Kulturális folyóirat és portál

2014. június 2 | Kocsis Csaba | Irodalom

Ápolási diagnózis

Ha hazát cserélsz, szívet is? Nincs házam, nincs hazám? Szívem van, szemem, szám, fülem és kezem. Épkézláb ötletek. Nyelvemmel ízlelek, beszélek. Nyelveket öltök egymásba. Többet is. Otthon románul és magyarul csörgedeztek a szavak, akár a patak. Ágyában fényesre koptak a kövek. Kerekre, tojásdad alakúra, hosszúkásra, laposra. Sziklákból kavicsok. Porladó kövek. Elhagyott zsidó temetőben megdőlt sírokra helyezett emlékmorzsák. Holt anyag a halottaknak, virág az élőknek. Virágvasárnap. Öröm és halál, dicsőség és szenvedés. Először a falu közepén álló kéttornyú katolikus templomban, aztán a domboldalon megbúvó fazsindelyes ortodox templomban. Más időben. Más térben. Egymástól távol, mint anyám és apám.
Az öregember megáll az ajtóban. A teherautó akármelyik pillanatban megérkezhet. Az utcán bámészkodó emberek. A ház előtt állóktól bátorító pillantások, a szomszéd telek felől haragos, villámló tekintetek érkeznek. Aki egykor hozsannázott, most megfeszíttetést követel.
Mikor idejött, nem volt itt semmi. A templomot még nem ette meg az idő, és a ház helyén csak egy nádfedeles kunyhó állt. Ahhoz képest ez a parókia palota. Szinte minden téglát megfogott, mikor építkezett. Minden egyes darabot a saját kezével.
Téglák, emlékdarabok. Összekötik őket az itt töltött napok, évek. Most felgyűlik benne minden érzelem, mint a csatorna alá tett hordóban az esővíz. Túlcsordul rajta öröm és bánat. Lehunyja szemét, és nem ereszti el az egymást követő emlékképeket. Bogáncsként kapaszkodnak bele. Ő is ragaszkodik hozzájuk, mint foszló kabátszövet.
Az elemiben magyar voltam, a középiskolában román. Magyarul eszénkedtem, de román lettem. Nem okozott bennem törést, hogy románul kezdtem álmodni. Szent titkok vettek körül. Fazsindelyes ortodox templomunk féltett ikonja hitem Bibliája volt. Sötét időket éltünk, de teológián végeztem. Papként hirdetni az igét: szolgálat. A Securitaténak jelenteni – úgy éreztem – kötelesség. Nem mondhatsz nemet, ha egyszer igent mondtál. Meg kellett szolgálni a bizalmat. Mások is bíztak. Bennem. Sorsukban osztoztam. Körbevittem egy levelet. Én fogalmaztam meg a felhívást. Sokan csatlakoztak. Szabadságjogokat követeltünk, több lehetőséget az egyháznak. Ellenünk vádat emeltek. Mi csak légvárakat. Nem vontam vissza az aláírásom. Hős voltam vagy áldozat? Erős volt a rendszer, félelmetes. Inkább hontalan lettem. Mások is. Az őrnagy megdicsért. „Szép munka volt, fiam!”
Az öregember látja magát, amint megérkezik. Fiatal parasztgyerek, aki egy Gyula melletti tanyán élt. Szeretné megölelni választott bihari faluját, bár itt kevesebb az ortodox, mint a református. Egy közös bennük, emberek. Mindegy, hogy milyen nyelven szól a gyermek, egy-egy égen ragyogó csillag mindegyik. Maga köré gyűjti őket, mint Jézus a tanítványokat, és tanítja nekik az Úr imáját, ahogy az édesanyjától tanulta: Tatăl nostru, care eşti în ceruri, sfinţească-se numele Tău. Vie împărăţia Ta, facă-se voia Ta, precum în cer aşa si pe pământ. Pâinea noastră cea de toate zilele, dă-ne-o nouă astăzi, şi ne iartă nouă greşelile noastre, precum şi noi iertăm greşiţilor noştri. Şi nu ne duce pe noi în ispită, ci ne izbăveşte de cel rău. Amin.
A nagyszülők alig tudnak magyarul, örülnek az unokák igyekezetének. Egy ember nem szereti a nagy jövés-menést a „román” templomnál. A zsidó kereskedőnél részletre vett férfi Csepel kerékpárjával érkezik a csendőr a templom utcájába. Nem messze a hangos gyerekseregtől megáll, rátámaszkodik a fényes drótszamárra. Egy pillanatra magához inti az új papot:
– Húzza meg magát, mert ez egy magyar falu!
A gyerekek egy pillanatra elcsendesednek, de ahogy visszamegy hozzájuk, újra rákezdik: Tatăl nostru, care eşti în ceruri…
Két hét múlva felfüggesztik.
A lehetőségek hazájában álmodhattál románul, magyarul, spanyolul. Élni angolul kellett. Ha nincs nyelvtudás, nincs a képességeidnek megfelelő munka. Minden ember egyenlő, de bizonyítsd, hogy te vagy a jobb. A pap szolgál, a bűnös lélek vezekel. Ha nyomorult és elesett vagy, gondolj arra, hogy van, aki nálad is nagyobb szükséget szenved. Ápolóként dolgoztam. Vezekeltem. Mert mit csinál az ápoló? Megfigyeli a beteg bőrét, tudati állapotát, arcát és testét, szendergését és fájdalmát. Részt vesz a reggeli és délutáni viziteken. Ágyaz, és ágyneműt cserél. Tisztán tartja a beteg testét. Vérnyomást, testhőmérsékletet mér, pulzust és légzést számol. Jöttek, és tapadtak hozzám a szavak, mint a kamaszkor pattanásai. Tervet készítettem, ápolási diagnózist. Terveztem és végrehajtottam. Rendszerben. Nem úgy, mint otthon. Mert ez egy rendszerető ország. Kiteljesedett bennem az angol nyelv, mint a tölgyfa lombja. A papból ápoló lett, az ápolóból pap. Ha valaki meghalt, azt vezetni kellett. Mutattam az utat kifelé a világból az örökkévalóságba.
Az öregember nem mozdul, élvezi az őszi nap melegét. Szent Demeter napja van, a számadás ideje. Emlékek számvetése.
A református paptól bérel földet. A templom alatt húzódó kertek egyesülnek, mint a kiélezett nemzetközi helyzetben fuzionáló Lenin és Búzakalász téesz. A két papé a „Béke és Egyetértés Szövetkezet”. De ezt csak egymás közt mondogatják, ha kvaterkáznak. A megművelt föld ellátja a jószágot, nem kell takarmányra költeni. Vállal birkát egy kisebb nyájra valót és teheneket, ahhoz ért. Parasztivadék. A földigilisztától azonban viszolyog, mert nyálkás és csupasz testét bőr fedi. Azzal lélegzik. Lebont és épít. Járataik behálózzák a földet. Ökoszisztéma. Szisztematikus rendszer. Változó rendszer. Rendszerszemlélet. Több mázsa féreg a faluban. Az országban. Biztos üzlet. Egy darabig. Aztán a bank viszi a földet, tanyát…
Gágogó libák, tönkrement emberek. Ő is ismer egyet. Szavát alig érteni, mert lúgot ivott. Annál jobb a tej, de megszűnik a tejbegyűjtő állomás. Nem marad a faluban tehén. Egy sem. A tej útja nem az égre szegezett csillagok halmaza, hanem a csatornába borított keserűség. Elfolyó fehérség, elfolyó idő, akárcsak az emlékezet állandóságának felbomlása Salvador Dalí képein. Emlékek és számadás.
Ha nincs nyáj, minek a pásztor?
Ha hazát cserélsz, szívet is? Szüleim házát hiába kértem. A hontalannak nincsenek jogai. Csak papíron. Átszeltem már egyszer az óceánt. Európai lettem. Nem szerb, horvát, lengyel, kínai. Európai. Magyar földön kosztot és házat ígértek. Elmentem. Az öreg paptól szinte mindent megkaptam. Románul már nem tudó híveket, egy kevéske pénzt és cizellált ezüstkelyhet Mészáros János nagyváradi ötvösmester XIX. századi műhelyéből és egy üres szobát a faluban. Az öregember a parókián maradt, pedig nem marasztalták. Makacs. Penészesek voltak a falak a templomban és a szobámban. A parókiáé fehér, mint sűrű köd a szikes pusztában. Vártam és reméltem. Új hazát. Szolgáltam, de nem volt házam. Felbolydult a falu.
– Házat Árgyelánnak! – kiáltozták a híveim.
Teltek a napok. Tévé, rádió. Papok. Nyilatkozatok. Láttam magam a címlapon:
– Házat és hazát remél! – olvasom.
– Rohadt kommunisták! Bértollnok vigécek! – sziszegtem félig hangosan.
Mögöttem megszólalt egy hang. Ismerős.
„Szép munka volt, fiam!”

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu