan utolértem őt, karnyújtásnyira tipegett mellettem. Nem nézett rám, verejtékcseppek jelentek meg az arcán, éreztem, hogy én is elmelegedtem. Megelőztem a testvérem, lelassítottam picit és lenéztem a mélybe. Ettől meginogtam, de nem ijedtem meg, hanem újra a másik lépcsőházra néztem, amely alig tíz méterre volt tőlünk. Anyánk tovább sikítozott, majd valaki behúzta az ablakból, már csak onnan hallottuk az ijedt hangját. Nem igazán gondolkodtunk, élveztük a veszélyt, nem is tudom, valaha éreztem-e jobban magam. Apánk, fura módon nem szaladt fel az emeletre, hanem lent állt, és figyelte, mi történik.

Aztán lelöktem a testvérem. Egyszerű mozdulat volt ez, kissé feléje fordítottam a fejem, meglendítettem a testem, hogy elérjem és hozzáértem a pulóveréhez. Ő egy rövid, ijedt hangot hallatott, aztán úgy hullt le, mint egy érett alma a fáról. Láttam zuhanni, hallottam, hogy valósággal üvölt, de arra kellett figyelnem, hogy ne essek le, hiszen a mozdulattól kissé meginogtam. Hallottam, ahogy földet ér, s arra gondoltam, bár én is kipróbálnám ezt a mókát. Nem mertem megtenni, mert féltem a haláltól. Eltipegtem a drót végéhez, ráléptem a lépcsőház tetejére, s nagyon megszédültem. Le kellett ülnöm. Megpihentem kissé, a felhőkre néztem, aztán elmondtam egy imát a testvéremért. Amit a szüleim tanítottak nekünk a másvilágról, az igaz volt, a testvérem megszabadult a földi bűnöktől. Gyakran jártunk templomba, s habár testvérem sokszor azt mondta nekem, hogy buta vagyok, amiért mindent elhiszek az embereknek, én tudom, hogy csak viccelt. Akárhogy is, vártam a szüleim dicséretét.

2009. 12. 27.

 

Utazás

Rendszeresen ezen a folyósón át jutok el az étkezdébe, nem csak azért, mert ez az út rövidebb, hanem mert néhai nagyszüleim lakrésze itt található meg. Persze, már mások laknak itt, alig emlékszem az arcukra is, mégis, egy ilyen zárt környezetben boldoggá tesz bármiféle kötődés, hiszen szüleim még azelőtt haltak meg, hogy emlékezetem megragadhatta volna őket.

Ahogy elhaladok az ablakok mellett, a sötétséggel találkozom, itt-ott néhány távoli csillag fényével – nagyapám mindig mondogatta az asztalnál, hogy éjfekete hajam van, de valójában ő sem tudhatta, hogy milyen az éj, olyan-e, mint amit a hajóból látunk.

Az étkezdében már várnak a társaim, sorba állok, kikérem az ebédem, s leülök az asztalhoz. A ragyogó képű Tka belém csíp, szélesen elmosolyodik, majd a tányérja fölé hajol, és addig nem is szólal meg, amíg nem végez a kockával. Itt is minden steril: az étel – íze, színe, alakja – a tányér, az asztal, a szék, a ruhánk, a frizuránk, a falakon sehol egy kép, amit különösen hiányolok, a nagyszüleim idejében ugyanis még mindenki díszítette a szobáit, és az otthoni történelmünk böngészve azt tudtam meg, hogy ez a bolygón sem volt másként. A lányok virágot tűztek a hajukba, a ruhákon minták jelentek meg, nagy házakat építettek magas plafonnal, kényelmes fotelekbe huppantak bele, madárcsicsergéssel átitatott parkokban sétáltak, olyan italokat fogyasztottak, amelyektől elszédültek kissé, az ételektől pedig olyannyira jóllaktak, hogy utána már csak egy kis szundításra bírtak gondolni.

Lassan eszem, egyre kevésbé szeretem az ételkocka ízét, a szervezetem gyomorfájással tiltakozik. Az jut eszembe, hogy amint a hajón egyik generáció követi a másikat, úgy szűkül a hely is. A hosszú utazásunk úgy volt tervezve, hogy a tíz induló ember tizenöt-húsz leszármazottja érkezzen meg a másik bolygóra, ez azonban nem sikerült, mostmár hatvanan élünk itt, és bár a szükségeleinket tudjuk fedezni, a lakrészeket össze kellett vonnunk, a fölösleges tárgyaktól megszabadultunk, s így fakul el az életkedvünk is.

Míg a társaim beszélgetnek, csicseregnek, azon tűnődöm, hogy különösen elszomorít engem, hogy az utazásunk csak kétszáz év múlva ér véget, a hajó megállás nélkül halad előre, én pedig a falak közé vagyok zárva, egész életemre. Hogyha hatvan-hetven évet élek is, nem jutottam egy lépéssel sem közelebb az új bolygó talajához.  Mások mintha nem éreznék a sorsunk súlyát, én azonban attól félek, hogy minél többet gondolkodom ezen, annál boldogtalanabbá válhatok. Alig tizenöt éves vagyok, mégis mintha érettebb lennék társaimnál. Ők gyerekek még, viccelődnek, szaladgálnak, elbújnak a központi teremben, amelyet kikapcsolódásra tartunk fenn, én is bekapcsolódom a játékba, de egyre kevésbé. Azt vizsgálom magamban, hogy éreznék-e bármiféle szomorúságot, hogyha nem olvastam volna az utazásunk céljáról, a hazánkról, az ottani emberek életmódjáról, észrevenném-e a bezártságot, a szabadság hiányát?

Akik útnak indítottak minket, akik elődeimnek integettek, mikor a hajó elindult hosszú útján, már régen nem élnek, ez is eszembe jut néha.

Ebéd után szabadok vagyunk. A fiatalabbaknak ilyenkor kezdődik a pihenés, a szórakozás ideje, filmeket néznek, zenét hallgatnak, futballoznak a folyósón. Én a központi terem emeletén, a korlát mellé ülök le, fejem a hideg fémnek nyomom, s az embereket figyelem, vagy behunyt szemmel próbálom kiszűrni, hogy melyik hozzám érkező hang kihez tartozik. Jobban szeretem, amikor tanulunk, mert olyankor szabadnak érzem magam, talán ezért is írok, a leírt szavakkal áttöröm a hajó falát, hazaszállok, s a délelőtti szellőt élvezem, amiről csak könyvekben olvastam, s amit csak a szellőztető közelében próbálok néha megérteni, ki tudja, mennyi sikerrel?

A felnőttek egy részének ilyenkor kezdődik munkaideje, fölöslegesen leellenőriznek minden műszert, megkopogtatják a falakat, meghúzzák a csavarokat, s mindezt meg is beszélik egymás közt. Hetente egyszer a képzett orvosunk behív, megvizsgál, feljegyzi a tömegem, a magasságom, a vérnyomásom, stb.

Pótcselekvések ezek, azt hiszem. Soha egyetlen felnőttel sem beszélgettem erről, mindannyian elfoglaltak, vagy éppen pihennek, amikor megállnak, a szemük is azonnal becsukódik, mintha csak így bírnák ki az életet – vagy képzelődöm?

Mi tizenöt-tizenhat évesek vagyunk, ők negyvenöt körül járnak, a szüleik többsége elhunyt, hamvaiktól egy apró, sötét teremben vesznek búcsút, a falakon körbe halott elődeink fényképei függnek. Sokszor belopakodom ide, az ajtótól jobbra, derékmagasságban áll a szüleim képe, keresem a közös vonásokat, úgy látom, hogy anyám szemét és homlokát, apám tartását, horgas orrát örököltem. Nagyszüleim képe a szüleim alatt található, ők hatvanöt-hatvanhat éves korukig éltek, ritkaság, hiszen a nemzés után – legyünk őszinték magunkkal szemben – már nem vesszük hasznukat a hajón, s ezt ők is tudják. A szüleim megölték magukat, mikor én megszülettem, mert úgy gondolták, hogy ha a nagyszüleim nem akarnak távozni, nekik kell.

Belépek a szobámba, felfekszem az ágyamra, és egy régi könyvet keresek elő. Egyre kevesebb fér a szobában, meglehet, hogy a falakat összehúzzák, amikor ránk kerül a sor a következő generációt világra hozni. Tka szégyenlős, bár tudjuk, hogy az életünk össze fogjuk kötni, látszólag gyakran haragszik rám, vagy éppen gonoszkodik, máskor barátságosan közeledik, de az utolsó pillanatban lesüti a szemét, s elszalad, vagy hangosan kacagva játszani hív.

Az út nagyon hosszú, az első generáció tudta ezt, viszont ránk nem gondoltak, láthatóan. Hiszen ők választották ezt az életet, nem én. Én a sivatagban szeretném kergetni a lenyugvó Napot, vagy sétálni Moszkva utcáin, fütyölni a hölgyek után, majd meghívni némelyikük egy kávéra, a hidegből a kellemes, hangulatos kávézóba – habár nem tudom biztosan, jól képzelem-e el azt a helyet. A regények, amelyeket olvasok, tán unalmasak, hétköznapiak a bolygón élők számára, én négy szürke fal között élek, ha kilépek a szobámból, egy hosszú, szürke folyósón a központi terembe, az étkezdébe, vagy egy másik barátomhoz jutok el, szintén szürke helyiségekbe. Ha kinézek az ablakon, nem látom a végtelen homoktengert, nem látok fákat, nem ragyog rám egy közeli csillag, csak sok apró hunyorog, a távolból. Nem szaladhatok, csak a folyósón, nem menekülhetek, nem remélhetem azt sem, hogy valaha mindezt megtehetem. Olvasok és írok, ez könnyíti a lelkem.

Leteszem a könyvet, ma ehhez sincs kedvem. Nem szeretnék arra gondolni, hogy áttöröm a hajó oldalát, hazaszállok, vagy már az új bolygón élek. Arra szeretnék koncentrálni csak, hogy ma milyen tennivalóim vannak, majd pihenni szeretnék, ha nem vagyok fáradt, akkor hazudni magamnak róla. Nem akarok szabadság után sóhajtozni többé. Ki fogom bírni, hogyha ezt a feladatot kéretlenül is megkaptam. Gyereket nemzek, hadd éljen ő is itt, aki évente egyszer gyertyát gyújthat soha nem ismert apja emlékére, s aki szintén reménytelenül száguld az új bolygó felé.

2011. 01. 15.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu