Kulturális folyóirat és portál

2019. április 4 | Dinók Zoltán | Irodalom

Az élet szép, csak Károlyé nem

Tiszta ideg volt. Vérnyomása magas. Hamarabb feküdt le a kelleténél. Attól majd lejjebb megy a vérnyomása – gondolta. Író volt. Novellákkal rukkolt elő. Felfigyeltek rá. A társadalom mélyéről jött.

Remekül tudott fogalmazni, a szavakkal bánni. Megszokta már a munkanélküli életet. Csak az írás okozott neki örömet. Mert hát nem is volt eleve más örömforrása. De amiért megdolgozott, azért várta az eredményt. Ez talán érthető. Károly szerette a szőke nőket, de nem futott be életébe a nagy ő. Mikor lefeküdt s elaludt, hallotta, hogy Szilvia, az anyja, sír. Miatta. Mert betegeskedik. Másnap is végig tűrte a hüppögést, de Szilviának nem szólt egy szót sem. Tudta, ha elmondja, akkor felbőszül s tagad mindent, az Úristent is, pedig amikor a pszichiátrián volt, akkor ezt még őrá mondták. Végül mégis elmondta s Szilvia felkapta a vizet:

– Én nem sírok!

– Akkor mi volt az a bömbölés?

Félórás veszekedés tört ki kettejük közt s Szilvia végig tagadott.

– Még hogy sírok! A hátad mögött nem szoktam!

– Hát épp ez az, hogy szoktál! Nem ez az első eset, elegem van!

– Nekem is a hisztériádból! Menj a szobádba!

Károly úgy is tett, de aznap estére valamit kieszelt.
Anyjának csak annyit mondott:

– Sétálni megyek!

– Ilyen későn?

– Tíz perc múlva itthon vagyok!

Kint az utcán téblábolt, aztán keresett egy fát, amelynek tövében majd, gondolta, nyugovóra térhet. Az egyik lakó a környékről jól ismerte Károlyt, tudta, milyen kótyagos, ezért hívta a rendőröket, miközben Szilvia otthon már tiszta ideg volt. A rendőrautó pillanatok alatt megérkezett. Károly felriadt a zajra.

– Mit csinál itt, fiatalember? – kérdezte a rendőr.

– Én csak itt szerettem volna aludni!

– Menjen haza! De azonnal! – mondta a rendőr.

– Jól van, na! – mondta Károly.

– Hazakísérjük!

– Ahogy akarják! – egyezett bele Károly.

Szilvia szíve nagyot dobbant, amint megpillantotta a rendőrautót a ház előtt. Aztán a rendőrök felértek Károllyal a második emeletre.

– Fiam, hol voltál? – kérdezte aggódva.

– Sehol. Csak egy fa tövében. El akartam aludni.

Szilvia sírva fakadt.

– Valami baj van, hölgyem? – kérdezte a rendőr.

– Azt hiszi szerencsétlen, hogy sírok, amikor elalszik.

– Mi? – kérdezte a rendőr értetlenkedve.

– Az anyám néha sírni szokott, amikor elalszom – magyarázta Károly.

A rendőr meglepett arcot vágott:

– Tehát azért akartál az utcán aludni, hogy ne halld, hogy sír az anyád, amikor elalszol?

– Erről van szó! – mondta Károly megnyugodva.

– Kérem, ezt az ostobaságot oldják meg valahogy. Azért ez mégiscsak nevetséges. Oldják meg! – ismételte, majd magukra hagyta őket. Szilvia egy szót sem szólt, Károly pedig elment a szobájába lefeküdni. Vattát dugott a fülébe, de még így is behallatszott a bömbölés… Nem ilyen anya való neki. Nem ilyen, egyáltalán nem ilyen… Közben kezdett rájönni, hogy mellesleg az élet szép, csak az övé nem…

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu