Kulturális folyóirat és portál

2013. december 19 | Szabó László Tibor | Irodalom

Alzheimer-kór

– Halló, Kunszegi lakás.

– Kunszegi Márton úrral szeretnék beszélni.

– Én vagyok. Mit akar tőlem?

– Itt Kárász Gábor egyetemi hallgató… illetve már doktorandusz, hogy is mondjam… felkeresném egy alkalmas időpontban, amikor Önnek is megfelel. A doktori értekezésemmel kapcsolatban szeretnék néhány dolgot megbeszélni.

– Mikor jön?

– Nagyon kedves Öntől, talán holnap délután felugranék, ha…

– Várom.

Egy halk kattanás jelezte, hogy a kagylót a másik oldalon letették. Kárász Gábor idegesen törölte le homlokáról a verejtéket, majd visszasüppedt karosszékébe. Még most sem akarta elhinni, hogy a kapcsolatfelvétel ilyen gyors sikerrel járt. Az évek óta teljes visszavonultságban élő nyugalmazott követségi tanácsos megközelítése még néhány nappal ezelőtt is szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt.

Gábor érdeklődése már harmadéves korában a fejlődő országok felé fordult. Különösen Afrika érdekelte, a földrészen belül pedig néhány gyarmati sorból kiemelkedett ország. Diplomamunkáját is ezek felszabadítási harcairól, az újonnan kialakult társadalmak küzdelmeiről írta. Doktori disszertációja a diplomamunkában felvetett témák részletesebb megismertetését tűzte ki célul.

A csengetésre egy idős asszony nyitott ajtót. Tétován fürkészte a fiú arcát, mondani akart valamit, de Gábor a szavába vágott:

– Én vagyok az a fiatal kutató, aki tegnap telefonált.

Bemutatkozott. Az asszony ezután sem akart mozdulni a küszöbről, majd megszólalt:

– Elég rossz állapotban van ma, nem említette a nevét. Mit beszéltek meg?

Gábor egyre zavartabbá vált:

– Azt mondta, hogy szívesen lát ma délután, nem akarom soká feltartani.

– Ki maga? Mit akar tudni? Amikor nyugdíjba vonult, titoktartási fogadalmat tettünk. Én is ott voltam akkor vele, de semmit sem mondhatok. Olyan régen volt az már…

A fiatal kutató döbbenten hallgatta a kezeit tördelő, pongyolában előtte álló idős nőt. Nem azért jött, hogy titkok után kutasson, lezárt pecséteket törjön fel. További forrásokat keresett az általa felvázolt történések megerősítésére. Tudta, hogy a gyarmatosítók ellen folytatott küzdelmek és a polgárháború idején rengeteg kegyetlenség történt Orotániában, de a követségi munkatársak immunitását tiszteletben tartották. Ők pedig igyekeztek semleges magatartást tanúsítani. A korabeli híradások és a diplomáciai anyagok sem tettek említést arról, hogy bármelyik magyar diplomatát inzultus érte volna.

Az előszoba túlsó végén az ajtó mögött az egykori követségi tanácsos feje jelent meg. Szenvtelen arccal hallgatta felesége és a fiú párbeszédét, majd intett a hátraforduló asszonynak, hogy engedje be a vendéget. Kissé kopott öltönyzakót viselt gondosan megkötött nyakkendővel, alul sötétszürke melegítőnadrág lógott a derekán.

– Milyen nap van ma?  – kérdezte tompa hangon, majd a társalgó bejárati ajtajára mutatott: – Lépjen be, fiatalember!

Gábor zavartan haladt át a folyosón, a bejárati ajtó hangos dörrenéssel csapódott be mögöttük. Az idős férfi természetes eleganciával kínált helyet az egyik fotelre mutatva, aztán rezzenéstelen arccal adta ki utasítását a szobába belépő feleségének:

– Két kávét kérek, hölgyem!

– Ön mit iszik, ifjú barátom? Van itthon konyak… meg az a hogyishívják… most nem jut az eszembe a neve. De maga biztosan ismeri.

Három különböző méretű és alakú üveget tett az asztalra. Az egyik még felbontatlan volt, a másikban viszont már egy csepp folyadék sem látszott. A fiú a harmadikra mutatott.

– Ön a hetvenes években Orotániában szolgált, és a magyar követség egyik tanácsosa volt. Közelről láthatta a politikai küzdelmeket, ott volt a függetlenség kikiáltásának időpontjában, majd néhány évig a polgárháborús harcoknak is külső szemlélője lehetett. Mint már a telefonban is említettem, doktori disszertációm éppen ezzel a korszakkal foglalkozik, a hetvenes évek történéseinek az elemzését kívánja az eddig még nem publikált dokumentumok, valamint a szemtanúkkal készített interjúk segítségével elmélyíteni. Tanácsos úr visszaemlékezései rendkívül fontos adatokkal szolgálhatnának munkám elkészítéséhez.

– Engem mindenki elvtársnak szólított. Miért mondja, hogy tanácsos úr? A barátaim is ezt a megszólítást használták, sokáig eljártam közéjük… de… Mondja, milyen az időjárás odakint? Már régen nem havazott.

Kárász Gábor dermedten ült a fotelban. Nem tudta, miként folytassa az elkezdett beszélgetést. Közben megérkezett a kávé.

– Kér hozzá tejet? – kérdezte vendégét az idős férfi, miközben egymás után rakta a csészealjra a barna színű kis mokkacukrokat. – Afrikában az a szokás, hogy a vendéglátó a legízesebb falatokat sorra teszi rá a látogató tányérjára, a visszautasítás a legnagyobb udvariatlanságnak számít.

A vendégnek úgy tűnt, mintha egy halvány, röpke mosoly szaladt volna át a tanácsos arcán. Viccel velem, vagy…?

 

A következő találkozásra három hónap elteltével került sor. A fiatal kutató nem nyugodott bele, hogy első látogatása eredménytelenül zárult. Azzal vigasztalta magát, hogy a kapcsolatteremtés megtörtént, egy újabb beszélgetés pedig bizonyára eredményeket fog hozni. A tanácsos úrnak is volt közben ideje, hogy mondanivalóját átgondolja, emlékeit rendezze.

A disszertáció megírásához szükséges adatok folyamatosan gyűltek, sikerült az eseményekben részt vevő két politikus emlékiratait is megszereznie. Ezek azonban egymásnak ellentmondó visszaemlékezések voltak. Gábor koncepciójának alátámasztásához egy pártatlan megfigyelő személetmódjára lett volna szükség, és ezt elsősorban Kunszegi Márton nyugalmazott követségi tanácsostól várta el. Tárcsázott, rögtön megismerte az asszony hangját. Ő is azonnal tudta, hogy kivel beszél, és miről van szó.

– Nagyon sajnálom, de a férjemet a múlt hónapban bevittük az egyik otthonba. Tudja, én már nem vagyok képes mindenre odafigyelni.

– Látogatható a férje, tisztelt asszonyom?

– Természetesen. Nagyon örül neki, ha meglátogatjuk. Igaz, hogy ezt nem mutatja ki, de én tudom, hogy ilyenkor nagyon boldog.

– Csatlakozhatok, ha ismét látogatóba megy?

– Tartson velem!

 

– Üdvözlöm, tanácsos elvtárs! Persze, hogy megismer!

– Jó napot!

Kárász Gábor mindent egy lapra tett fel. Már csak az 1977-es vérengzés indító okainak a kiderítése, az egymással szemben álló politikai erők ezt megelőző titkos tárgyalásainak a megszervezése, valamint az összekötők szerepe maradt homályban. A Külügyminisztérium irattárának egyes dokumentumaiból arra következtetett, hogy a titkos tárgyalások megszervezésében az akkori magyar követség is szerepet játszott, a fő közvetítő pedig egy fedőnévvel jelölt magyar diplomata volt. A fiatal kutató ösztönei azt súgták, hogy eljutott az akkori események egyik kulcsfigurájához, vagyis Kunszegi Mártonhoz.

– Nem szeretném túlságosan kifárasztani, koncentráljunk az 1977-es eseményekre. Már úgy tűnt, hogy létrejön az egyezség a két fő politikai erő között, megindulhat a függetlenné vált állam társadalmi átalakulása, az egységes nemzet megteremtése. Ön hozta össze a politikai ellenfeleket, Ön volt a közvetítő! Beszéljen nekem erről! Mindez már történelem, régen elévült mindenféle titoktartási kötelezettség, ma már mindenki minden kérdésben szabadon állást foglalhat.

A tanácsos mereven nézte Gábor szájmozgását. Mintha onnan akarta volna a szavakat leolvasni.

– Milyen számot mondott? Mit kell, hogy… Nem jut az eszembe… Maga is ott volt akkor? Le akartunk úszni a folyón, de nem egyeztek bele… az amerikaiak…

– Kik nem egyeztek bele?

Kárász Gábor egy halvány fénysugarat látott felvillanni az alagút végén. Ez lesz a magyarázat! Persze, a háttérben álló nagyhatalmak ütközése, százezer szerencsétlen bennszülött meg ott pusztult el a folyóparti sávban, agyonlőve, belefojtva a vízbe, bozótvágó késekkel feldarabolva. Hirtelen kirántotta magát gondolatainak örvényéből és újra kérdezett. Egy kissé talán fel is emelte a hangját:

– Mit tettek az öldöklés megakadályozására?

A tanácsos fénytelen szemmel meredt az asztalon hagyott üres tányérokra és csészékre, majd hirtelen felugrott és kiabálni kezdett. Összefüggéstelen szavak zúdultak a látogatókra. Bizonytalan léptekkel indult el a szobák irányában.

 

Már akkor érezte, hogy nagy baj van, amikor a kocsiból kiszállt. Fegyveresek sorfala között haladt a kis épület felé, amely a tárgyalások színteréül szolgált. A ház túloldalán a másik törzs harcosai álltak modern géppuskákkal és kézifegyverekkel felszerelve. Fehér öltönyével és szorosan megkötött nyakkendőjével úgy hatott, mint valami operettbonviván a nagyrészt elnyűtt és hiányos terepszínű egyenruhába öltözött bennszülöttek között. Sofőrje és egyben személyi testőre igyekezett a nyomában maradni.

Az első lövés a tolmácsot találta el, élettelenül esett a vállára, a szájából kiöklendezett vér hosszú csíkokban folyt le fehér zakóján. Mindenki menekült, aki tehette, ő is igyekezett minél előbb visszajutni a kocsijához.

 

A társalgót maga mögött hagyva belépett a folyosóra, és hevesen tépte fel az egyik szoba ajtaját. Felesége és a fiatal kutató megpróbálták utolérni, közben orvosért kiáltottak. A szoba közepén álló székre vetette magát és rezdületlen szemmel nézett a semmibe, a kérdésekre nem válaszolt. Rövidesen az orvos is megjelent, mögötte az ügyeletes nővérrel.

– Kunszegi úr! Ez nem a maga szobája.

– Az enyém!

A félig nyitva maradt szekrényből női fehérneműk néztek vissza az illetéktelen látogatókra, az ágyon meg egy szépen elrendezett hálóing várta tulajdonosát. Az orvos közelebb lépett a beteghez, rutinkérdéseket tett fel neki.

 

– Kunszegi elvtárs! A vizsgálóbizottság elnöke vagyok. Feleljen az alábbi kérdésekre. Miért nem használta ki kellően befolyását és felhatalmazását már az előkészítő tárgyalások folyamán? Miért menekült el fejvesztetten az összecsapás helyszínéről? Miért nem próbálkozott újra a szemben álló felek kibékítésével?

Kunszegi Márton némán hallgatta a sorjázó vádakat, gondolatai egyre erősebben rugaszkodtak el testétől, bomlásnak indult holttestek vették körül, a bűz fojtogatta, majd hirtelen visszarántotta magát a jelenbe. Ezek teljesen hülyék – volt a következő gondolata. Annyit tudnak Afrikáról, mint én a Jupiter egyik holdjáról.

– A szovjet elvtársak neheztelnek ránk az Ön sikertelensége miatt, ugyanis már kézzelfogható távolságban volt a két felszabadítási mozgalom egyesítése és a szocialista orientáció felgyorsításának a lehetősége.

– Orotániában több mint száz törzs él mind a mai napig, a közöttük folyó háborúskodás több évszázadra nyúlik vissza. Persze, az amerikaiak sem maradtak tétlenek.

– Kénytelenek vagyunk Önt, Kunszegi elvtárs, azonnali hatállyal hazarendelni. Egyelőre a minisztérium gazdasági osztályán kap új beosztást.

 

Átkísérték a szobájába. A legjobb lenne most egy kis pihenés – mondta az orvos, és a tanácsos felesége már vetette is az ágyat.

– Ki maga? – kiáltott fel váratlanul a beteg, és szorongó tekintettel nézett az előtte álló Kárász Gáborra. Szemében páni félelem tükröződött, keze ideges reszketésbe kezdett. – Mit akar tőlem? Semmire sem emlékszem. A feleségemmel élek együtt. Vigye azt a gépet! – a fiatal kutató kezében nyugvó kisméretű magnetofonra mutatott. – Nem mondok többet!

A szoba asztalán egy felbontatlan levél feküdt. Hosszúkás formája már első pillantásra sejtette, hogy hivatalos küldeményről van szó.

 

Kunszegi Márton részére,

nyugalmazott követségi tanácsos

Ezúton közöljük, hogy a területileg illetékes ügyészség a folyó év január 1-vel hatályba lépett… számú törvény alapján büntetőeljárást indít Ön ellen emberiség elleni bűntett vádjával.

Első meghallgatására ez év április 16-án 10.00 órai kezdettel kerül sor az alábbi címen…

Előzetes letartóztatásba vételéről, illetve a vád elejtéséről az illetékes bíróság dönt.

Távolmaradása esetén az elővezetést haladéktalanul foganatosítjuk.

 

         Kelt……aláírás

 

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu