Kulturális folyóirat és portál

2013. június 5 | Kustán Magyari Attila (Esteban Vihaio) | Irodalom

Atomosz

Talán egy egész kört megtett a mutató az órán, végigsuhant a számok fölött, míg vissza nem ért a kiindulópontjához. Nem állt meg ott, tovább lépett, de mielőtt hagynám, hogy ismét elszaladjon, megállítom az időt. Valóban ezt a falon függő képet nézem egy órája? Kérdésemre nem visszhangzik válasz – a fal pedig mindig visszapofoz néhány felszusszanó magyarázatot – ezért aztán közelebb lépek a szolid, barna keretű műalkotáshoz, s előbb csak az ecsetvonásokat látom rajta, majd a színeket is, végül azt, hogy ezek egy eső utáni tájat hordanak össze a szemem előtt. Vajon mindez most történik, vagy csak az agyvelőm játszik, nevetgélve?
Amikor a festmény elkészül, megérintem a keretet. Jobb kezem mutatóujjával rábökök a jobb alsó sarokra, s ahogy meggyőződöm arról, hogy valóban anyaggal van dolgom, beletörődőn sóhajtok. Tudtam, hogy valami hibádzik. Hiszen ezek atomok itt, a valóság elszabadult. Nem merem levenni a kis alkotást a falról, pedig nem biztos, hogy rést találnék mögötte. Igen ám, de ha mégis lyuk van ott, akkor végem. Egyáltalán: van-e bármi is a fal mögött? A legtöbb esetben nem egy másik szoba, hanem egyszerűen a valósághoz szükséges tartószerkezetek állnak ott, a kintről beszűrődő hangokat pedig hangfalak eregetik ki magukból, az ablak helyén kivetítő áll. Becsapnak.
Komoran állok a festmény előtt. Ezzel nem lehet tréfálni. De az is lehet, hogy most lekapcsolják a lámpákat és megszűnök létezni. Engem nem anyag formál, de létem jelenleg mégis az anyagtól függ. Ez nem a szokásos metafizikai kalandozás: az anyagi világ valóban csak anyagból áll, bármennyire is kapaszkodjanak hazugságaikba az emberek, évszázadok hosszú láncolatán át. Én egy irracionális, kiszabadult műalkotás szereplője vagyok, akit egy atomhalmaz irányít, hogyha éppen akarja, mint most is, akkor felemeli a bal karom, aztán elmondatja velem közben azt, amit éppen mondok. Félelmetes, hogy a szabad akarat még nekem sem adatik meg.
Feleséget szeretnék, és egy kis fekete kutyát, amelyik vidáman vakkant, hogyha meglát, ahogy betérek az utca sarkán. Itt ismét problémába ütközöm: belém oltották, hogy létezik bármi is az utcán túl, de valószínű, hogy mindig csak annyit tesznek valósággá, amennyire szükség van. Gond nélkül ki tudnak alakítani egy egész galaxist, hogyha azt akarják, hogy szédítő sebességgel átvágjak rajta, de most, hogy ebben a szobában állok, talán arra sem veszik a fáradságot, hogy az alsó emeletet materializálják. És ez félelmetes, hiszen érzem, hogy örök rabként vergődöm, pedig az imént is úrnak éreztem magam (ez azért van, mert akkor még azt sem tudtam, hogy ki vagyok). Az az érzésem, hogy eszköz csupán, semmi más. Ahogy az alkotás minden érzést, gondolatot csak mint jó ötletet használ fel, szereplőit nem kímélve. A kis festményen egy fát látok, ahogy gyökereivel erőteljesen kapaszkodik a földbe, de hát ez is csak az imént lett ide.
Rossz arra gondolni, hogy kevés időm maradt hátra. Kinézek az ablakon, valóban mintha látnám a felhőket, ahogy lomhán tovaúsznak a kék ég kifeszített vásznán, ha pedig az utcát vizsgálom, egy-egy járókelő felém eső oldalát is anyaggá teszik. Félek. Körbetapogatom a falakat, megkopogtatom a festményt, hogy megpróbáljam kideríteni, valóban van-e rés mögötte, amelyik aztán beszippanthat, hogyha kiszabadul. A padlót taposom, az is megijeszt, hogy esetleg eltűnhet alólam. Csúsztassam el a festményt? Van-e elég bátorságom hozzá? Újra útnak indítom az időt, de nagyon lassan. Abban reménykedem, hogy ha kellőképpen gyors leszek, épp csak meglátom a lyukat, s még visszatolhatom rá a festményt. Megpróbálom felfüggeszteni az idő folytonosságát, és picit előreugorni, a jövőt megismerendő, de sajnos nem engedélyezik ezt. Már úgysem bírom a feszültséget (azaz ezt az érzést oltják belém), végül is bármeddig állnék itt, előbb-utóbb történnie kellene valaminek: szükségszerűség ez, a változás, ha rossz is, a megállapodásnál mindig jobb. Félrehúzom a festményt.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu