Kulturális folyóirat és portál

2013. február 28 | Zsidó Ferenc | Irodalom

Arról, hogy mi a normális (részlet)

I.

Nem elég az ágy, Mr. Doktor, Miss Fehérke, még rám uszítottak valakit, ha jól emlékszem, úgy mutatkozott be, hogy Pszichiáter. Irtó türelmes példány volt, nagyon igyekezett csevegni velem, amikor végre elment, hallottam, hogy azt súgja Fehérke fülébe: „Nagyon sajátosan értelmezi a dolgokat”.
Jólesett, hogy ezt mondta, el is mosolyodtam hálásan, mert bevallom, első számú életcélom épp az, hogy sajátosan értelmezzek dolgokat. S úgy látszik, ez sikerült. Már elértem valamit az életben. Nem semmi, hé!
Pszichiáter megkérdezte például, hogy volt-e gyerekkoromban valami nagy sérelmem. Erre én kezdtem filózgatni, hogy tán az, hogy mindig gyorsan tisztába tettek, s nem engedték meg, hogy ifjúi létem első teremtményeit, a kakáimat egy kicsit megvacskolgassam, vagy legalább szétheverjem magamon, így érezve a matériák rokonságát. Bizony így volt, mondtam, és letörten néztem Pszichiáterre, akinek nagyon mehetnékje támadt. Lezárta a beszélgetést azzal, hogy még gondolkozzak, amit meg is ígértem készséggel. Csak futólag köszöntünk el egymástól, mert mindketten tudtuk, hogy többé nem találkozunk, de nem akartuk, hogy a másik ezt megérezze.
Többet Pszichiátert nem láttam, de ettől még nem érzem úgy, hogy leáldozóban lenne a szerencsecsillagom. Igaz, Mr. Doktor azt mondta, hogy csak pszichiáter oldalán tudom folytatni az életemet, de majd megmutatom én nekik! Hogy mit is? Például azt, hogy nem mindenki úgy palimadár, ahogy ők húzzák! Képes vagyok én a más lábain is megállni, ha nagyon kell, de jobban érzem magam a sajátjaimon.
Örültem, hogy békén hagynak. Jó társaság vagyok én magamnak is, nem kívánok társalkodót magam mellé. Szobatársam nem sokat hallatott magáról, elég morcosnak tűnt, időnként felkelt, kiment, felém se nézett, én meg nem tudtam, hogy örüljek-e ennek, vagy bántson. Úgy tűnt, elég keveset törődnek vele, de aztán rájöttem, hogy velem se foglalkoznak sokkal többet, nem mintha elvártam volna. Az elején biztos neki is elmondta Mr. Doktor, hogy csak pihenjen, putyu-putyu, s azzal slussz. Mi meg pihentünk, ahogy ez tőlünk kitelt.
Néha elhatároztam, hogy szóba állok vele, de valami mindig visszatartott. Féltem, hogy nem értjük meg egymást, csak beszélünk – ha egyáltalán sikerül megszólalni –, miközben pokolba kívánjuk a másikat sietős mondataival együtt.

II.

Mostanában jól vagyok, túlságosan is, Mr. Doktor felhagyott a felolvasás-dömpinggel, elsősorban ezért, mert én is felhagytam a papírlap-sötétítéssel: rájöttem, nem nekem való.
Mr. Doktor irtó megátalkodott figura tud lenni, egy jottányit sem enged abból, ami nem is az övé. Az ilyenekkel csak kerülő úton lehet célhoz érni, a legnagyobb óvatossággal, és lehetőleg megtévesztő hadműveletek keretében.
Egyébként nincs benne rosszindulat, sem semmilyen más, de meg van győződve a maga igazáról. Emiatt nagyon fárasztó, amit szakmai ártalomnak neveznek. Jutott belőle neki elég. Tiszteletreméltó, de ugyanolyan arányban nevetséges is, a kettő semlegesíti egymást, s ami megmarad, abból nehéz lenne kihámozni a lényeget, mert más már kihámozta.
Néha szinte kíváncsi vagyok, mi a véleménye rólam, de valami mindig visszatart attól, hogy megkérdezzem. Nem a választól félek, hanem a körettől. Nem lenne jó még jobban magamra szabadítani őt, nem azért, mert nagyon heves, mert az nem mondható el róla, hanem azért, mert azt hinné: van beismernivalóm.

*

Fehérke gyakran bejön, el-elcsevegünk, azt ígérte, megpróbálja kieszközölni, hogy mehessek ki a parkba. Kíváncsi vagyok, lesz-e belőle valami.
Legnagyobb örömömre Perspektivusz és Fári nem zavart, úgy látszik, levették rólam a kezüket. Bánja a fene, csak K. K.-ékról tudnék valamit. Más nem hiányzik. Nem lenne kedvem keveredni senkivel. Keveregni. Nem nekem való. Egyelőre elég, hogy magamba vagyok beleesve. Vagy beleejtve? Vagy ez inkább egy költözés, ami most van folyamatban?
Akkor ugye érthető, hogy mire gondolok, ha azt mondom:
– Most rakom le a padlócsempét, most hurcolom a bútorokat, most rakom fel a függönyöket…
Ugye nyilvánvaló, hogy miről van szó?
Berendezkedek. Újra.
A jövőmre gondoltam, és elnevettem magam. Ez máskor is előfordult már.
Hatalmas köd van, és én elkeseredetten vonszolom magam felfelé egy hegyen, melynek neve: Életcélok. Azon kínlódok, hogy érjek át, hadd nézzem meg, hogy mi vár ott.
Amikor már mindent magam mögött hagytam, ezt a hegyet is beleértve, biztosan laza, könnyű életem lesz. Kész Kánaán, Paradicsom, meg hasonlók. Hadd rágja az Ádám-familyt a sárga irigység. (Megj.: sárga – az érettség színe.) Együttérzésből esetleg küldök Évának fát a tudáshoz (a raktározás régi-új módszere!), Ádámnak pedig egy új kosztümöt. A többit megtartom magamnak. Hanyagsággal fogom kormányozni birodalmamat, nem esek kishercegi túlzásokba. A vulkánnak nem fogom gondját viselni, sem a rózsának, csak magamnak, de ha felháborodok, még annak se!!
Jó volna már ott lenni! A baj csak az, hogy utálom a hegymászó-felszerelést, kiütéseim lesznek tőle, anélkül pedig gyatrán lehet haladni. Pedig még nógatnak is, igaz, csak félszájjal, spórolva az oxigént, mert sok kell belőle a ki-kimászásához. Megerőltető tevékenység, pihegni nem szabad közben. Ez az én örökös bajom. Ezért nincs kedvem hozzá.
Az eszemtől inkább alagutat ásnék, vagyis: Félrehajigálnék valamennyit abból a bizonyos hegyből!! Minél tágasabb az alagút, annál jobb. Szeretem a tágasságot, a szellősséget. Csak semmi tömöttség! Az zavarttá tesz, és kényszeredetté, kényszeredettségemben hülyeséget követek el, ami aztán visszaüt, vagyis még rátesz egy lapáttal, ahelyett hogy levenne róla – amint szeretném.
A dobomat például nem bánom, hogy ott van, ha ott van egyáltalán. Előkelő hely járna neki, remélem, el lehet ezt intézni az illetékesekkel. Ha mögötte ülök, úgy érzem, mindeneknek előtte vagyok. Eme nonszensznek tűnő relativitás hallatán Einstein valószínűleg összeráncolná a homlokát, de ha beülne a dobok mögé, mindent megértene.
Na, de egyelőre csak itt vagyok, ha nem derül ki turpisságom, ama hegy számomra csak egy enyhe emelkedő, ami, ha nem tetszetős a megmászása, könnyedén kikerülhető. Ha kiderül…
Elég disznóság, hogy minden, ami valamire való, csak a dolgok mögött kezdődik.(pl. a dob mögött, a hegy mögött). Ez örökös kínlódásra ad okot, mert csak nagynéha lehet a dolgok mögé látni, legtöbbször el kell menni a helyszínre, csak közelről lehet érvényesülni. Ez a fennebb említett két példára hatványozottan érvényes, de gondolom, más esetben is. Csak az esetet kell kigondolni, ami szintén nem könnyű feladat, de csak utána kezdődik a neheze…
Eldöntöttem, lemondok a „Télibáb Egylet” megalapításának tervéről. Már nem vagyok megfelelő hozzá, mint körülmény. Ez nem az én kulpám, mert én megtettem tétjeimet. Azóta is nyerésre állok. Már a sokadik pillanatnyi-folyónál tartok, mégis csak nagy óvatossággal merek belelépni. Anakronisztikus viselkedésem szemet meg egyebeket szúr. Mindenféle zavarokat okozok, okozati alapon, külön alapítvány támogatásával, mint ahogy ez egy jól nevelt társadalomhoz illik.
Benne heverek én is, azt hiszem.
Tudom, a jövő pokla egyenlő a pokol jövőjével. Találkozunk odalent, ígérhetném mindenkinek kegyesen, ha nem tudnám, hogy magabiztosságom elhamarkodott.
A lelkemnek megengedem, hogy elvándoroljon, engem azonban fáraszt ez az életmód, különben se szeretem a nyereg alatt puhított húst. Így lehetek boldog gyompolgára ama laknak. Ott az életbiztosítási ügynökök se zavarnak. Vadászhatok az örök mezőkön az ottani trófeakölcsönző cégek jóvoltából. Akár részletre is. A szurokolvasztáshoz a kazánfűtő-tanfolyamot idejében elvégeztem, jó esélyekkel indulhatok elmerülni. Persze csak egy Colavizzel a zsebemben. Ebben következetes vagyok, mert hiába mondta Verlaine, hogy a zene mindenek előtt, ha nem is hallott a jófajta Colavizről. Ezért tátogott kora. Míg nem késő, ezt elkerülném.
Pokolba a muzikalitással, kérlek…!
Odalent vigadalom van vigadalom hátán, hasán, oldalán, ölén: szexualitás. A bánat, bú félre van hajítva egy sarokba, le is van takarva rongydarabokkal. Senki se kér belőle. Annál nagyobb a keletje egyébnek…, tolakodni mégsem kell, jut mindenkinek. A tánc mindennapos, a tánc mindenperces. A kettő közt is jól telik az élet. Az unalom nem talál le oda, hasztalan tapogatózik. Bánatában elmegy máshová… Ott csak elevenség van, az első érzelmek vihara kisodor a szenvedélyek tengerére.
Megj.: De ha már telt ház lenne, akkor menthetetlenek vagyunk…

III.

Ma kaptam egy fotót. Magamról. Mr. Doktor hozta be, gőzöm sincs, hol szerezhette. Ez az első alkalom, hogy valami ajándékot ad.

– Nézegessed, ismerkedj – mondta
– Miért?
– Majd meglátod!
– Mit látok meg majd?
– Lehet, hogy változtál.
Elnevettem magam. Még hogy változtam?! Jó vicc!
Mr. Doktor szerint nem emlékszem az akkori önmagamra (hű, milyen tudományos!) Szerintem hülyeség ilyesmit állítani, egyébként tényleg nem emlékszem.
Hát nézegettem a képet, és vegyes érzelmeket kerítettem hatalmamba.
Zavaros, mélysárga szemek, összevissza homlok, tétova arcél, rendezetlen, szecessziós ráncok túlzsúfolt ornamentikája. Egy közepes tehetségű portréfestő lázálma. Nézni jó, látni képtelen tekintet, kinyílni lusta száj, és valami nemtörődöm hányavetiség, egy olyan ember lazasága, aki tele van görcsökkel. Izzó, robbanó energiaszegénység kihasználatlansága. Valami megmagyarázhatatlan sokirányúság, semmi egyértelműség, semmi egy.
Nem voltam képes eligazodni magamon. Mostani hangulatomban egy-két dolgot letörölnék onnan, megváltoztatnám az arányokat, egyengetnék, vagy éppen görbítgetnék, néhány helyre még feltennék néhány lapáttal, rostálnék, elsatíroznám az alapot, új színárnyalatokat kevernék, szelídítenék, vadítanék, tágítanék, szűkítenék.
Tartózkodva és gyanakvóan mustrálgattam magam. Kerülgetett az elkerülhetetlen. Ez egy rész megnyugtatás, két rész antiénítő, viszonylag egyszerű recept. Elég messze estem a fámtól. Közmondásgyilkos hajlamom agárfuttatása.
Úgy éreztem, csúfolódik velem, el is rontottam a napját „szemtelen fotó messze száll” alapon. Erre ő kegyvesztettségi bánatát rám tukmálta. Én vérig sértődtem, ami sűrű vörösbort kíván. Ezt a szakirodalom nagygenerálnak nevezi.
A fotó csúnyán visszaélt genitásommal. Sokabbá tett, mint amennyi valójában lenni akartam. És én nem szeretem a tömeget magam körül.
Veszettül hőbörögtem az ágyamon, nem találtam a helyem, nem is kerestem.
*
Élt, maximálisan régen, amikor még nem volt feltalálva az a jófajta Jonathán-alma, s ezért jobb híján aranyalmákon fincsorogtak, egy vénséges vénike. Valamikor boszorkány volt, de fel kellett hagyjon a mesterségével, mert csődbe ment; azóta egy gyengécske labirintust vezetett külföldi finanszírozással, úgy érdekes volt, és jövedelmező: az esti kakaóra való kitellett belőle. Az odalátogatóknak nem lehetett panaszra okuk, hogy nem lehet eléggé eltévedni; alkalmuk sem. Az eredményből akár egy csorda ördögöt is jóltarthatott volna, de ő bezzeg nem, mert nem volt üzleti érzéke.
Ilyen nyámnyila, földhözragadt ex-boszorkányt még nem látott a világ! A seprűje már nem volt jó sepregetni sem!
Azért az alig másodosztályú labirintusért is odaadta a boszorkány-csődvégkiárusítás bevételének majdnem felét! A másik felét betette egy bankba, ami szintén csődbe ment. A kárvallottat ez búskomorrá tette, csalódott a világban, és nincs hervasztóbb, mint egy csalódott boszorkány! Legnagyobb fájdalmára meg kellett váljon a végkiárusítás alkalmával (s csak félárat kapott érte…) egy palack kökörcsines tökindapárlattól is, a legjobb évjáratból; s amit még nagyon sajnált, az a varázsdumája volt. Nem csoda, hogy hozzánőtt a szívéhez, hisz még fiatalkorában szerezte természetben a környék koronás költőjétől. Így hát emlék is volt. A koronás költő azóta sajnos meghalt, koronája valamelyik padláson porosodott.
Helyettük ott volt a nyakán az a dög labirintus az összes hisztijével, nyafogásával: néha nem volt kedve végezni a dolgát, hiába rimánkodott neki a boszorkány. Ilyenkor aztán kissé duzzogva, de helyettesítette. A labirintus pedig titokban vigyorgott rajta, a boszorkány mégsem vette észre, hogy nem egyenlők az esélyek, a vállalt szereprészek, és a többi. Ő intézte a nehezét, mert a labirintusnak épp csak jelen kellett lenni (még azt sem vállalta mindig), neki viszont be kellett szedni az eltévedés összegét, ami pedig nem volt kicsi munka, mert összeg ide, összeg oda, de ki akar eltévedni??
Ő csak végezte a dolgát, nem sokat zúgolódott; időnként elrágcsált egy aranyalmát, de egyre kisebb lelkesedéssel, nem nagyon ízlett már neki. Megunta az egyhangú kosztot. Már előre borsódzott a háta, amikor érezte, hogy ebédidő közeledik.
Békés egykedvűséggel tengette a maga és labirintusa napjait.
Ment mindez addig, amíg fel nem hívtam a figyelmét, hogy feltalálták a Jonathán-almát. Ez elvette a kedvét a továbbiaktól, benyújtotta lemondását, a labirintustól el sem búcsúzott, elment Jonathán-almát enni; egyedül, gondtalanul, közönség nélkül, seprű nélkül, felelősség nélkül, aranyalmák nélkül. További életét annak szentelte, hogy megpróbálta leróni háláját Jonathánnak, amiért egyetlen tettével megszabadította minden bajtól.
Azóta én vezetem a labirintust, méghozzá jó eredménnyel. Megneveltem őkelmét, kiirtottam belőle a hisztit. Kedvessé vált, és engedelmessé: amilyen egy labirintusnak lenni kell! Hogy lássa, értékelem javulását, minden nap elidőzök benne. Csinosítgatom, pofozgatom, felkészítem a legújabb követelményeknek. Modernizálom. Tűri. Tán élvezi is, jót tesz neki is a változás. Néha összevigyorgunk. Nem tartok attól, hogy a fejemre nő. Barátokká váltunk, egyenrangú felekké. Semmi féltékenykedés! A munkában is egyformán osztozunk, a gyümölcsében is. A külföldi finanszírozást visszamondtam, boldogulok nélküle is. Labirintusommal karöltve jó eredményeket érek el.
Igaz, csak magam vagyok a látogatója…
*
…Aztán bejött Fehérke, és kimentett összevisszaságomból azzal, hogy végre jóváhagyták, kimehetek a parkba. Kézen fogott, kézen fogtam, nem szóltunk semmit, de nem is hallgattunk. Az ajtót alig találtam meg, a lépcsőn botladoztam, ahol nem volt lépcső, ott is botladoztam: a meghatottságtól, hogy igen, én, megyek, mehetek, tudok menni, és kifelé, ki, el a plafon, az ágyam és a fiókom szinte meghitté vált társaságából. Kocogott a fogam az örömtől, vadul szorongattam Fehérke kezét. Menni jó. Úgy igyekeztem, mintha a porondra mennék. Zene harsog, oroszlán bődül, és én állok a tapsáradatban, időnként meghajolok. A végén pedig összeseprem a tapsmaradékokat, és az oroszlánürüléket.
Már kint vagyok, szaglászok, lábam emelgetem, kérdőn nézek Fehérkére, hogy mindez az enyém-e, bólogat, s taszít egyet rajtam:
– Menj!
– Hová?
– Előre, bárhova.
– Biztos?
– Biztos.
– Te nem jössz?
Megrázta a fejét, sarkon fordult, s visszament az épületbe.
Azt hittem, szabadon lődöröghetek a Jenőkétől megszabadított óriásteknősök között, befekhetek a fák szétmászkáló árnyéka alá, bosszanthatom a kerti törpéket. Ehelyett Mr. Doktor kezembe nyomott egy kapát, s odaállított, hogy ápoljam a virágágyásokat. Azt mondta, ha elfáradtam, csak szóljak.
Nem telt el két perc, már szóltam, úgy láttam, nem örül, legalábbis olyanformán nyakángatott. Azért megengedte, hogy kint maradjak, csak arra kért, ne foglalkozzak a teknősökkel. Akart a franc foglalkozni velük! Mindent megígértem neki kapásból, gondolom, ez jólesett neki, de azért mégis kísérőt szegődött mellém: Egy bagolyszemű nagy fehér alakot, aki egyfolytában fel-le kísérgetett a parkban, és furcsán pillogtatott, nem tudtam eldönteni, ez örökös beidegződés volt-e nála, vagy csak átmenetileg jelentkezett az én hatásomra. Elhatároztam, hogy szolid leszek, és nem fejtem ki neki, hogy más vizekre kívánom. Szerintem disznóság volt mellém állítani őt. Épp csak a póráz hiányzott a nyakamról, melynek végét kegyesen foghatná. Látszott rajta, hogy marhára unja a dolgot, már legalább százszor végigcsinálta, utálja az összes fát, virágot, óriásteknőst.
Szívesen megmondtam volna neki, hogy leléphet, boldogulok magam is, és nem fogok lemenni a parkról, hogy ne okozzak galibát. Annyira sajnáltam, hogy a parknak sem tudtam örülni igazán, pedig izgalmas dolgokat mutatott. Szinte felkínálkozott:
– Gyere, fogj, harapj belém!
Imádom a fogpróbát! A legnekemvalóbb munka, mert fej és száj is kell hozza.
Ránéztem sorsába beletörődött kísérőmre, és nem haraptam.
Botladoztunk hát kettecskén, én járni tanultam, nézni, és látni.

IV.

Igyekszem megfelelni a nemlétező követelményeknek és a fel nem tett kérdéseknek. Ez egészen lefoglal. Szivarszünetre se jut időm. Akadémikusi szinten próbálok intézni mindent, nem azért, mintha úgy jó lenne, hanem mert máshoz nincs keret biztosítva. A mohóság pedig ártalmas, és nincs benne tudományosság: még az egyébként nagy szabadságot élvező íróknak sem ajánlják, nemhogy nekem. Az írók a király bolondjai, csak éppen egyre kevesebb a király, s azok se nagyon szeretik már a bolondozást. Én, ha tehetném, kötéltáncos lennék egy társulatban, de mostanában a kötélnek is híjával vagyunk, hacsak be nem cserkészek néhány kötélidegzetű embert, amire sajnos kevés az esélyem.
Próbálok jól helyezkedni, de nagyon kevés a szabad hely, a jobb szerepek mind gazdát leltek már. Nem fogok haláli komolyan röhögni, hiába várná el a rendező. A rendezőnek mindig túl sok az elvárása, ezért lehet semmibe venni nagy részét, a többivel meg valahogy el lehet bánni. S hogy ezt az illetékes zokon veszi? Legalább vele is történik valami, nemcsak ő történtet másokkal valamit folyton. Ezt egyesek esélyegyenlőségnek nevezik, de nem tudják, mit beszélnek. Kár több szót vesztegetni rá, igaz, az eddigiek se hoznak hasznot. Ilyen beismerést csak a politikusok nem tesznek, az olyan lenne, mintha maguk alatt vágnák a fát, ők pedig viszolyognak a testi munkától.
Laza, átmeneti kapcsolódásokban gondolkodok, amelyek nem kötnek le túlságosan, és nem is oldják fel kötelékeimet. Valahová tartozni majdnem annyit tesz, mint adósnak lenni magammal, amit sosem lehet leróni. Ezt az érzést próbálja belém csöpögtetni Mr. Doktor (az első napokban az ágyam fölé volt akasztva, onnan csöpögött), vagy tán csak felébreszteni, hiába próbálom tudtára adni, hogy a medvének se kell megmondani, mikor aludjon, s mikor ébredjen.
Mélyülő egeimet csinosítgatom üvöltésig menően. A zavart ma már csak magas áron lehet beszerezni. Már odáig jutottam, hogy passzivitásomat elcserélném egy kis agresszivitásra. A torzított fajtából. Kétlábgépes sietséggel. Egyébként is javaslom közteherviselésül. Mert nem szeretem a radikalistákat. Sem a listákat. Én az egyetemességgel vagyok megcélzó tempóban, mégsem eshetek abba a csapdába, hogy elhagyom a járt utat, mert olyan nincs. Úttörő vagyok, ez elég elavult módszer, de az útnak törni kell, ha szakad. Immár kezemben a megoldás, mégpedig előzetes problémafelvetés nélkül. Életem új értelmet nyer, de a veszítés sincs kizárva. Teszem mindezt könnyedén, a nemkívánt ínnyúlást elkerülve. Majdnem hobbyból. Szem előtt tartva magamat, mint nemes célt. Ezzel körvonalaztam utamat, már amennyiben a kör vonal.

V.

Mr. Doktor mostanában megkönnyíti a dolgomat, nagyon kedves hozzám, csak azt nem szeretem, amikor arra kér, hogy meséljek neki a gyerekkoromról.
A nagy büdös frászt mesélek neked, mondanám, de inkább elkezdem, hogy például a szarevés volt hajdan a kedvenc időtöltésem. Az ínyencség tetőfokát hágdostam, jól kidolgozott módszerem volt: direkt a célra beidomított legyeket tartottam, pontos nyilvántartással, számozással. Mikor egyet kakáltam, ráeresztettem a rajt. Tudtam, hogy például a 3xn-es légy a gyümölcsalapanyagú szart szereti, a Q7-es a hússzármazékúért rajong stb. És a szerint, hogy nekem milyenre támadt gusztusom, a Q7-es, vagy a 3xn-es, vagy stb. légy zónáját választottam. Ravasz módszer, mindig bevált. Azaz egyszer mégis csődöt mondott: amikor egy alkalommal gyanúsan sötétszürkét, és tapadós-puhát kakáltam, amolyan gyurmaszerűt. A legyek csak döngicséltek fölötte kétségbeesetten, anélkül, hogy leszálltak volna. Aztán kiderült, hogy megtízóraiztam a gyurmámat. Legyeimtől az affér miatt bocsánatot kértem, s utána csak nagyon óvatosan gyurmáztam, mérsékelt lelkesedéssel.
Láttam Mr. Doktoron, hogy nem örül a sztorinak, de hát neki kellett, a tények pedig tények. Mindenesetre azt mondta, hogy érdekes ember vagyok, s azzal kiment, mielőtt megnyugtathattam volna, hogy azok a legyek már rég megdöglöttek.
Legközelebb mikor bejött, már nem bolygatta a gyerekkoromat, igen óvatosnak tűnt, csak arra kért, hogy mondjam el, általában hogy néz ki egy napom otthon. Készséggel tettem eleget kérésének, elmeséltem, hogy a reggel nálam általában úgy kezdődik, hogy nem kelek fel. Ettől állati vidám leszek, a környezetem hasonlóképpen. Fel nem keltségi állapotomban gyorsan megtervezem a jövőmet, amiben előkelő helyet foglal el K. K., Sipi, a dobom, Iván, a biciklim. Jól körvonalazott terveim után pihenésképpen áttérek az álmodozásra, beszökik a képbe például Fári hétágra borzolt copfjával, öles mosolyával, mosolyos ölével. Ilyennek esik jól elképzelni, az vesse rám ezért az első követ, aki akarja.
Továbbá az egész napom a terv-álom párhuzam jegyében telik el. Nem tettem idézőjelbe, pedig ez a mondat Pszichiátertől származik, aki egy egész napon át elemzett engem. Ki.
Viselkedésem egészen szolid, igyekszem minél kevesebbet zavarni környezetemet, ezért sokszor napokig nem mutatkozok. Hamubasült pogácsa nélkül. Szeretek eltűnni a világ szeme elől, teszem ezt addig, míg valahogy sikerül eltüntetni a világ szemét.
Van egy pár megrögzött jó barátom, de nem látom gyakran őket, mert ritka madarak. Fészkük sincs. De énekelni lehet velük.
– És a szüleid? – kérdezte Mr. Doktor.
– Igen, a szüleim – mondtam én is, és várakozóan néztem rá.
Megcsikordult a foga.
– Milyenek? Mesélj róluk!
Itt a társalgás megakadt, mert belépett Miss Fehérke, hogy vacsorázni vigyen. Gyorsan előkaptam fiókomból a gyufaskatulyát a legyekkel, s lódultam.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu