Kulturális folyóirat és portál

2014. június 2 | Boka László | Irodalom

Alakok, maszkok, alteregók – és a torzó poétikái

Ha valaki összegezni próbálná Zudor János költészetének leginkább markáns jegyeit, aligha maradhatna ki a képletes felsorolásból az irónia, a nyílt, közvetlen dikció, a belső beszéd, a komoly gondolatiság és az önreflexió, valamint a mindent átütő, erős képiség. Ezeket szoktam többnyire jómagam is rendszeresen felsorolni, csakhogy bármilyen értelmező összefoglalásra ez igencsak kevésnek bizonyul, egyfelől mert ezek által meglehetősen sok más költői oeuvre is hasonlóan lenne minősíthető, s elmaradna mindaz, ami Zudort kétségkívül egyedivé teszi, másfelől mert a zudori versnyelv s annak utóbbi évekbeli opusai igencsak kitérnek a legszelídebb kategorizációs lehetőségek, konvenciózus igyekezetek elől is. Irónia és képiség. Igen, ahogyan egy tömegsír kapcsán például azt mondja: „tele van a föld, nincs állóhely” (Tömegsír, alig elkaparva). Vagy ahogyan a tragikumot oldja, rezignáltan egy fagyott éjszakát idézve, amelyet egy vécében meghúzódva töltött valahol „a határ felé”, miközben térdei elfagytak: „elkábultam / a tíz foktól, / csak mínuszban, / és mamuszban” (Éjszaka). És a kegyetlen társadalomrajzokon, ferde tükrökön túl mindig az időt és tereket átszelő belső beszéd és a hangsúlyos önreflexió, ahogyan az alteregónak tekinthető Jónás-verseiben önmagáról is írja: „egyedül ül a sivatagban, / a múltban és a jövőben. / Legyőzték? / Vagy csak visszaszámlálja önmagát?” (Jónás és az apriori) Kérdések, válaszok nélkül. Költői visszaszámlálásának néhány lehetséges vonását igyekszem az alábbiakban megragadni, főként az utóbbi évek kötetszerű kihagyásai, hallgatásai után a legutóbbi verseskötetei (Jónás és a mérték, 2013; illetve A rusnya valcer, 2013) kapcsán.
Amikor Zudor színre lépett, kissé megkésett, 1989-es kötetében (Pügmalión monológja, Kriterion, 1989) főként a harmadik Forrás-nemzedéknek, de bizonyos fokig az elsőnek is költői hagyományát szintetizálta. A szó poétikájának azt a verzióját művelve, amely feltördelte a klasszikus formákat, de elsősorban azért, hogy az ’erős’ szavaknak, képeknek még nagyobb súlyt, teret adhasson. Zudor motívumokban enciklopédikus, egyszerre gondolati és frivol költészetében részben Szilágyi Domokos, részben talán a kortárs Szőcs Géza költészetének bizonyos jegyeire ismerhetünk, de kétségkívül egyedi, megismételhetetlenül autentikus versvilágról van szó esetében. Az említett tömény képiség végtelen asszociációs láncokat mozgat. A korábban alapvetően gondolati-hangulati költészet kezdeti imitációs, zenei struktúrákat is idéző szövegei mindazonáltal lerövidültek, sok tekintetben szikárabbá is váltak az ezredfordulóra. Martos Gábor az Éjegyenlőség című, 2000-ben Kolozsváron megjelent könyvében azt írja: „azok közé az erdélyi magyar költők közé tartozik, akik nemcsak versekkel, de egész lényükkel és főleg az aköré épült »legendáriummal« kikerülhetetlen szereplői az elmúlt két évtized romániai magyar lírájának – annak ellenére, hogy tulajdonképpen nagyon keveset közölnek”.1 Pedig akkor már (tizenegy év alatt) öt (!) kötettel a háta mögött „építette” az ún. képletes legendáriumot. S azóta még három kötete látott napvilágot. Az igazi szünet az És egy kicsit tovább (2001) megjelenése után következett. A Jónás és a mérték csak 2010-ben, tehát kilenc év kihagyás után jelent meg. Ennek fülszövegében írja Szálinger Balázs, hogy a nyolcvanas évek erdélyi magyar irodalmának „már életében legendává vált nagy indulója” Zudor, akinek versnyelve alig-alig rokonítható bármivel is. Két dolgot emeljünk ki mindjárt: a kevés közlést (főként folyóiratbelit) s a többször említett legendáriumot! Előbbi, pontosabban ennek okai nem voltak ismeretlenek ’89 előtt egyetlen generáció esetében sem, az azt követő, megnyíló publikációs terekben mindazonáltal aligha jogos Zudorra vagy másokra szűkíteni, érvényesíteni, sokkal inkább érvényes lehet a 2000-es évekre, akkor is, ha ennek szomorú apropói vannak: ilyen Zudor balesete (gyalogátkelőn elütötték!), kórházi kezelései, létfenntartásához szükséges anyagi feltételek szűkössége, olykor azok teljes hiánya. Utóbbi, tehát a legendárium némiképp összefügg az elsővel: Zudornak közismerten a megjelent verseskötetei mellett legalább még egyszer annyi verse kallódik füzetlapokon, papírszalvétán, cigarettásdobozon, vagy másutt, sőt nagy részük eleve szóban hangzott csak el. „Miként életműve, úgy tehetsége is diribdarabokban” – fogalmazott kissé keményen, de tényszerűen Gittai István, a Váradykon versantológia 2002-es összeállításakor.2 Zudor Midás-királyként aposztrofált vers-osztogatását és életmódja közvetlenségét sokan megtapasztalhattuk…
Az ezt követő időktől a nagyváradi Posticum keresztény kulturális és ifjúsági központba került, ott minden szempontból menedéket és gondoskodást kapó Zudorról az intézmény honlapján az alábbi szöveg olvasható: „Polgári nevén Zudor Antal János, de mindenki, a költőtársak és a hűséges olvasók, csak Zudorként vagy Jánosként emlegetik. Ő az a rohanó szakállas alak, akivel összefuthatsz Nagyvárad sétálóutcáján, és akkor ő kér tőled egy cigarettát, elveszi tőled a dobozt, és ír rá neked hálából egy verset.
Ő az a szakadtan is sármos, öregen is fiatalos törzsvendég a kocsmában, aki legújabb, vagy legutóbb magánál felejtett kötetét próbálja rád sózni egy sörért, és ennyivel nem is szabadulsz, mert még a nevedre vagy kedvesed nevére költött ajándék verset is kapsz tőle.
És ő az a bolondos ember, aki a koszos-poros Őssi-busz egyik végében ülve ’hátra-beszélget’ a busz másik végébe egy fiatal lányhoz kitárgyalva családi, szakmai, politikai és filozófiai témákat. És ez csak próbálkozás volt a jellemzésre. Mert Jánost személyesen kell ismerni. Vagy ha az nem jön össze, akkor legalább a verseit olvassátok.”
Találó szavak. Nem a jellemzésre, valóban, nem a legendáriumra, bár arra is némiképp, inkább az olvasás általi megismerés egyedüli érvényes módjára, lehetőségére. A józsefattilás, radnótis, szilágyis hatások, melyek líráját eredően meghatározták, formálták és konstruktívan építették, részben lekoptak, részben motivikusan beépültek, s így élnek tovább. Maradt azonban általuk is egy szimbólumgazdag, meglepő és olykor követhetetlen asszociációs ugrásokra késztető, termékeny és ezért is ijesztő, olykor megtorpanást keltő, kizökkentő dikció, és a végtelent bejáró, ott keringőző, valcerező fogalmiság.
Az elmegyógyintézet – ahol a legutóbbi kötet, A rusnya valcer sorai születtek – fájdalmas valósága Zudor utóbbi éveinek. A Diófáson lévő elmegyógyintézet zárt osztályán, vagy azok lecsapódásaként született versek eleve kettős tragikumúak, mint amilyen a nemrég (a Székelyföld 2013. decemberi számában) közölt két vers, a Diófási elégia és Diófási song. Az előbbi rezignált képe: „Kitettek egy mentőből egy szűk folyosón” után elégikusan fájdalmas hangokba vált: „Be jó volt Váradon, a strandon, félbeszakadt / idő, irány a mócvidék megint…” (…) „A zárt osztály vár! Mint egy rongybabát!” Az ide-oda lökhető rongydarab képe, az én-értékelés felismerni vélt fázisaiban bontja ki a tudati rétegekben magától távol-tartani kívánt, ám tapasztalati szinten letagadhatatlan valóságot. A váradi strand emléke és a „vesztegzár” rideg valósága nem egyszerűen költői ellentétező kép persze. A nyarat idéző strand és a hegyvidéki rideg elmegyógyintézetben már szállingózó hó az egész félbeszakadt életet idézi: „Szóval véget ért a nyár! Hirtelen félbeszakadt!” A fegyházhoz hasonlított elzártság (miközben „orvos sehol”), az évekig tartó bezártság fizikai kínjai mellett az itt-lét indoklásának ismeretlensége („aki nem követett el semmit!”) lesz a valós, lényegi tényező. A belső beszédben is ennek felkutatása, a világgal, a közvetlen környezettel való pörölésen túl a belső megértés, tudatosítás kényszere, olykor paradoxona nyit a konvenciókon átlépő hangsúlyos kérdőjeleket. A fegyház és a zárt osztály különbsége „csak ennyi” írja Zudor. Előbbiben tudja az ember, miért került oda. Ez a fojtó, fájdalmas felismerése a megértés hiányának, a felfogás lehetetlenségének olyan tragikum, melyet eksztatikus erővel bont ki egy-egy Zudor-sor.
Az elégia és a „song” dalt, dallamot idéző, címbe emelt eszközei a korábbi rezignáltságnak, a beletörődésnek, az utólagosságnak, a visszatekintésnek a látszólagos hordozói. Tudjuk, hogy nincs így. Az elégikusság éppen az utólagos tudatosítás helyett a folyamatszerűség, a tudatfokok változása révén eleven aktualizációkban jelenik meg. „pontosan négykor mindig fütyül egy mérnök / már megszoktam / mint a rácsos ablakot // a szokás hatalom // nem vagyok bezárva, de ki se vagyok engedve // perpetum mobile // értem jönnek / a csillagok // és megkínoznak” (Nekem kijutott a rácsos szoba)
Az éjszaka és a kozmikus lét csillagrácsainak képe nyilván József Attilá-s allúziókkal is azt sugallja, hogy az énnek nincs saját döntése, lehetősége, kiszolgáltatottsága nyilvánvaló csak, de ennek tudata itt egy józan alapállást sejtet, mely a személyességet általános érvényűvé emeli. A sírástól mindenesetre már nem valamiféle nevetés felé haladnak ezek a versek, ahogyan a korábbi versekben az irónia megszabta játéktérben még ez gyakran előfordult. Tragikumuk az olvasó számára is legfeljebb kényszeredett mosolyt enged az arcra erőltetni. A Nekem kijutott a rácsos szoba, vagy a Băsescu sétáltatja a kutyáit „aktualitása”, és az egész Übü király-sorozat, vagy korábban a Júdás-versek, nem sírva-nevetésre, inkább sírva-elmélkedésre késztetik az olvasót. A bel- és külvilág keserű aszinkronitásában a hasadt tudat és a „hiába prófétáló” költő irodalomtörténeti példáit, alakmásait, jószerével lerágott csontú analógiáit nem érdemes most idézni. Azért sem, mert Zudor esetében ezek egyszerűen nem érvényesülnek. Meghaladásuk ugyanakkor olyan dimenziókat mutat, melyekben a monológ (akár a Pügmalióné) a belső beszéd, az én egyéni belső változását, elmozdulását, vívódásait, az önmegértésért vívott magányos küzdelmet teszik szükségszerűvé.
Zudor költészetének jónási magatartása értelmében csak hamis és hamis közt választhat az ember. Nem jó és rossz, bűnös és bűn nélküli kategóriái ezek. A költészetben eleve paradoxonszerűen a teremtés magányos aktusai újra kapcsolatba kerülnek a világgal, s a megnyugtató konvenciókon felülemelkedni kénytelen költészetnek önmagát mintegy ideiglenesen kirekesztő, a külvilágtól elzárkózó attitűdjei a tudat-állapotok tárgyiasított soraiban, már nyomdakész állapotukban mégis általános(abb) megértést keresnek. A kész vers kohéziója ezért létparadoxon, egyszerre egész és ugyanakkor eleve rögzíthetetlen értelem a végtelen játéktérben. Zudor költészetében különösen hangsúlyos mindez, hiszen itt ezen túl is olyan dolgok kerülnek egymás mellé, melyek látszólag távolról sem illenek össze, a dikció legkisebb egységei, lexikái is ellenállnak az értelmezési beidegződéseknek. Az összefüggő megértést igénylő olvasatainkat rendre ki is ábrándítják, kaotikusan cserbenhagyják e kötetek, s egyéni temperamentumon múlik, hogy ki-ki mikor áll meg, mikor adja meg magát, mikor csapja le a kötetet vagy lapoz tovább, vagy éppen mikor döbben rá egy-egy sor, egy-egy motívum teremtett világának kohéziós rendszerére. Már-már úgy érezzük, minden eddigi olvasati tapasztalatunk és kognitív ismeretünk jószerével kárba vész, ha azonban nem új és új kulcsokat akarunk mindenáron keresni, ’csupán’ érzékenyen és figyelmesen közelítünk, beérhetjük elillanó, pillanatnyi foszlányokkal, s ez éppen elég. A versek ugyanis olykor nagyon közel kerülnek a káosz határához, de éppen azt is tudatosítják, hogy legtöbbször mi magunk, mintegy önmagunk megnyugtatására választjuk csak a könnyebbik megoldást, a bennünk könnyen létrejövő, megszülető konvencionális tartalmat és magyarázatot, mintegy elzárva önmagunkat az ismeretlen, álomszerű, sejtelmes és idegborzoló felismerések átmeneti felvillanásaitól. Erőfeszítéseink az olvasatok tudati megerősítését és ismételhetőségét kérik számon, míg a zudori líra nem egy esetben pragmatikus felszíne, szikár sorai ellenére a nagyon is mélyréteget szólítják, élesztik, provokálják. A rusnya valcer pesti kötetbemutatóján ezért mondhatta Selyem Zsuzsa, aki a könyv utószavát is jegyzi, hogy bizonyos dolgokat „az ember agya levéd, mert egyszerűen nem bír tudomásul venni”. Zudor versei nem az észnek szólnak, nem is a szívnek, leginkább a hátgerincnek, a beleborzongásnak! (ahogyan Weöres írta egykoron a pályatárs Jékely első kötetéről.) De Zudor utóbbi kötetének verseiben nincsenek végigvitt allegóriák, csak furcsa szókapcsolatok, asszociációs terek, lehetőség-foszlányok. Ő ráadásul sosem céllal vagy egyetlen olvasatért ír, legkevésbé valamiféle visszajelzésért. Nem várja, hogy sem a szív, sem az ész értse, megértse. Mert ez lehetetlen küldetés lenne eleve. Nem más e költészet, mint a megnyilatkozás egyedüli lehetséges formája. Nem külcsín, nem komponált tartalom, nem tudatos formabontás: a létnek, a megszólalásnak egyedüli lehetséges és szükségszerű formája.
A zudori líra és a „hétköznapi”-nak vélt megnyilatkozásai korrelálnak tehát egymással, aminek egyik elsődleges eleme a hangsúlyos belső beszéd. Ezekben a sokféleség százféle látszata, megannyi válaszlehetősége a kérdésekben, a kérdő attitűdben rejlik. Zudor nem nyíltan kérdez, önmagát sem, egyszerűen csak elgondolkodtat: szavai puszta egymás mellé helyezésével a miértekre, a létre, az okokra irányítja nagyon zárt versnyelvének értelmezői figyelmét, s közvetetten olvasóit. Hogyan is kerülhet egymás mellé ültetvény és protokoll, Júdás és a balettóra? – kérdezhetjük. A választ egyértelműen megadni természetesen lehetetlen. A vers, mely látszatra felmutatja az érthetetlent, kiszámíthatatlansággal és beleborzongással teli, de katartikus tud lenni.
Zudor korábbi köteteinek egyik fontos vonulata volt a közvetve vagy közvetetten megjelenő félelem. Félelem a lét ismeretlen egységei kapcsán; félelem a mindenkori rendszernek való kiszolgáltatottságtól; s a félelem a tudattalan állapot eluralkodásától. „15 év rettegés, a félelem mezsgyéjén, / nem lenni, vagy lenni, mint / Hamlet, a félelem / árnyékában, csak mintha nem lelem / házam, mintha reszketőn, segítségért, remegőn / suttognék elhalón, / hogy áthallatszódjon a falon, / és elsuhan egy denevér, / ki nem érti az egészet, / pedig egyszerű az üzenet, kibírni még az üzemet (…).” – Így indít A félelem mezsgyéjén a 2010-es kötetből, hogy a perspektívák látszólag kiszélesedjenek, amint a személyességet eltolni igyekszik a verseket megformáló egyfajta általánosabb irányba, miközben a cím mégis egyes szám első személyben marad, a halálra ítéltek magányosságát is példaként szóvá téve: „Egy gyűszűnyi / rettegés jót tesz az idegeknek, / csak a hozzávalót el kell találnunk, / mint a ciánkálit, / a bozgor tömegben”. (Félek)
A félelem táplálta, összefogta szocietások valójában nem szocietások. A nagybetűs Rendszer, az egyént semmibe vevő, alapvetően politikai rendszerek tipikus, de nem csak kelet-európai szinonimái ezek, ahol Übü királyok, ocsmány, gyáva, kapzsi és gyermekien amorális Übük uralkodnak, ahol zsarnokok és Júdások, önmaguktól jelentkező s teret kapó Arturo Uik nőnek gombamód, mert maga a rendszer neveli, termeli ki őket. 1989 után is a legképtelenebb őrültségeknek terepe maradt ez: terepe a nonszensznek és a közösségi mítosznak! Apokaliptikus bohóckodás és világdráma egyszerre. Olyan gyilkos egyveleg, mely nyilván szót kér a költészetben, minthogy a mítosz is újraéledő formái által, életképességét tekintve mindig is aktualizációjában, új kontextualizációjában méretik igazán meg. Ránk bízatik, nevessünk vagy sírjunk az egyetemes emberiség gyarlóságain, de a verssorok azt is üzenik: nézzünk közben mélyen a tükörbe!
E tükörbe-nézés sarokpontjai, helyszínei közül az egyik legfontosabb, a „csontig hatoló rendszer ellenére…” is – ahogyan a Te édes Várad mondja – az otthon. Az otthon, mely nem is biztos, hogy fizikailag létezik, afféle emlékfoszlány csupán. Várad így, vagy így is a többszörösen elveszett város allegóriája lesz: „Te édes, te Várad, / a mi városunk! / Elveszett a forgalomban, / a sok jövésmenésben, / és a főutca rámkacsint, / ahol Ady Endre is megfordult, / a mi nagyszerű / fél falunk, amely / elveszett, vagy elvezet / a lótuszerdőig, azaz Felix / fürdőig, a fuldokló / halálkapun túl, / ahol annyi a külföldi, / mint ahány kapuja volt / Váradnak is, az Ima / ház is elveszett”. Ahol minden elveszett, s bár „nincsenek már / ágyúk, sem avramiancuc…” mindezek ellenére is legerősebb az itthonlevés-érzése. A „ringva rángó városunk” szóösszetétel, a birtokraggal is megkapó, bár e látszólag kesernyés nosztalgiánál fontosabb tapasztalatokra, a megkínzó idő dimenzióira vet fényt. A zudori lírában kiemelt helyen szerepelnek a Várad-, pontosabban az úgynevezett poszt-várad versek, melyek nem, vagy nem csak a magyar Váradnak szólnak. Zudornál e hajdanvolt város nem egyszerűen egykori (főként századfordulós, adys, holnapos) dicsőségében s az eziránti nosztalgiában, nyitott, érdeklődő, polgári, zsidós kultúrájában, hanem urbánusságának megszűnésében elevenedik meg. Pontosabban abban a poszturbánusnak is nevezhető állapotban, melyben szegmenseire esik szét, méretei és lakossága ellenére faluvá válik, degradálódik Várad. Azon túl persze, hogy szinkrón és diakrón összevetésekben a város egyaránt elbukik, ez nem egyedi jelenség, s nem is történeti tényekre, sorsokra figyelmeztet, mint inkább a jelen (világ)folyamatainak sivárságára. Az „elveszett városunk” sem egyszerű nosztalgia ezért, hanem közös felelősség is a maga sorsszerűségében. Ami nem csak kesergésre ad okot, ha észrevesszük, hogy ez a közös utalásrendszer mindezek ellenére még működik, egy közös emlékezetet és kulturális hálót hordoz, s ha így van, magában rejtheti a megújulás esélyeit. Ennek sugaraiban ezért jelenhet meg ez a kitaszítottságban, lepusztultságban, poszt-városiasságban is megragadni képes otthonosság-érzés.
Ennek fényében Zudor Körösparti ódái, további Várad-versei az otthonvesztést és fájdalomforrást most drámai karakterű, színezetű, avantgárd-expresszionista és szabadvers-betétes sorokkal fejezik ki. Az egzisztenciális kiszolgáltatottság, a személyiség felőrlődése, az elmúlás nemcsak lelki, szellemi, hanem anyagi, testi megsemmisülés is. Talán ennek is köszönhető, hogy a szerelem mint téma egyáltalán nem, vagy csak közvetetten jelenik meg. A Júdás és a mértékben még konkrét szerelmi darabok, konkrét nevekkel és eseményekkel vannak jelen, A rusnya valcerben mindez – értelemszerűn – hiányzik. „Skizofrén lettem, halihó / oltsd le a villanyt, vakít a hó” – olvashatjuk a Dal magamról nyitányában, mely a központi ’élmény’ tragikumát is dalszerű, precíz költői képben tárja elénk.
A reménytelenség tudata ugyanakkor minden életszférában lét és nemlét, determináció és szabad akarat, véges és végtelen kérdéseit feszegeti, miközben civilizatorikus, történelmi és stilisztikai csavarásokkal, olykor ironikus utalással, szójátékkal és leginkább szabad asszociációval épülnek egymásra a szavak, rímek, sorok. A megnyugvás lehetőségéről lemondó, disszonáns ontológia keserű travesztiákban is kicsapódik, de a motivikus utalásoknál is erősebbek, többet mondanak a választott figurák, a maszkok, hasonmások szerepeltetése. Ezek poézisba emelt szerepe nem csupán hangsúlyossá, olykor elsődlegessé válik e visszfényes értelmezéshálók viszonylag stabil fenntartásában. Übü király vagy Arturo Ui alakja, Hamlet, Pügmalión, Jónás, sőt a felértékelt Júdás is más-más szerepkörökben jelennek meg, ahogyan a bibliai alakok közül Hitetlen Tamás is, aki a kétkedés és hit, a felfoghatatlan és a remélt, s mindeközben a már-már elviselhetetlen lét határán lesz eggyé a Megváltóval. Zudor, miközben továbbviszi eredeti történeteit, újraírja, új jelentésárnyalatokkal bővíti, módosítja őket.
A felejteni nem tudás fájdalma, képtelensége Zudor átka és áldása egyben. Éppen a tudat, és igen, olykor a tudathasadás tragikus tudásának, ismeretének, rácsodálkozásának furcsa egyvelege biztosítja, hogy az alkotás tiszta és kevéssé tudatos, ám termékeny pillanatai leginkább a torzót idézzék. Annak magányosságával, egyediségével, s egykor volt teljessége emlékének helyében új énjével, mely messze nem egyszerű fizikai csonkaság: több annál! Annak a tapasztalati tudásnak, szellemnek a birtoklása, mely egykori létének, elveszett életszegmenseinek hiányában is elegendő az egész-képzet megteremtéséhez. Fantomfájdalmai az enyészetté lett életnek, amelyek leginkább emlékekben jelennek csupán meg, mégis abszolút elevenek, a lecsupaszított életben, a maradék tudati létben ugyanakkor a koncentrációt segítik. A tudati összpontosítás hiánya, nehézsége és a bábeli világot magában hordozó alkotói én magából való kiírásának igénye, nehézsége egyszerre jelenik meg a fizikai való rusnyává lett létének, vegetálásának stációiban. „Ami még rám vár, az a pár / boldogtalan perc, a megfutamodás / valami elől, ez már nem élet… // Ez már siralmas, boldogtalan halál, / vesszőfutás a sors elől, az idő / cselezett kijátszása, ami még / hátravan, ez már kettőzött halál…” (Diófási song) A kettőzött halál fizikai és tudati állapota, a Jónásként a sors elől futó, az időt kijátszó, cselező szándék az egyéni szubjektum sanyarú életében meglehet nem, a zudori poétikában annál inkább érvényre jut, sikerrel járhat.
Pügmalión alkotása, az életre kelt elefántcsont szobor, aki iránt alkotója egykor szerelemre lobbant, végső soron torzó. Maga teremtette lény, de átváltozásának sikere egy eredeti állapot megtagadására, feledésben tartására épül. Az Óda a Milói Vénuszhoz című versét a fentebb mondottak kapcsán egészében idézném: „Bár torzó, a legkerekebb hasú / nője a világnak, és micsoda / vénuszdombja van, pompás! / Csodájára jár az egész vi- / lág… be is fejezhetem az iró- / niát, csodálkozzon azért a vi- / lág (az a xxxxx) világ! / (Meghasadt az agy, szakadt a tudat -) / Ne haragudj. Tündérnő, (csak makogok / neked – ) Te zokogsz? Avagy a sors? / (Én zokogtam, hallod, Tündérnő?) // Összpontosíts a gondolatokra, de / nem annyira hasadozó tudattal…” – A vénuszdomb erotikája, a kerek női has termékenység-toposza és e „has” illetve a „hasadozó” tudat szójátéka, képi összefűzése olyan mesteri példa, mely nem csupán a címe kapcsán idézi József Attila Ódáját. Nem is az egy ’egyszerű’ szerelmi líra kapcsán, mintsem inkább e poézis létdimenziókat kibontó szemléleti síkjaiban, hiszen Zudor is tudja: „Tartalmaidban ott bolyong / az öntudatlan örökkévalóság…” Az öntudatlan örökkévalóság és a tudatos-tudathasadásos jelen pillanatnyiságában, ellentétjeiben és vívódásaiban a teljes zudori versvilág motívumai, alteregói és immanens technéi egy pillanatra megnyílnak, hogy aztán ismét magukra zárkózzanak, az olvasói átformálás aktív lehetőségeivel. A vers kapcsán egyfelől megint csak a Pügmalión-legenda jelenik meg, s még hangsúlyosabban Rilke Archaikus Apolló-torzója, melyben a „csonka test mégis izzik”. Fej s kezek nélkül is az apollói test vonzó káprázatot hint, ahogyan Tóth Árpád remek fordítása tolmácsolja: „Különben csak torzult és suta kő / lenne, lecsapott vállal meredő, / nem villogna, mint tigris bőre, nyersen, // s nem törnék át mindenütt busa fények, / mint csillagot: / mert nincsen helye egy sem, / mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!”
Változtasd meg életed! A megrázó felhívás-felismerés Zudor minden sorában implicite jelen van. Arra szolgál, hogy miközben ránk néz minden (szöveg)helye, rájöjjünk, a torzók valójában mi magunk vagyunk.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu