Kulturális folyóirat és portál

Varad20320191

2013. május 8 | Láng Eszter | Művészet

Alkony – az örömmentes festészet hajnala?

A figuratív festészet nemzetközi tendenciáinak bemutatására törekszik a debreceni Modem Alkony című kiállítása, amelyhez kilenc ország galériái és magángyűjtői kölcsönöztek több mint száz munkát. A tárlat „a világvége-mítoszokat és a bizonytalanságot a festészet nyelvén tematizálja” – fogalmaz a felvezető. A koncepciót Isaac Asimov 1941-ben írt Alkony című elbeszélése inspirálta. A kurátor, Jane Neal angol művészetkritikus a tárlatot öt szekcióra tagolta: Megtört táj és torz szépség, Portréfestészet – az identitás keresése, és ami mögötte rejlik, A sötétség leple alatt, Festészet és mozi, Vészterhes otthon.

„Kortendenciaként” sikerült egy nyomasztó hangulatú, feszültséggel teli tárlatot összehoznia, hivatkozva a hidegháborús időszakra, és nagyvonalúan megfeledkezve a hatvannyolc utáni enyhülés és a globalizáció igen összetett, sok vonatkozásban pozitív időszakáról. Ez a szorongásokkal teli képanyag, más megfogalmazásban ugyan, de a korábbi érákat ugyanúgy jellemezhetné, hiszen az emberiség története soha nem diadaltól ragyogó fáklyásmenet volt, minden generáció életét megterhelték nehézségek, háborúk, alávetettség és kiszolgáltatottság, kilátástalanság, világvége-hangulat, de ugyanakkor az örömre vágyakozás is. Nos, ez utóbbi az, ami hiányzik ebből a kiállításból. Itt csak sötét és baljós atmoszféra, félelmek, skrupulusok jelennek meg, és főleg kiúttalanság. Ecce homo, íme az ember, az örök vesztes! A feltámadás ígérete pedig sehol! De sehol a jövő megvédése, felépítése? Csak az üresség, a félelem, a borzongás és borzongatás s annak különböző fokozatai. Tartalmilag tehát, és összegezve, körülbelül erről szól a kiállítás, arról, hogy keressük a rosszat, s a jót ne vegyük észre! Legalábbis ezt sugallja, erre épít a kiállításhoz adagolt részenkénti felvezető – mert most épp ez jött divatba. Így lehet belecsúszni lassanként valamiféle „újsematizmusba”. Szigorú szavak ezek, talán igazságtalannak is hatnak, hiszen a kiállított képekről egyenként sok pozitívumot mondhatunk el, a koncepcióra azonban mindezt állni vélem. Azzal sem tudok egyetérteni, hogy úgy tekint a kiállítókra, mint akik végre ismét a figurativitás felé vették az irányt: a katalógus előszava szerint „a figuratív festészetnek az elmúlt két évtizedben zajló visszatérte és újbóli diadalmenete” történik meg az utóbbi két évtizedben, s hogy „a Nyugat azt elhanyagolta az amerikai propaganda hatása alatt, amely az absztrakt expresszionizmust hirdette és támogatta, mint egy »új« szenzációt”1. Bár felvirágzása az ezredfordulón kétségtelen, a figuratív festészet soha nem tűnt el a palettáról, hanem épphogy új tendenciák jelentek meg a hatvanas években nyugaton (Amerikában) is (hiperrealizmus, fotórealizmus, pop-art). Az „amerikai propagandát” említeni (már megint) kétszeresen is kellemetlen déja vu vagy inkább „déja entendu” érzést támaszt az emberben.

A fentiektől eltekintve az egyes művek megérdemlik a figyelmet, s a kiállítás is azt, hogy alaposan bejárjuk alkonyi birodalmát. Bár a laza blokkokra osztás lehetővé tenné a tematika szerinti haladást, mégis érdemesebb az alkotók munkásságára figyelni, mivel sokszor csak véletlenszerű vagy technikai kérdés, hogy egy-egy kép hová kerül, ugyanis az egyes osztatok között erős az átfedettség, az átjárás. Az ember és a természeti környezet kapcsolata, annak megtörése, megromlása alapproblémaként fogható fel.
Általános jellemzője a műveknek az elidegenedettség hangulata, az érzés, hogy valami végleg elromlott. Pedig például a nagyon színes, nagyon festői, a zöld-kék és a vörös-narancs ellentétére épülő DANIEL RICHTER-kép (O.O.A – gesang mit löchern) akár vidám is lehetne, ha nem lenne rajta a fekete, futó, árnyékszerű alak. A dombokat, felhőket, villámokat idéző vonalak, festéklefolyások, vörös és fekete foltok is ráerősítenek a fenyegetettség érzésére. Többi kiállított képe nem ilyen harsány, de szintén a színek ellentétére (világos és sötét) épült, gondosan komponált munkákról beszélhetünk. Értelmezésük nem könnyű, az erőszak, bűntény, szerencsétlenség lehetőségét sejtetik.

NICOLE EISENMAN látszólag idilli képein (Bányászat I. és II.) egy világomlás utáni életet vizionál. HERNAN BAS képei kiegyensúlyozottak, középpontban a figurával/figurákkal (pl. Költők hallucinációi). Szürnaturális és reális elemeket kever s némi poétikus, ám vészterhes hangulat is érezhető. A természeti környezet (pl. a viharos ég vagy a fák szövevénye) ugyanakkor a narratívának titokzatos és félelmet keltő karaktert ad. NEO RAUCH, a lipcsei kritikai figurativitás követője – ugyanakkor Chirico és Magritte szemlélete is visszasejlik nála – négy képpel van jelen. A Bogyószedők női és férfi alakja talán valamilyen egyenruhaféleségbe öltözött. A táj szürke, borongós, kietlen, az ég felhős, vihar előtti, foltokban előtörő, világos fényekkel. Műszak után c. nagyméretű műve biblikus jelenetet idéz, ahogy talán a modern kor összeomlása utáni életben, munka után, lavórban megmossák egymás lábát.

A képen régi és új képi motívumok (öltözetek) keverednek, valamiféle „mágikus miszticizmus”, szürrealizmus érzetét keltve. VICTOR MAN sajátos világlátása magában hordoz valamiféle poézist és titokzatosságot. A képeit nézve elveszti az ember a biztonságát (Az eltűnés egy módja… 2005). ADRIAN GHENIE a történelemből és a közelmúlt diktatúrájából táplálkozó festészetére jellemző a festék elkenése, elmaszatolása (pl. Mumus-tanulmány, 2010). Tavaly a „kolozsvári iskola” képviselőjeként a Műcsarnok Európai utasok – Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után c. kiállításon is szerepelt, Şerban Savuval, Bodoni Zsolttal, Marius Berceával, Mircea Suciuval, Cantemir Hausival együtt. ALEXANDER TINEI Család c. képe a szürkék győzelme a színek felett. Hagyományos beállításban négy szürke alakot látunk, szürke háttér előtt. Az arcok szándékoltan maszatoltak, lilásak, mintha régi fotó lenne a minta (valószínűleg az is), mely az idők során megfakult, megkopott. Minden mulandó, romlandó, ez a nagyon direkt üzenete. SZŰCS ATTILA képei a valóság és a képzelet határán születtek, rejtélyesség jellemzi őket (pl. Nővérek, Lány pirosban, mindkettő 2012-es).

HUGO WILSON három, kitűnő rajzkészségről árulkodó képének alcíme összefüggést teremt a barokk művészet alkotóival (az angol tájképfestő Constable-ról és a spanyol Zurbaránról – utóbbinál közismert képéről, az Agnus Deiről – van szó). Wilsonnak sikerül továbbmennie, szó sincs utánzásról. Egyrészt eltávolodik az elvontság irányába (Felhőtanulmány besorolás nélkül, 2012), másrészt, a Zurbaránt visszaidéző képnél (Cím nélkül 2), a kiszolgáltatottságot egészen más módon, az állat lecsupaszítottsága révén és a testhelyzettel ábrázolja (nincs összekötve a megnyírt bárány lába, és arcát sem látjuk). A megközelítésben rokonságot fedezhetünk fel MARTIN EDERREL, akinek Erőd (2012) és Megálló (2012) c. képeinek nőalakjai a ruhátlanság, ill. kevés ruha révén ráerősítenek a kiszolgáltatottságra, de sokkal több eszközzel. Ő más világba, sőt, talán más bolygóra vagy bolygóközi állomásra helyezi alakjait, ahol a környezet idegen és félelmet keltő. JUSTIN MORTIMER a sötét, veszélyeket rejtő, olykor meghatározhatatlan műszaki környezetbe helyezett vagy oda beszorult lecsupaszított, kicsavarodott testű alakjai már fizikai fájdalmat is ábrázolnak (pl. Kóma, 2012 és Beszorulva, 2011). TIM EITEL sötét tónusokkal festett, fényhiányos képeinek figuráit (Pár uniformisban, 2010 vagy Felemelkedés, 2010) is kietlen környezetben láthatjuk. BODONI ZSOLT sivár színvilágú, kékes- vagy zöldesszürke képeinek alakjait a létezés légüres terébe helyezi, noha tágas falak között látjuk őket, ahonnan nincs menekülés. E szürke színvilágba illeszkednek Vitaly Pushnitsky részleteket kiemelő munkái és AHMAD MOUALLA rideg, szürke tónusú expresszív képei is. CANTEMIR HAUSI kiállított munkái szintén sötétek, komorak, bizonytalanságot keltők. A Farkas és az Oroszlán c. képek tárgyuknál fogva, de a sötét háttérbe való helyezettség miatt is felidézik a velük kapcsolatban hagyományosan belénk táplált előítéletből is következő félelmet. A Tolsztoj halála szép, klasszikus értékekkel bíró munka, a haldokló írót látjuk orvosának társaságában. Noha a halál hozzátartozik az élethez, az európai ember leginkább félelemmel gondol rá, talán ezért is került a kép a falra. A számos román festő között MIRCEA SUCIU képeinek az expresszivitásával tűnik ki, s azzal, hogy az egyetlen a kiállítók közül, aki szénnel dolgozik. Különös, abszurd világát „pszichológiai realizmusnak” nevezi. Erős társadalomkritikájával, szatirikus hangvételével hívja fel magára a figyelmet.

A „kolozsváriak” közül MARIUS BERCEA a szocializmusból ránk maradt, épített városi környezetet festi, igazi koloristaként, expresszív erővel. E munkák nem tartalmazzák azt az agresszív szorongásra késztetést, mint amit a kiállítók zöménél tapasztalunk, sokkal inkább a városi táj elhanyagoltságát. ŞERBAN SAVU is a szocialista rendszerből táplálkozik, kiállított képei (in)direkt utalások „egy történelmi projekt sikertelenségére”. RYAN MOSLEY nagyon színes, szürreális világot komponál. ELLEN ALTFEST erősen realista képeinek témája a csendélet és a férfitest. A test részeit felnagyítja, önálló kompozíciós elemként használja (pl. Kő, láb, növény c. munkája, 2009), ezzel kelt idegenséget. DAVID SCHNELL erőteljes színhangú munkái az absztrakció határán mozognak, hasábokra, szilánkokra szedve a tájat. MATTHIAS WEISCHER a többszörösen rétegzett belső terekkel manipulál és vált ki nyugtalanságot, DANIEL PITÍN szándékosan összekeveri a jelent, a múltat és a fikciót, innen ered a feszültség, bizonytalanság. CAROLINE WALKER a feminin szubjektumra kíváncsi, a lakótér ridegsége és a női test, nőiség szexualitása, melegsége közötti ellentmondással foglalkozik. CHANTAL JOFFE is főleg női portrékat állít ki, kiszolgáltatottság, félelemmel teli csodálkozás, szorongás jelenik meg az arcokon és a testtartásban. KARIN MAMMA ANDERSSON gazdag színvilágú képei bensőségesnek tűnnek, csak figyelmes szemlélés után találjuk meg azokat a motívumokat, amelyek sejtelmessé, furcsává és bizonytalanná teszik. A katalógus fedőlapjára választott, titkokat sejtető éjszakai kép fenséges és kifejező, a kiállítás egyik kiemelkedő darabja.

OLIVER CLEGG az egyetlen, aki némi vidámságot visz a kiállítás mord hangulatába, különösen Paprikajancsi elégedett és Ördög bújt a dobozba c. munkáival, talán ezért is került ki a Perneczky-átjáróba.

A kiállítás veszélyes helynek mutatja világunkat, az életet üresnek és értelmetlennek. A kérdés most már csak az, hogy a neurózis energiája szorongásba, depresszióba, agresszióba szorít-e, és az egzisztenciális vákuum fogságában ragadunk, vagy segít kitörni belőle, és megtalálni az élet értelmét. Úgy tűnik azonban, hogy most épp nem divat ez utóbbinak a keresése.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu