Kulturális folyóirat és portál

2013. március 26 | Várad | Kultúra

Az édes anyanyelv nem kopik

Szilágyi Aladár: Megkerestem a családfádat, a hidasnémeti Ferdinandy família számos neves férfiút adott a magyarságnak. Kossuth hívét, Ferdinandy Mihályt a szabadságharc leverése után halálra ítélték, végül megúszta néhány évi börtönnel, Gyula miniszter volt a múlt század elején, egy újabb Mihály jeles történész, író, Argentínában, majd Puerto Ricóban volt egyetemi tanár, és így tovább. Közvetlen, vagy oldalági felmenőid mennyire foglalkoztattak?

Ferdinandy György: Szüleim korán elváltak, engem édesanyám nevelt. Kisgyerekkoromból keveset őrzök a Ferdinandy család emlékeiből. Például Hidasnémetibe, famíliánk ősi fészkébe minket nem hívtak meg soha. Pedig a Ferdinandy gyerekek, amikor éheztek a háború után, az ötvenes évek elején, vakációban lejártak Hidasnémetibe, és ott feltáplálta őket a rokonság. Később persze pótoltuk az elmaradt kapcsolatokat, felnőttként fölkerestem a hidasnémetieket, saját szakállamra felfedeztem őket.

Sz. A.: Mégsem feledhetted el a ferdinandyságodat, hiszen származásodnak köszönhetően érettségi után „karrieredet” autóbuszkalauzként kezdted.

F. Gy.: Szüleink 1944-ben váltak el végleg, akkor jött Budapest ostroma, addig mi, gyerekek nem sokat tudtunk a háborúról, csak annyit, hogy a szüleink zászlócskákat tűztek be Kelet-Európa térképébe: hol vonulnak vissza „rugalmasan” a csapataink. Az ostrom idején anyámmal maradtunk mi, hárman, három apró gyerek. Apánk akkorára már végleg lebénult. Azelőtt is küszködött szklerózisos tünetekkel, de a háború végén verték meg őt annyira a nyilasok a Hűség Házában, hogy teljesen lebénult. Mint fiatal orvos a szanatóriumi beutalásokat intézte. Sokan jöttek hozzá zsidók, őket vidéki szanatóriumokba utalta be, addig, amíg rá nem jöttek. Akkor bénult le, s még harminc évig élt ilyen állapotban. Ő mesélt sokat a Ferdinandy családról. Ezt megírtam egy „apám könyvében”, aminek az a címe, hogy A bolondok királya, mert szegény a harminc évből az utolsó tizenötöt egy ideggyógyászat zárt osztályán töltötte, ahol ő volt az orvos végül is, mert bénasága ellenére a társait meg tudta nyugtatni. A maga módján kezelte azokat az idegbeteg embereket. Szerették is őt, és ápolták.

Sz. A.: Kalauz korodban meg se próbáltad az egyetemi felvételit?

F. Gy.: Buszon dolgoztam, a felvételi vizsgákra mindig jelentkeztem a francia szakra. Gyergyai Albert professzor atyai pártfogóm lett, ő biztatott, hogy jöjjek el minden felvételi vizsgára. Az lett a vége, hogy 1956 őszén felvettek. De csak hat hétig voltam diák, mert jött a forradalom. Részt vettem az egyetemisták mozgolódásaiban. November második felében újra elkezdtem dolgozni az autóbuszüzemnél, akkorára már elvégeztem a sofőrtanfolyamot, számomra az jelentette a nagy karriert, hogy kalauzból buszvezető lehetek. A sofőröket akkor még úgy szólították, hogy „vezér úr”. Nem akárki lehetett buszsofőr… December hatodikáig dolgoztam, s gondoltam, ha lecsillapodnak a dolgok, újra visszamegyek az egyetemre. Aznap viszont letartóztatták az egész fővárosi Munkástanácsot. Bozsóka elvtárs, a garázs párttitkára megkeresett, és a fülembe súgta, hogy „Gyuszikám, én a maga helyében inkább körülnéznék a kapitalista Nyugaton”. Még aznap éjjel átszöktem a határon.

Sz. A.: Nemde, akkor már nem lehetett könnyű átjutni és boldogulni?

F. Gy.: Ausztriát már elárasztották a magyar menekültek, egy ilyen „későn jött vendégnek” nem sok esélye volt. Szerencsére a franciák befogadtak, s még adtak ösztöndíjat. Így kerültem Strasbourgba. Automatikusan felvettek az egyetemre. Nyolcvan magyar emigráns számára biztosítottak ott ösztöndíjat. Strasbourg közelében helyeztek el bennünket, egy kastélyban rendeztek be menekülttábort számunkra. Bölcsész voltam Pesten, gondoltam, ott is az leszek, ami nagy hiba volt. Nem tájékoztattak bennünket a lehetőségekről, de kiderült, hogy egész Kelet-Franciaországban fogorvoshiány van. Erre a nyolcvan magyarból több mint húszan jelentkeztek a nyelvtanfolyam után a fogorvos szakra. Orvosnak nem lehetett menni, mert külföldi állampolgár nem lehetett orvos Franciaországban. Ha akkor elmentem volna fogorvosnak, könnyebben és hamarabb boldogultam volna, másképp alakulhatott volna az életem. Talán pályát tévesztettem…

Sz. A.: No, hát nem egészen. Gondolom, akkor már jól tudtál franciául, hiszen hamar kezdtél publikálni, méghozzá francia nyelven?

F. Gy.: Gyergyai bácsinál, Pesten minden felvételi vizsgára újra és újra alaposan fölkészültem, úgyhogy valamennyire bírtam a nyelvet. Ott pedig azonnal összemelegedtem egy kis diáklánnyal, aki felvállalta, hogy javítgatja a szövegeimet. Én megírtam, ő kijavította, és küldözgettük a lapoknak. Hamar elkezdtem újságokba írni.

Sz. A.: Milyen jellegű dolgokat közöltél?

F. Gy.: Az első két évben semmi másról, csak a forradalomról. Mindenféle tévhitek keringtek 56-ról Franciaországban. Voltak országok, ahol úgy fogadták a forradalmárokat, mint hősöket, de a franciák nem. A franciáknál volt egy sanda gyanú: vajon nem fasiszták ezek, akik a szocializmus ellen föllázadtak? Akkoriban ott nagyon erős volt a baloldal. Úgy gondoltam, nekem az a feladatom, hogy leírjam apró részleteken keresztül: mi ellen lázadtunk föl.

Sz. A.: Megjelentettél egy esszésorozatot is a magyar-francia, francia-magyar kapcsolatok ezer évéről. Mondanál erről néhány szót?

F. Gy.: Ez már később volt, amikor elkerültem Puerto Ricóba, ugyanis Strasbourgban nem tudtam folytatni a pályafutásomat. Elvettem feleségül a diáklányt, aki javította a szövegeimet, attól kezdve nem javította tovább… Állást kerestem, néhány évig kallódtam Franciaországban. Nem kínálkozott sok lehetőség egy fiatalember számára, aki nem francia. Végül a Puerto Ricó-i egyetemen kaptam állást. Akkor kezdtem közölni ezeknek a magyar tárgyú kutatásaimnak az eredményeit.

Sz. A.: Volt egy lapod is, a Szomorú vasárnap, az még ott jelent meg Franciaországban?

F. Gy.: 1961-ben jelent meg az első szám, az utolsó tíz évvel később. Évente általában csak egy szám volt, összesen vagy tizenkettő. Sokan beszálltak az emigráns írók közül, Cs. Szabó László írt bele, Határ Győző, Sárközi Mátyás, Thinsz Géza. Azért szálltak be, amiért én csináltam az egészet. Arról volt szó, hogy mi, fiatalok kigúnyoltuk a konzervatív politikai emigrációt. Számunkra a politikai emigráció egy archaikus, tragikomikus képződmény volt. Kezdetben elmentünk a gyűléseikre, ahol azon vitatkoztak, ki közülük a vitéz, és ki nem. Ezen mi harsányan nevettünk. A Szomorú vasárnap azért íródott, hogy az öncélúan magyarkodókat kifigurázzuk. Ők meg azt mondták, hogy minket, 56-osokat már megfertőzött a kommunizmus, ezért ránk számítani nem lehet. Kemény ellenkampányt indítottak a rovásunkra. Nekünk nem csak a francia baloldal ellen, hanem ezek ellen is kellett küzdenünk, ha meg akartunk élni.

Sz. A.: Ezek publicisztikai jellegű írások voltak?

F. Gy.: Persze, mindenféle volt benne, voltak ilyen kamaszos hőzöngések, de voltak igényesebb szövegek is. Például Fedinandy Mihály, a jeles történész a sumér-magyar rokonságról írt egy hosszú tanulmányt. Mi kinevettük ezt a teóriát, de sokan komolyan vették. És akkor ő megírta a véleményét róla. Az volt az írásának a lényege, hogy „gyűjtsünk ősöket”: nem elég, hogy sumérok, legyenek őseink például a görögök is, és így népről-népre ezt csinálta Ferdinandy Mihály, egy csomó ókori népről „bebizonyította”, hogy a „rokonunk”. Ő nekem nagy-nagybátyám volt, elég távoli rokon.

Sz. A.: Franciaországban elég sok dolgod megjelent, két kötet elbeszélésed franciául és egy magyar nyelvű verses könyved?

F. Gy.: Igen, nekem egy jó kiadóm volt, elég jól fizettek. A Denoel egy nagy kiadó, az volt többek között Louis-Ferdinand Céline, Blaise Cendrars műveinek a kiadója.

Sz. A.: Nem sajnáltad otthagyni ezt az írói lehetőséget?

F. Gy.: Nem, mert a feleségem ambiciózusabb volt ennél. Ő egy francia polgárlány volt, aki nem tudott belenyugodni abba, hogy menekült státusban élünk. Neki az nagyon jó volt, hogy én átmentem egyetemi tanárnak, mégis más volt egy amerikai egyetemi tanár feleségének lenni. Az írói ambícióimról teljesen megfeledkezett, az csak nekem maradt meg, magánhasználatra.

Sz. A.: Ezt a második emigrációdat miként viselted el, mennyire segített abban, hogy folytasd az írói munkásságodat is?

F. Gy.: Puerto Rico nagyon jól jött. Három hónap alatt megtanultam spanyolul. Ott kellett rájönnöm arra, hogy minden tanult nyelvem, a német is, a francia is kopik. Amit Márai mondott, az számomra nem bizonyosodott be, az nem úgy van, hogy megkopik, meg leesik a nevünkről az ékezet. Rájöttem, hogy a német is, a francia is nagyon gyorsan kopik, de a magyar nem. Ez az édes, ez az elárvult anyanyelv nem kopik. Visszatértem a magyarra, és soha többé nem voltam másnyelvű író.

Sz. A.: És te lettél az egyik „kalandor”, aki merte vállalni, hogy idegen közegben magyarul jelentesse meg a könyveit…

F. Gy.: Molnár Jóska – így hívták a müncheni nyomdászt –, volt az a bátor ember, aki fel merte vállalni. Nevetni fogsz, de elég sok példány elkelt. Először ötszáz, később ezer példányban is kiadta a műveimet. Amikor elkezdtem találkozókra járni, Amerikában meg Európában már több mint ötszáz példány elment. Rövidprózát írtam, magyarul, mindenáron magyarul. Olyasmit is, ami meg se jelent azóta se: olvasónaplókat. Mert kaptam hazulról a könyveket, és a Szabad Európa Rádiótól is, én írtam nekik a könyvismertetéseket. Puerto Ricóban, amikor már tudtam annyira spanyolul, hogy megtartsam az egyetemi előadásaimat, minden szabadidőmben írtam, olvastam, és… tanultam magyarul. Nem is volt annyira szerencsétlen dolog, hogy elkerültem, ha maradok Franciaországban, lett volna belőlem egy olyan francia író, mint Arnóthy Krisztina vagy Dormándy László. Ők Franciaországban maradtak, és megírták franciául az életművüket. Nézz meg egy francia irodalomtörténetet, egy lexikont, és láthatod, ma már egy szóval sem említik se Dormándyt se Arnóthyt. Ők addig voltak „nagy francia írók”, amíg a kiadójuk jól el tudta adni őket. Nálunk Batsányi János egyetlen mondatával nagy költő: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Ezzel az egy mondatával örökre bekerült a magyar irodalomtörténetbe. A saját anyanyelvén nem hagyják olyan könnyen elveszni az embert.

Sz. A.: Hazatérésed előtt itthon mikor kezdték ismerni a neved, olvasni az írásaidat?

F. Gy.: Nagyon későn. Volt egy fiatalember – már el is felejtettem a nevét, jobb is elfelejteni az ilyesmit –, aki az én novelláimat valahogy beszerezte Nyugatról, és itthon a saját neve alatt közölte egy ideig. Akár hiszed, akár nem, én örültem neki. Aztán járogattak ki nyugatra írók, egyszer kint volt a magyar vízilabda válogatott Strasbourgban, a franciák ellen játszottak. Beszélgettem a fiúkkal, mondták, ha te író vagy, menj fel, ott ül Mesterházi Lajos úr, ismerkedjetek meg, mondd meg, hogy ismered, szereted a műveit. Hát… nagyot káromkodott, hiszen Karinthy Cini volt, őt „nevezték ki” heccből Mesterházinak. Vele összebarátkoztam, ő próbált behozni. Egyszer hazajutottam, beengedtek egy hétre, elmentünk Örkény Istvánékhoz, Cininek köszönhetően megismerkedtem néhány hazai íróval. Akkor azt mondták: korai még, nem lehet itthoni közlésre gondolni. Biztattak, hogy csináljam, s egyszer majd áttörik a gát, és itthon is közölhetek.

Sz. A.: Végül mikor sikerült Magyarországon megjelentetned valamit?

F. Gy.: Csak mielőtt a változás beütött. 1988. február 18-án jelent meg az első könyvem, a Magvető adta ki a Szerecsenségem története című prózakötetemet. Azóta közel húsz könyvem látott napvilágot idehaza. Lapokban már tíz évvel előtte is közöltem, az ÉS-ben például egy-egy írásomat lehozták. És képzeld el, az a bátor ember, aki az Élet és Irodalomban közölt tőlem novellákat, az Kardos G. György volt. Ő Izraelből jött haza, neki is nagyon nehéz volt megvetni a lábát, számára se volt tiszta öröm a pesti irodalmi élet.

Sz. A.: Azonkívül, hogy nyugaton megjelentek a könyveid, tanítottál az egyetemen, és dolgoztál a Szabad Európának. A magyar emigrációval, a nemzedékedbeli írókkal voltak-e kapcsolataid, találkoztatok egymással?

F. Gy.: Igen, szoros kapcsolatokat építettem ki, a Magyar Műhely-esek évről évre megrendezték a tanulmányi napjaikat, a hollandiai Mikes Kelemen Kör is, Londonban volt a Sepsi Csombor Kör, volt egy Bessenyei György Kör Amerikában, valahol New York közelében, szóval volt négy-öt olyan hely, ahol tanulmányi napokat szerveztek, s ahová meghívták az írókat. És így találkoztunk, leveleztünk is, küldözgettem a kézirataimat Párizsba a Magyar Műhelynek, Londonba, majd Párizsba az Irodalmi Újságnak, az Új Látóhatárnak Münchenbe.

Sz. A.: Aztán még egyszer házat, hazát cseréltél, hiszen 2001-ben Puerto Ricóból Amerikába költöztél. Miért?

F. Gy.: Akkor már nyugdíjas voltam. Elrákosodtam, többször meg kellett műtsenek, sok mindent kidobáltak belőlem. Azért mentünk északra, Miamiba, mert a második feleségem ott talált egy jó állást, ő is egyetemi tanár. Amerikai irodalmat tanít angolul. Én harminchét évig tanítottam Puerto Ricóban. Azalatt a fiatalok között éltem, ott volt egy erős függetlenségi mozgalom. Hivatalosan az Egyesült Államokhoz tartoznak, de el akartak szakadni Amerikától. Különösen a fiatalok. Én velük éltem át az egészet, az Egyesült Államokat úgy néztem, mint egy… „jóindulatú” Szovjetuniót. Amikor átmentem Amerikába, nem igyekeztem angolul megtanulni, távol tartottam magamat az amerikai élettől. Különben Floridában ma már a lakosság többsége spanyol anyanyelvű. Ott spanyol nyelvű irodalmi életet is találtunk, főleg a kubai emigrációnak az irodalmi életét. A második feleségem is kubai származású. Először attól tartottam, hogy ott is olyan mamutok közé kerülök, mint a magyar emigrációban, kerültük az idősebbeket, a fiatalok pedig normálisak voltak. Velük dolgozom a mai napig is. Ők adják ki a könyveinket, a hazai költőket, akiket lefordítunk, kubai emigránsok adják ki. Általában olyanokat fordítok, akiket valamilyen oknál fogva megszerettem, akik talán nem is tartoznak a magyar élvonalba. Például Turczi Istvánt fordítottuk, neki sikere volt odakint, jól beszél angolul, jól eladta magát, a könyvei elfogytak. Utána kiadtuk Szentmártoni Jánost, aki most az Írószövetség elnöke.

Sz. A.: Most már kétlaki életet élsz. Mikor kezdtél rendszeresen hazajönni, mióta tartózkodsz huzamosabb ideig Magyarországon?

F. Gy.: Az 1988-as tanévtől kezdtem tanítani az Eötvös Kollégiumban, a Ménesi úton. Ez volt az igazi hazatérés, akkor egy évig a feleségemmel és a hatéves kisfiammal ott éltünk Budán. Legalább fél évet itthon vagyok, aztán megyek vissza Floridába. Csak évente kétszer váltok otthont, mert a repülőút nagyon fárasztó és költséges.

Sz. A.: Hazatértedben mit találtál itthon? Azt írtad valahol, hogy a Sas-hegyen megtaláltad azt a miliőt, ahol egykor éltél.

F. Gy.: Megtaláltam, mert a kertben, amibe még a dédapám ültette az első gyümölcsfákat, megvan még egy fa. Még az 1860-as években ültette, ez egy szederfa, amit eperfának hívnak egyes vidékeken. Ez a szederfa több mint százötven eves. A kertnek egy része megmaradt, s a fán ott érik a gyümölcs. Öcsém ott él, húgom ott él, egy tömbben élünk hárman, a három testvér, anyám szegény ott halt meg. A nagyszüleimet ott érte bombatalálat 1944-ben. Előtte ott éltek az ő szüleik is, tehát ez egy nagyon régi hely. Van még egy pár régi család a környéken. Kicsit még vidékies is, mert a Sas-hegy egy olyan peremvidék Budán. És közel van a Farkasréti temető, ami azért jó, mert nem kell majd sokat gyalogolni, ha már kint leszek.

Sz. A.: Magyarországon milyen volt a recepciója a könyveidnek?

F. Gy.: Mindig elfogytak. Hogy ezt recepciónak lehet-e nevezni, nem tudom. Kialakult egy olyan olvasótábor, hogy egy-egy könyvemből akár ezer példány is elfogy. A közönségem is fogy, mert ez egy olyan korosztály, amelyből évről évre egyre kevesebben vannak. Sokat járok író-olvasó találkozóra, minden évben tavasszal elindulok, eljutok vagy tíz-húsz helyre. Ehhez azért is ragaszkodom, mert nem ismerem még eléggé Magyarországot. Elhatároztam, minden évben elmegyek újabb helyekre, felfedezem magamnak az országot. A szomszéd országokat is próbálom fölfedezni.

Sz. A.: A szakma, a kritika, az ítészek hogyan viszonyulnak a műveidhez?

F. Gy.: Én nem támadtam meg senkit soha. Ezt csak zárójelben mondom: ha valaki nem itt élte le az életét, és nem itt szenvedte végig ezt a fél évszázadot, az fogja be a száját. Az jöjjön haza, tanuljon, kérdezgessen, de ne jöjjön haza prédikálni. Nem vettem részt soha szekértáborokban, egyikhez sem tartoztam. S hogy mit szóltak a könyveimhez? Minden könyvemről van nyolc-tíz-tizenkét recenzió. Tavaly megjelent édesanyámról egy könyvem, az a címe, hogy Egy sima, egy fordított, arról most kaptam meg a recenziókat, tizenkettő van összesen. Értetlenkedő vagy rosszindulatú írás nem jelenik meg róla. És a tizenkettőből akad egy-egy, aki azt mondja, hű de jó írások ezek! Az már nagyon nagy szó. Én kihagytam a posztmodern korszakot, lehet, hogy a posztmodernség egybeesett az én francia íróságommal, úgyhogy szeretem pontosan, szépen írni a dolgaimat, és hogy legyen bennük valami történés. Gondolom, minden írásomban van ilyen, és ha egymás mellé tesszük a novelláimat, azoknak egy nagy egészet kellene kitenniük.

Sz. A.: Tehát egymáshoz is van közük?

F. Gy.: Egymáshoz is, igen, igen. Akik nem szeretnek engem, azt mondják, ismételgetem magam, mások meg azt, hogy épp ez a kántáló ismételgetés nagyon egyéni.

Sz. A.: Hogyan dolgozol? Hogyha valamire ráharapsz, akkor addig nem állsz fel, amíg meg nem írod, vagy párhuzamosan több mindennel bíbelődsz?

F. Gy.: Tíz éve már, hogy eljöttem Puerto Ricóból, s Floridában élve fedeztem föl, hogy mi az, amit ott meg kell írni. Ott senki nem írja meg sem angolul, sem spanyolul a véresen komoly dolgokat. Azt, hogy illegálisan milliók élnek ott, akiket békében hagynak, amíg tart az idénymunka a mezőgazdaságban, és amikor vége az idénymunkának, úgy fogdossák össze őket, mint a vadállatokat, és konténerekben szállítják vissza Mexikóba. A sokmilliónyi illegális munkavállalóról kezdtem írni. Először csak a homelessekről, a hajléktalanokról, mert volt egy ilyen barátom, aki a kóbor macskákkal aludt, rengeteg macskája volt. Nagyon megszerettem azt az embert. Észrevettem, hogyan működik ez a társadalom, ez az american dreaming, jönnek milliószámra ezek az idénymunkások, ott főleg a hondurasiak, nicaraguaiak, ezek mi mindent remélnek, és amikor vége az idénymunkának, akkor hogy fogdossák össze őket. Erről többször is írtam, és abba a helyzetbe kerültem, hogy a fiam egy „ilyen” lányt, egy venezuelai lányt vett el feleségül. Közölték, hogy hatévi tartózkodás után az Államokban, december 16-án egy transzporttal vissza kell mennie Venezuelába. A fiam rettenetesen felháborodott ezen, akkor a rendőrségnél dolgozott, tudta, hogy mennek ezek a dolgok, azt is, mikor fogják elvinni a lányt. Akkor elvette feleségül. Ezzel rendőri karrierjének vége lett, mert ez egy föderális bűn, ugye, megmentett egy illegális bevándorlót, úgy, hogy „illegálisan” érdekházasságot kötött vele. Aztán kiderült, hogy ez nem érdekházasság, hiszen ezek szerelmesek egymásba. Szép lassan a Puoerto Ricó-i fiatalok a kubai szabadságharcosoknak a helyét átveszik a floridai illegális közegben. Az igazság az, hogy az én írásaimban soha nincsenek boldog, megelégedett, sikeres emberek, akiket úgy utálok, mint a bűnt. Hát ezért nincs sikerem…

Sz. A.: Az életed maga is rengeteg anyagot kínál a megírásra. Ez hogyan működik, írásaidban mennyi a realitás, mennyi a fikció?

F. Gy.: Még a francia korszakom alatt rászoktam arra, hogy egyes szám első személyben fogalmazzam meg a legtöbb írásomat. Nem biztos, hogy ez egy jó szokás. Mindig meg kell magyaráznom, hogy ezek nem mind én vagyok, és hogyan dolgozom fel a külső anyagokat, hogyan dolgozom bele egy olyan embernek az elbeszélésébe, aki első személyben úgy mondja el, mintha minden vele történt volna.

Sz. A.: Könnyen írsz, nehezen írsz, gyakran átírod a szövegeidet?

F. Gy.: Hűűű…, nagyon nehezen írok. Talán rosszul hangzik így mondani, de magammal szemben nagyon igényes vagyok. Ha egy mondat vagy egy bekezdés zeneileg nem hangzik jól, azt kidobom. Sokat dolgozom minden mondatomon. Egyébként nincs sok türelmem, egy-két hónap után már küldöm is el. A magyar rádióban van egy fiatal hölgy, aki szépen átgépeli, e-mail-en elküldi nekem, akkor van még egy lehetőségem, hogy szépen átjavítsam. Utána megy a folyóiratokhoz, mert én sokat közlök. Kiszámoltuk, azt hiszem, tizenegy folyóiratban közlök rendszeresen, ami pont arra jó, hogy amíg nem vagyok otthon, azalatt is kifizeti a vizet, a gázt, a villanyt.

Sz. A.: Sok idegen nyelvű, főleg francia közlésed volt. Spanyolul is írtál, vagy csak fordították a szövegeidet?

F. Gy.: Több mint egy tucat francia kötetem jelent meg, spanyolul is elkezdtem írni, de azt gondoltam, egyszerűbb, ha lefordítom magyarból, és a feleségem átnézi. Megint van egy feleségem, aki „átnézi” az írásaimat…

Sz. A.: Íróként mire vagy a legbüszkébb abból, amit produkáltál?

F. Gy.: Mindig a legutolsót szereti az ember. Annak örülök, hogy amikor „francia író” voltam, meg tudtam ismerkedni néhány olyan nagy emberrel, akiket a mai nemzedékek alig ismernek. Az egyik Céline. Ő nem fogadott senkit, senkivel nem beszélt. Elmentem hozzá az első francia könyvemmel, abba beleírtam, hogy én egy menekült vagyok, ez az első francia írásom, és ezt neki ajánlottam. Át akartam adni személyesen, csöngettem, de nem jött ki. Ácsorogtam a külvárosi utcán, ahol lakott, és kijött egy öregasszony a szomszédból, azt mondta, soha nem fog beengedni, mert senkinek se nyit ajtót, viszont jön a postás egy fél óra múlva, tőle átveszi a küldeményt. Megvártam a postást, az írón hálósipka volt, pizsama meg papucs, és a postás mellett odasurrantam, elmondtam a szövegemet, és odaadtam neki a könyvemet. Megköszönte, befordult, és bement. Erre a mozzanatra büszke vagyok, hisz ő nagyon nagy ember a francia irodalomban.

Sz. A.: Írói munkádban van-e valamiféle szisztematikusság, van-e napi penzumod?

F. Gy.: Lehet, hogy a bajor őseimnek köszönhető, de mi akkor kelünk, amikor kezd világosodni. Mindenki öt órakor kel, Amerikában is, a trópusokon is, és hattól tizenkettőig volt időm az írásra és az olvasásra, minden nap. Az egyetemen csak délután voltak előadásaim. Sokat olvastam, keveset írtam. Egy-egy délelőtt, ha egyetlen jó oldalt írtam, akkor meg voltam elégedve magammal.

Sz. A.: Említetted, idehaza nem lettél semmilyen szekértábornak a tagja, de volt egy feltűnést keltő, nagy visszhangot keltő megnyilvánulásod, amikor két emigráns írótársadról, Márairól, illetve Wass Albertről nyilatkoztál, megpróbálva őket helyre tenni. Mondanál erről néhány szót?

F. Gy.: Engem mindig bántott az, hogy ott voltak Nyugaton olyan emberek, mint Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, nem sorolom tovább, őróluk alig lehetett hallani, és egyszerre csak lett egy Wass Albert-kultusz. Beleolvastam a műveibe, nekem nem tetszett. Wass Albert küldött nekünk kéziratokat, az Új Látóhatárnak is, az Irodalmi Újságnak, több nyugati magyar folyóiratnak. Soha, sehol nem közölték. Ami Márait illeti, őt nagyon tiszteltük, de ő saját magát zárta ki az irodalmi életből. Nagyon magányos ember volt, s ha valaki beledolgozza magát egy ilyen szerepbe, nehéz kilépnie belőle. Mihály bátyám, a Ferdinandy Mihály történész egyszer találkozott Máraival. Nem valamilyen magyar rendezvényen, mert oda soha nem ment. Azt mondta, tudod milyen a Márai? Mint egy megfagyott mopszli… Én írtam neki, a Protestáns Magyar Szabadegyetem adott ki színvonalas antológiákat, én szerkesztettem a prózai részt, felkértem, küldjön írást. Ő azt válaszolta, hogy emigráns íróknak nem ad… Voltak fiatalok, aki kérték, hogy vegye őket a szárnya alá, mondja el a véleményét az írásaikról, soha nem válaszolt nekik. Én is jó írónak tartom őt, mégis helytelenítem a jelenlegi kultuszát, ezt a túlzást, ami körülötte kialakult.

Sz. A.: Valahol azt nyilatkoztad: nem jutottál el igazán addig, hogy idehaza „kanonizáljanak”. Hogy érted ezt?

F. Gy.: Szilágyi Zsófia írt rólam egy könyvet, van egy sorozata a Kaligramnak. Abban elmagyarázta, hogy a megkésett kanonizáció nem létezik. Engem azért nehéz kanonizálni, mert most jöjjenek azzal, hogy én 60 és 65 között avantgárd prózát írtam, amiről egyébként most is azt hiszem, hogy nagyon jó? De mit tudnának kezdeni egy ötven-hatvan évvel ezelőtt született avantgárd szöveggel? Ebbe bele kell nyugodnom, csak abban reménykedem, valami mégis meg fog maradni utánam. Most egy életmű sorozaton gondolkodunk, amelyből összeállítottam az első három nagy, ezeroldalnyi kötetet, az mind nyugati írás. S amikor kint volt nálam Szentmártoni János, az Írószövetség jelenlegi elnöke, mondta, hogy most neki erre van lehetősége, adjam oda az első kötetet. Fölvitte a szobájába, elolvasta, másnap visszaadta egy szó nélkül.

Sz. A.: Hadd fejezzük be a beszélgetésünket egy riporteri poénnal. Neszét vettem, hogy „volt valami közöd” de Gaulle elnökhöz is. Igaz ez?

F. Gy.: Valóban, az egyik ellene elkövetett sikertelen merénylet alkalmával regisztrált véradóként riadóztattak, hogy – mivel az én ritka vércsoportom azonos volt a tábornokéval – szükség esetén felhasználják a véremet. Amikor lecsillapodtak a kedélyek, meghívót kaptam egy Strasbourgban tartott elnöki szemlére, ahol a veteránokat fogadta. Én is ott álltam köztük, nyakamban három éves kisfiammal. De Gaulle parolázott velem, személyesen köszönte meg az „áldozatomat”…

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu