Kulturális folyóirat és portál

2013. február 11 | Monostori Károly | Kultúra

Az egységes magyar kultúra egy retorikai fogás

Azzal kezdeném, hogy egy fogalmat szeretnék tisztázni. Egy fogalmat, ami a mai beszélgetésben jelen volt. Mi az, hogy erdélyi magyar drámaírás? Erdélyi kell legyen, aki írja, magyar kell legyen, aki írja vagy lehet Németországban élő erdélyi magyar? Mi dönt? Az, hogy hol vagyok, vagy hogy mit írok?

Igen, ez a mostani vitában is felmerült, ez tényleg probléma, például, hogy Temesvár Erdély-e vagy sem. Ez már egy kicsit historizáló, azzal, hogy a történelmi Magyarország egy része Romániához került. Erdély magába szívta a Partiumot, tehát a közbeszédben már nem teszünk olyan szigorú különbséget, hogy az az erdélyi magyar, aki a Királyhágón túlról jött. Ez a probléma viszonylag könnyen kikerülhető, de az tényleg nem, hogy hol vagyok, hol van az író. Attól még írhatok erdélyi magyar drámát, hogy nem élek itt. Mi itt most abban a szerencsés vagy szerencsétlen helyzetben vagyunk, hogy a legtöbben erdélyi magyarok vagyunk, itteni szereplők. Az ember óhatatlanul magára gondol, amikor egy problémát elemez.

A mai szakmai vita során karakterisztikusan felvetődött, hogy vannak drámaírók, de nem jók, és akkor eszembe jutott az a sporthasonlat, ami talán ide illik. Régen arról beszéltek, hogy milyen jó a magyar foci, mert voltak jó csapatok. Ma, ha azt mondjuk, hogy jó a spanyol foci, akkor az is azért jó, mert jók a csapatok. Mi van itt Erdélyben? Miért nincs erdélyi magyar drámaírás? Vajon azért, mert nincsenek írók?

Nem tudom. Ugye itt Gáspárik Attila megszólalt egyszer – a verseket hozta fel példának – , és neki mondtam, hogy ez bonyolultabb. Ez egy interaktívabb dolog. Ha ennek a konglomerátumnak az egyik felét nézzük, hogy jó színházak, akkor vannak. Vannak olyan társulatok, akik gond nélkül el tudnak játszani mindent. Ez a része megvan. Írók is vannak, csak itt megint jön egy bonyodalom, hogy nem minden író ír drámát, mert nem minden írót érdekel a színpad. Vannak olyan írók, akik egyszerűen félnek. Amikor az én Bolero című drámámat bemutatták, én feltettem a plakátot a Facebookra. Az egyik kollégám azt írta, hogy ő nem merte volna ezt megtenni. Inkább ez van, hogy kevesen vagyunk, akiket érdekel a színpad, de még mindig elegen vagyunk. A vitának az egyik áramlata éppen abból származott, hogy én az írók nevében beszéltem, ha már ilyen szakszervezeti módon képzelem el ezt a dolgot, Gáspárik meg Szabó K. pedig a színház nevében. Tehát a pikírtségük nem véletlen, de akkor fogadják el, hogy az enyém sem véletlen.

Most nem venném sorra a szerzőket, akik számottevők az erdélyi magyar drámairodalomban, egyet viszont állítok: azok az írók, azok a darabok sikeresek, amelyek kor szerint a ma emberének szólnak és kor szerint azokat a problémákat feszegetik, mint a hatalom és az ember viszonya. Ilyen a Székely Csaba fantasztikus darabja, amit tegnap láttam. Az iróniával, a humorral minden átjött. Mi az oka, hogy ilyenek nincsenek?

Ő biztos, hogy azért sikeres, vagy a Bánya-trilógia azért sikeres, mert tényfeltáró vonatkozása van. A Hatházi darabokban egyfajta őrület van, nem is hogy erdélyi, hanem egyfajta általánosabban emberi. Lehet, hogy ezért nem volt azoknak sikere, vagy Láng Zsoltnál megint egy más világ. A románokat nem lehet kihagyni. Amellett, hogy sok bajunk van velük, egy nagyon inspiratív közeg, a kultúráink súrolják egymást. Az én darabjaim is arról szólnak, hogy magány, eltávolodás, a szülőktől való elszakadás, tehát nem jelenik meg olyan erővel bennük az, hogy erdélyi magyar világ. Lehet, hogy a siker elmaradásában részben, a technikai bravúrok elmaradása mellett, ez lehet az oka. A Csaba darabjai hangsúlyozottabban ebben a romániai szegénységben játszódnak.

A drámának megvan az a sajátja, hogy olvasva is jó kell legyen. Kevés az, hogy azért nem jó, mert nem mutatják be. Lehet, hogy a szöveg elég és nincs színház? Van elég szöveg, vagy nincs, és nehéz választani?

Én egy kicsit összetettebben látom. Nagyon nem elég, hogy jó mondatokat írunk egymás alá.

A rendező is fontos. Visky Anrdrás mondta egyszer, hogy nélküle nem tudna mozdulni.

Azóta már ő is kilépett ebből, Amerikában rendezik a darabjait. Hát igen, végül is ez egy ördögi kör, amiből nem lehet kilépni. Én nyilván az író hiúságát is képviselem itt, az íróét, aki meg akarja mutatni magát, de úgy érzi, hogy nem engedik. A színházi emberektől meg a jött vissza, hogy még nincs mivel megmutatnia magát.

Felerősödni látszik az, hogy magyar a magyart nem szereti. És nem arról szól a vita, hogy van egy erdélyi magyar meg egy romániai magyar drámaírás, és ez a kettő konfrontálódik a piacért, a színházért, hanem a magyarok kezdik el kiütni egymást. Nem tudom, hogy van-e ebben igazság.

Nehéz egy vitában mindig korrektnek lenni, mert mindenkinek van egy igaza. Én tartottam egy elég személyes, sprőd bevezetőt, amitől többen felborzolódtak. Ez volt a cél. Ez nem feltétlenül az egymás iránti utálatból fakad, hanem a színpadi részéből a dolognak.

Lehetne jobb itt a helyzet, ha a határon túli magyarság mítosz elmúlna? Nincs romániai magyar, nincs felvidéki magyar, hanem egy egységes magyar kultúra. Nem lennénk akkor befogadóbbak? Vagy a piac szűk, esetleg nagy a féltékenység?

Én mindig amellett vagyok, hogy a problémákat jobb kimondani, mint a szőnyeg alá söpörni. Ez az egységes magyar kultúra egy nagy retorikai fogás. Nekem erről Esterházy Péter egyik nyilatkozata jut eszembe, aki azt mondta, hogy persze, egységes magyar kultúra, egységes magyar nyelv, de egy vajdasági magyar biztosan mást gondol a fegyverekről, a lövésről, a halálról, mint egy budapesti magyar. Ilyen szempontból sok különbség van, de ettől még nem fog darabokra szabdalódni. Valahogy úgy képzelem el, mint az anyanyelv és a tájszólás viszonyát.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu