Kulturális folyóirat és portál

2012. október 15 | Czellár Csiba Judit | Irodalom

Angyalok pedig vannak, de nem olyanok, mint a képeken

                                                                                                       Somogyi Lacinak, most elhunyt jóbarátomnak, akinek megígértem, hogy ezt a történetet megírom.

Szürke havas eső esett egész nap, lucskos kellemetlen idő volt odakint, de ők erre most nem gondoltak.
Születésnapot köszöntöttek, az ünnepek is közeledtek, kellemes este volt. Vidáman csillogtak a szemek, virslit főztek és tréfálkoztak, valaki sok-sok beiglit hozott, otthonos vanilia illat érződött mindenütt, önfeledten énekeltek, karácsonyi hangulat lepte meg őket.
A zenét egy pesti zongorista szolgáltatta, rutinos mindentudó, – kávéházak és operettek világában járatos -, zenében született, zenéből élő vidám világfi. Edzett játékos volt, a dalokhoz néha fűzött egy-egy mesét, élvezettel játszott mindenki kedvére. Maga is dúdolgatott a vendégsereggel, egy-egy ismeretlen dal is kiszaladt az ujjai közül, a társaság nagy örömére, mindjárt meg is tanulták. A poharak csilingeltek, egy- egy vicc is elhangzott, elégedett öröm fénylett a jóllakott arcokon.
Hirtelen hideg áradt a terembe, észre sem vették, hogy valaki bejött. Valószínűtlenül sovány, kabát nélküli férfi volt a hívatlan vendég. Vékony ruházatát piszkos foltok tarkítottak. Ápolatlan zsíros haja nedvesen tapadt a vállára, arcán a kinti eső cseppjei fénylettek. Nem tudni hány éves lehetett, talán fiatal, de bőrén és vonásain a sokat megélt emberek kortalansága tükröződött. Megállt a szoba közepén, furcsán kitágult pupillájú szemével senkire sem pillantott, csak mereven a zongorára nézett. Állt és várt, és nézte-nézte a hangszert. A teremben döbbent csend lett. Csodálkozás, szánalom, felháborodás látszott az arcokon, de leginkább a tanácstalanság.
A házigazda barátságosan megszólította az idegent, ám az csak mormogott maga elé, majd lassú léptekkel imbolyogva a zongorához lépett. Valamit mondott a zongoristának s a zongorára mutogatott. A zongorista zavartan nézett, nem értette, mit akarhat, s hogy bonyodalom ne legyen, átadta a székét a szánalomraméltó idegennek. A piszkos, mosdatlan kezek simogatták a billentyűket, hangokat kezdtek reszketve ütögetni, darabosan, halkan, majd lágyan folyamatosan játszani kezdett a férfi, és valami belső, régi-régi emlék tört fel és elemi erővel robbant ki belőle. Arca átszellemült, szürke bőre kipirult és játszani kezdett a hangszeren, gyönyörűen, művészien, elfelejtve az élet sötét bugyrait, ahonnan érkezett. Megszépült, most talán visszakerült abba a közegbe, ahol valaha élt. Zenélt, játszott, magával sodorva a jelenlévőket, Beethoven Sors szimfóniáját élővé varázsolta. Csoda történt, a zene csodája, végtelen szenvedések és megalázások, próbálkozások és elbukások, felkapaszkodások és zuhanások futkostak elő a billentyűkből. Az idegen, a bukott angyal, magával ragadott mindenkit kegyetlen világába, és muzsikálta, muzsikálva zokogta elrontott életét, annak tragédiáját. Lehajtott fejjel hallgatták a művészt, a piszkos körmű kéz végtelen hajlékonysággal futkározott a hangszeren, szemérmetlenül elárulva pusztulásra ítélt tehetségét.
Majd rájuk szakadt a csend.
Az alvilágból érkezett angyal ott ült a széken, arcán még rajta ült a zene áhítata, ajka körül szomorú mosoly remegett. A társaság tagjai kirobbanó tapssal köszöntötték, egyikük odaszaladt és jobbról –balról megcsókolta a férfi izzadt, gondozatlan arcát, aki hirtelen sírni kezdett. Némán, hangtalanul, hatalmas könnycseppekkel, remegő háttal, ki tudja, ki csókolta meg utoljára és mikor.
Etetni-itatni akarták, valahogy valamit akartak tenni érte, körbevették, de a férfi nem evett, nem ivott, hallgatott. Ült közöttük még egy darabig, könnyei még meg-megcsillantak, aztán senki se tudta, hogy mikor, eltűnt közülük észrevétlenül, nyomtalanul, ahogyan érkezett.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu