Kulturális folyóirat és portál

2013. december 16 | Kustán Magyari Attila (Esteban Vihaio) | Irodalom

Akasztottak erdeje

Erdőben ébredek.  Hajnal lehet, harmat borít engem, és a körülöttem elterülő fűszőnyeget. Fölém emelkednek fák, sötétzöld szárnyaik mellé napsugarak férkőznek be. Nem hallani sokat, teljes némaság mégsincs: rovarok halk zaja, ágak ropogása, szél moraja jut el hozzám.

Nem fázok. De fájnak a végtagjaim, a tarkóm, a belső szerveim. Nem tudom, hogyan kerültem ide, és azt sem, mi a teendő ilyenkor. Visszaaludni, hátha rossz álom ez, és újra kis falusi házam hűs szobájában ébredek, ahová beszűrődnek feleségeim konyhai tevékenységeinek hangjai, ahonnan, ha résnyire nyitva az ajtó, látom egymást kergető fiaim, és tán a fekete macskát is?

Felülök: megértettem, hogy nem álmodom.

Még nem lát tisztán, de amint a homály elillan szeme elől, látni fogja az akasztott embereket maga körül. Minden fán hulla lóg, bűzük nem jutott el az orráig még, de annál erősebben hat majd rá.

Épp, hogy felállok, de rögtön elesem. Alig néhány méterre tőlem emberalak lóg egy kötél végén. Ahogy körülnézek, most látom: mindenfelé hullák, némelyeket csendesen ringat a szél, mások némán függnek. Mintha sötétebb volna, a levegőért is kapkodnom kell, és hiába szívom be, mert hirtelen csak bűzt érzek, elviselhetetlen, fojtogató bűzét az oszló testnek.

Tudniillik a hullákból több száz, vagy akár több ezer van körülötte. Az erdő hatalmas, ő pedig a közepén ébredt fel, a fák mindegyikén akasztott ember lóg, több napos, vagy több hetes.

Hosszú percekig, de lehetséges, hogy órákon át fekszem, és csak arra tudok gondolni, hogy ha fékvesztve menekülnék, nem tudnék elkerülni egy-egy testet, amelyhez puhán csapódnom kellene, amely akár feljajdulhatna, vagy tán belém is markolna, kétségbeesetten, utolsó kapaszkodóként az élők világába.

Vagy tán megbotlanék egyikükben, és a másik lábai alá esnék, amelyik abban a pillanatban rám zuhanna, több tíz kilójával, rongyos öltözetével, vagy éppen csupaszon. Az arca az enyémen volna, esetleg puffadt hasa, kékfoltos lábai. Amint lelökném magamról, megszólalna, a nevem mondaná ki, de nem volnék biztos ebben. Hangosan, dühösen ordítana rám, vagy mint kéregető, nyöszörögne a fülembe.

Babonás-e az ember, vagy inkább perverz kíváncsiság hajtja, amikor ilyen képzelgések cikáznak át agyán? Az erdő megvalósult rémálom, büntetés, vezeklés, örök időn át tartó haldoklás, halál nélkül?

Mégis felállok, előttem sötétlő ember lóg, és ahogy megfordulok, ott is van egy. Kétoldalt szintén halottak, elhunyt, meggyilkolt, vagy életüknek önkezükkel véget vető emberek. Nem csak férfiak, ahogy azt valamiért gondoltam, hanem asszonyok, gyerekek is vannak itt, aggastyánok, kövér és sovány, magas, alacsony hullák.

Sokan undorodnak a halottaktól, mások haragszanak rájuk. Mindkét érzés jogos: az ember megveti azt, aki már nem bír élni, és fél tőle, mert a magatehetetlenséggel szembesül miatta. Ha testünk nem a miénk többé, bármit megtehetnek vele. Levághatják ujjainkat, kitéphetik a hajunkat, közszemlére tehetik levetkőztetett testünk. Közzétehetnek titkokat, hazudhatnak rólunk.

Nem merek szaladni, ezért lassan, óvatosan próbálok egyetlen irányba indulni, hogy aztán kikerüljek az erdőből. Nem tudom, merre rövidebb az út, nem tudom, mennyi ideig kell haladnom rajta. Minden perc ugyanúgy telik: rettegésben, ugyanazokkal a fákkal és halottakkal, mintha.

Pedig a borzongás mindig léphet újabb fokra. Az idegen hulla legfennebb mint halott test undorít, vagy dühít fel, az ismert személy élettelen arca ijesztőbb ennél.

Továbbra sem tudom, hogy percek, vagy órák telnek el. De ahogy haladok az utamon, és óvatosan kerülgetem a lógó lábakat, folyton hátamon érezve a halottaknak nem csak tekintetét, de csontos ujjait is, ismerős ember előtt állok meg. Nem is hiszem el, hogy amit látok, az igaz. Arcom elönti a forróság, a szívem mintha nem dobogna többé. A lábaim remegnek, elesek. A feleségem arcát láttam meg.

Feleségébe tíz éve szerelmes, ma ugyanúgy, mint megismerkedésükkor. Első beszélgetésük óta hatása alatt van ennek a törékeny léleknek, akivel a második évben megházasodtak, és aki két gyönyörű fiú életét adta. Tegnap este még csókot nyomott az orra hegyére, úgy aludt el, kezével még megkeresve társa kezét a paplan alatt.

Ismerem a testét úgy, ahogy senki más. Nem csak az anyajegyek pontos helyét, de egymás mellett sorakozó lábujjait, vállának félkörét, a füle mögött húzódó rejtélyes szegletet. Leheletét, hangját, lépteit, szófordulatait, csókját, ölelését. Bőre ruganyos, alatta élettel teli hús, keringő vér, dolgozó idegek.

Ez a hulla nem is lehet ő. Nem csak azért, mert mindez rémálom lehet, hanem mert ő nem halhat meg, előttem semmiképp. Egy nő, aki tegnap este még mellettem lélegzett, ma nem áraszthat ilyen bűzt, karja nem lóghat élettelenül, haja nem lehet kócos, nyitott szemei a semmibe tekintők.

Felesége mellett, egyazon fán, újabb két hullát talál: gyerekeit. Fájdalma tán megöli őt, s ha nem is, örökre megnyomorítja. Üvölt.

Keresem a gyilkost, a varázslót, amelyik ide helyezett, a velem játszó istent, a laboratóriumból figyelő tudóst. Gyerekeim oszlanak, gyűlölöm magam, mert undorral töltenek el. Egy pillanatig késztetést érzek, hogy magamhoz öleljem őket, de bűzük és élettelen, fehér arcuk megijeszt, feleségem ajkára sem adok csókot.

Mostmár szaladok, ahogy csak lehet, mintha fénycsóva csalogatna egy irányba. Kijuthatok innen?

Az ember önmaga rabja. Legádázabb ellensége, legkellemetlenebb társa, amelyik soha nem engedi el a kezét. Ezzel pedig hiába szembesül: rémálmai elmélyülnek tőle, a kiutat találja meg.

Ahogy a hullákat lökdösve, időnként a fáknak rohanva, aztán még fájóbb végtagokkal tovább szaladva közelítem a fényt, látom már: saját testem lóg minden fán, vékony lábaim, magatehetetlen karjaim, piszkos körmökkel az ujjak végén. Nem állok meg, pedig szembenéznék hullámmal, jövőmmel, az egyetlen kiúttal, ami adatik számomra.

Sokáig azt hittem, amolyan mítosz ez, az akasztottak erdeje csak könyvek szürkülő lapjain járható be, kellemes borzongást kölcsönözve. Nagyapám is mesélt róla, talán apám is, aki mindig szerette, ha gyerekeit rémtörténetekkel edzi.

Mostmár értem: az akasztottak erdeje létezik, mindabban az emlékben, most születő gondolatban, minden mozdulatomban, ami most születik, minden szavamban, amit máshoz intézek. Az akasztottak erdejének rabja vagyok, társam, amelyik soha nem engedi el a kezem.

Sötétedik már. Az éjjel teljes némasággal érkezik, úgy munkálkodik egy következő hajnalon. És amikor háttérbe vonul, újabb ember fekszik az akasztottak erdejében.

 

 

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu