Kulturális folyóirat és portál

VARAD202015-0720Ady20Endre20ket20oldalan20Emod20Tamas20-20jobbrol20-20es20Nagy20Mihaly20-20balrol

2016. február 2 | Péter I. Zoltán | Kultúra

Ady és A duk-duk affér

A Nagyváradon 1908-ban megjelent A Holnap antológia nagy vihart kavart, az országos lapok is az antológia körüli botránytól visszhangoztak. A Holnap Antal Sándor bevezetőjével mindenképpen meghökkenteni akart, ami az eladott szerény példányszám ellenére is sikerült.

Herczeg Ferenc lapjában, a konzervatív Új Időkben, a népszerű Horkayné rovatában még októberben elverik a port a holnaposokon, de igyekeznek tőlük elválasztani, „pajzsra emelni” Adyt, tehetséges embernek nevezik, aki rossz társaságba keveredett, „az adyendréskedők társaságába”, akik csak utánozzák őt. „Ezek túladyendrézik magát Ady Endrét, és abba a furcsa helyzetbe juttatják, hogy ő, aki hadat üzen a tekintélynek és iskoláknak, tekintéllyé lesz, és irodalmi zugiskolát alapít. Ady Endrének kegyetlen irtóháborút kellene indítania az iskolája ellen, mely abból él, hogy kilószámra kiméri az ő húsát.”1

Ady besétált a csapdába, november 15-én hívei megdöbbenésére megírja nevezetes válaszát, A duk-duk affér című cikkét az Új Időkbe. Ebből egy részlet: „Vaády Imre de genere Bajtsch és Kronstein A. Béla urak a napokban megszagolták, hogy én Budapesten vagyok, s beállítottak a hotelembe. Komor volt a két úr, elszánt, fölkészült gőgű, s nem tudom, kiknek a nevében beszélők. Azaz beszélni csak Vaády Imre beszélt, s Kronstein A. Béla úr e beszédhez csupán méltóságot és kísérő gesztusokat nyújtott.

– Ady úr – mondta Vaády –, ön verseket ír, s megsérti Magyarország literáris közönségét avval a balga gyanúval, hogy az ön verseit nem értik meg.

– Uram – válaszoltam én nem túlságosan bátor hangon –, valószínűleg egy kis tévedés is lesz ebben a dologban. Hadúrra, Jehovára és minden Istenre esküszöm, akik önöknél számítanak, hogy a legérthetetlenebb verseimet se hiszem csalhatatlanul érthetetleneknek.

– De ön fogta magát, és forradalmat, fölkelést, újítást, sőt újulást hirdet, ön lázít, ön henceg, és sereget gyűjt, mint Szerbia.

– Én? Nem uram, azaz urak, én nem vétkeztem, én nem vagyok olyan bűnös ember, mint önök hiszik: én csupán vagyok. Bűnnek elég bűn ez, de ez a bűn annyira hasonlít az eredendő bűnhöz, hogy nem volna szabad érte elkárhoztatni.

– Igen ám, de önnek a nyomában kétszáz apró Ady száguld, s csörgeti a fegyverét. Hogy így, hogy úgy, majd megmutatjuk a harcias öregeknek, az ifjú véneknek s a boldog sikerhezérteknek. Ezt mégicsak ön csinálta, ön rendezi a modernség vagy nem tudom micsoda nevében?

– Hallgassanak meg, urak, és ne ragadtassák magukat esetleges inzultusokra, mielőtt meg nem hallgattak légyen.

– Halljuk, Halljuk! – zúgtak Vaády Imre de genere Bajtsch és Kronstein A. Béla urak.

– Tehát, uraim, én nem vagyok semmiféle titkos társaságnak küldöttje, elnöke, sőt tagja sem. Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez, s az én állítólagos irodalmi lázadásom nem is lázadás. Ravasz, kicsi emberek belém kapaszkodhatnak, mert türelmes vagyok és egy kicsit élhetetlen, de oka ennek se vagyok. Melanéziában van egy duk-duk nevű társaság, afféle ősformájú szabadkőmívesség, ahol a vezér ritkán tudja meg, hogy ő a vezér. Talán ilyen vezér lehetek én ugyanakkor, mikor a régi hasonszőrű magyarokkal való közösséget jobban érzem, mint ember valaha érezhette. Gondolják-e, uraim, hogy én helyrehozhatatlanul megsértettem önöket s azokat, akik önökkel együttéreznek?

– Az ön emberei azt hirdetik, hogy le kell számolni mindenkivel, aki csak ön és önök előtt élt és él vala. Tehát a magyar modernek nagy leszámolásra készülnek, és önnek ezt tudnia kell.

– Nem, én nem tudom ezt az ügyet, s nem tudok semmit arról a forradalomról, amely állítólag nevemben, az én nevemben dúl. Se Balassánál, se Csokonainál, se Petőfinél újfélébbnek, modernebbnek nem tartom magamat. Különben is régen tisztázott dolog, hogy a modernek roppant szolid emberek: a jövendő klasszikusai. Nem vállalok semmi közösséget és sorsot azokkal, akik elfelejtettek magyarul is megtanulni. Nincs dolgom azokkal, akik elolvastak néhány olcsó kiadású német könyvet, s most ennek az árán meg akarják váltani a magyar irodalmat. Nincs közöm a betegekhez, impotensekhez s mindazokhoz a fiatalokhoz, akik engem jobban gyűlölnek Gyulai Pálnál, aki végre – tudom – nem is olyan nagyon gyűlöl. Ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek, sem én, sem kortársaim nem dönthetjük el. De azt már jogom van kijelenteni, hogy a nevemben, cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem szokás utálni.

– De legalább magyarázza meg nekünk, mit jelent a modernség, forradalom és a többi?

– Jelenti azt, hogy a talentumnak megvan a maga brutális fátuma minden időben, még az aranykorokban is. Pláne, ha egy kis interregnum van, mint nálunk volt az utolsó időkben. Ha aranykor helyett szűkös esztendők után mer jelentkezni valaki akármilyen értékkel, de értékesnek látszóan, az ilyen ember úgy jár, mint a mesebeli gazdag, akiről minden ruhaholmit leszednek, s közben azt mondogatják neki, hogy csodálatos köntöse és ruhái vannak.

– Szóval, ön kijelenti, hogy nem akart bennünket, sem a magyar közönséget nem akarta megsérteni?

– Igen, én ezt kijelentem, s nem azért jelentem ki, mert az urak olyan szigorúak hozzám. Nevemben és mellettem egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír, akikhez semmi közöm. Én inkább akarnék központi főszolgabíró vagy alispán lenni Szilágy vármegyében, a vármegyémben, mint hírhedt költő. Nyilván erre teremtődtem, de fájna, ha olyan ízetlennek, be se pácolt vadnak látszanék, mint amilyennek látszom. E kabaréországban talán jobban tudnék élni, ha ilyen volnék, de nem vagyok ilyen.

– Tehát ön nem akarta megsérteni a magyar publikumot, s kimagyarázással elintézhetjük ezt az ügyet?

Vaády Imrét, de genere Bajtschot és Kronstein A. Bélát, egy shakespeare-es mondással engedtem el magamtól.

– Vannak dolgok, uraim, az ég alatt, melyek esetleg csöppségek, de amelyek egyszer meg fognak nőni. S ha nem nőnek meg, akkor is nagy dolog az, hogy vannak az Ég alatt becsületes emberek is.”2

 

Herczeg Ferencéknek sikerült összeugrasztaniuk a barátaival Adyt azzal, hogy megírta A duk-duk affért, amelyben elhatárolódik az őt követőktől, akik szerinte learatják a neki járó babért, miközben az ő élete megy vele tönkre. A cikket, éppen mert a konzervatív Új Időkben jelent meg, nemcsak a Nyugat vezető emberei, de a holnaposok is magukra vették, annál inkább, mert Ady ellenségei az utánzókban meg is nevezték A Holnapot. Emőd Tamás egyenesen árulással vádolja és megátkozza szeretett mesterét a Jávorka nótájában.

„Mintha taglóval ütöttek volna fejbe, amikor a friss Új Időket kinyítva Ady cikkét elolvastam – emlékezett Antal Sándor. – Három hét előtt közölte az Új Idők A Holnap elé írott bevezetőmet. Hogy két hét előtt ugyane bevezetés miatt Herczeg Ferenc megtámadott, azt nem vettem zokon. De hogy Ady valaha ellenem fordul, és ilyen csinnadrattával borul Horkayné keblére, minden hívét lepiszkolva, átpártol a svábokból lett magyarokhoz: ez több mint árulás. Hiába olvastam el másodszor is meg harmadszor is a cikket, mégse bírtam elhinni, hogy Ady renegát lett. […] Pár nap múlva néhánysoros levelezőlapot kaptam Adytól. Szánja-bánja a dolgot, cikke nem rám vonatkozik. Ne haragudjak, értsem meg. Egy héttel később, legnagyobb meglepetésemre, azt írják Pestről, hogy Hatvany Lajos egészen odavan, mert szerinte Ady cikke őrá vonatkozik. Egyidejüleg kapom Váradról Dutka Ákos levelét, hogy Ady ővele és Juhász Gyulával bánt el cikkében, Juhász felelni is fog rá. El is küldték a Független Magyarországban megjelent Juhász-cikket, mely A Holnap nevében önérzetesen búcsúzik Adytól: »Ady Endre nagy poéta, de A Holnap meglesz nélküle is, sőt így az adyzmus vádja is szépen elcsitulhat. A Holnap költői eggyel kevesebben lettek, de egy nagy tanulsággal gazdagabbak. Ady Endrének még több dicsőséget kívánunk, nálunknál jobb barátokat nem. Mert az már csalás volna.«…”3

Még két napot sem késett Ady kegyetlenül keserves válasza: A duk-duk afférhoz – Válasz A Holnapnak – címmel ugyanennek a lapnak az 1908. november 26-i számában:

„Juhász Gyula úr Nagyváradról (a nyílttéri Hymen-rovatok nyelvén) eljegyezte Ady Dühike kisasszonyt egy nyomorult szilágysági faluból, Érmindszentről. Ha az »Új Idők«-be írott Duk-duk-cikkemet ezerszer megbántam volna, Juhász Gyula hallatlanul merész huszonöt sora után, ezeregyszer megint megírnám. Mindenekelőtt azonban kijelentem, hogy Juhász Gyula úr aligha az egész A Holnap irodalmi társaság nevében írhatott. Ha pedig valóban A Holnap nevében írt és írhatott, tudnék jobb Cyrano-idézetet, mint ő, ha Rostand-t annyira becsülném, mint ő. Mert Ábrányi Emil leborulhat Rostand előtt, s félálomban játszhatja is Cyranót, de mindezért tehetsége szerint élt, megdolgozott és megszenvedett. Hogy Juhász Gyula úr az én mellemnek Rostand-idézet lándzsáját szegzi, ez mutatja az én igazamat. A Duk-duk-cikket sokan félreértették, de olyan kompetensül, joggal senki, mint ő, Juhász Gyula, vagy ők, a Juhász Gyulák.

Uram, uram, Juhász Gyula uram, én kilenc évvel ezelőtt már az voltam, aki ma vagyok. Azóta mindennap beverték a fejemet, s végül elértem azt, hogy Juhász Gyula megtagad. Hát (héberes fordulattal) elérhette volna-e Juhász Gyula, hogy engem megtagadjon, s a »magyar ugar«-t a maga ekéjével szántsa, ha én nem jövök? Babits Mihály nagy ember és nagy költő, de kérdezze meg például Babits Mihályt.

Hát önök szenvedtek, Juhász uram, s én csak a hír gyümölcseit, a pénzt, sikert potyogtattam az ölembe? Azt értem el, amit megjósoltam: az öregek, tekintélyesek szeleburdi senkinek, s önök, úgynevezett ifjak, vén szamárnak tartanak. Például a nagyon intelligens Riedl Frigyes szerint egy modern Lisznyay Kálmán vagyok, s önök szerint, Juhász úr, egy renegát Vahot Imre. Pedig, kissé gyáván, mennyi igazat írtam meg az »Új Idők« kis cikkében. Igenis, egész sáskahad jön a nyomomba, akik fölfalják, amihez én verselve, álmodozva hozzá se nyúltam. Igenis, engem tudtomon és akaratomon kívül száz-kétszáz ember megtesz garabonciás diáknak. Nekem igenis tisztáznom kellett az ügyet: se az öregekkel, kiknél az öregség marhaságot jelent, se az ifjú, neveletlen csikókkal nem akarok együtt menni. Ezt Juhász Gyulának tudnia kellett, százszor elmondtam ezt neki és társainak. De mit csodálkozom Juhász Gyulán, amikor nála erősebb, logikusabb lények is magukra vették annak a bizonyos cikknek a sújtását. Nem Juhász úrról s »A Holnap«-ról van szó, de mit köszönhetek én a fiataloknak? Lélek nélkül utánoztak, parodizáltak nagykomolyan s egyenesen megkönnyítették azok helyzetét, akikkel én akaratlanul harcba kerültem.

Sokkal falusibb, makacsabb és – bocsánat – originálisabb lélek vagyok, mintsem pardont kérjek »A Holnap«-tól. A Holnap maga fog rájönni, hogy azt a nyolc-kilenc évet, míg Ady írt, nem lehet elfújni. Az Akadémiától kezdve a »Lángoló Ifjúság« revüig mindegy már nekem, mit gondolnak rólam. Sohase akartam más lenni, s ez se sikerült, mint egy új igaz ember, Ady Endre. Kívánom Juhász Gyula úrnak, hogy neki jobban, tisztábban sikerüljön ez az egész művészi szándék. Mert művészi volt, s ami benne nem volt művészi, nem lehetett, az a magyarságomon múlt, a kutyafáját.

Elpusztulni majd csak el tudok pusztulni hamarosan a magam erejéből is. Istenemre, nem siettetik e pusztulást azok, akik Budapesten, Nagyváradon vagy bárhol elérkezettnek látják az időt, hogy Ady Endrével leszámoljanak. Ady Endre akkor pusztul el, amikor önszemélye miatt muszáj – valószínűleg nemsokára –, s nem tart ankétet erről a fővárosi és vidéki revükkel. Programosan nem leszek ezután sem az oktalan tanulatlan, céltalan lázadók vezére. Azt pedig, ameddig, rövid ideig élek, bízzák reám a nem haszontalan fiatalok, hogy az öregekkel miként kell bánni.

De – nem tartja ezt különösnek Juhász Gyula úr – mégis különös, hogy irodalmi botrány, valóban irodalmi, lelki, intellektuális botrány is csak a hűtlen Ady Endre nevében és jegyében törhetett ki? Én egyetlen barátomtól se távolodtam el, s ha messzebb vagyunk egymástól, ők ugrottak néhány bolha-ugrást.

Ady Endre”4

Ady hosszú, keserves magyarázkodással próbálja megvilágítani barátai és fegyvertársai előtt cikke voltaképpeni szándékát, bár teljesen nem vonja vissza annak tartalmát. Emőd Tamás szerint néhány nappal a polémia után Ady hozzá írt levelében így magyarázkodott: „…biztos vagyok, hogy te megértettél, s magadnak megmagyaráztál mindent. Nem árultam el senkit, akit nem szabad, még Juhász Gyulát sem. A taknyosokat árultam el, a belőlem élő önképzőköristákat s a magam – politikátlanságát. […] Csak arra kérlek, hogy tovább is, sőt nem lehetetlen, gyors megdöglésem után is hidd el, hogy téged s titeket szerettelek, ez idő szerint élve szeretlek…”5 Emőd Tamás kijelentését annyibban korrigálni kell, hogy Ady nem néhány nappal, hanem majd egy hónap elteltével, valamikor 1908 decemberében írta az idézett sorokat.6

Hatvany Lajos mindössze három nappal az ominózus cikk megjelenése után, november 18-án, nagyon keserű hangú, az Ady-barátsággal leszámoló levelet ír. Ennek fontosabb részei következnek: „Kedves Adym! »Nincs, ki ne lássa, bár csupa vak«, hogy cikked a lehető legkíméletlenebb formában fordult azok ellen, kik a legnagyobb nyíltsággal és önzetlenséggel írtak rólad jókat. Lehet, hogy sok veronált szedtél, és álmatlan voltál, mikor a cikket írtad – ezt én, a privátember szívesen és tisztelettel veszem tudomásul. De a cikk s általában a cikkek – nyilvánosság dolga.

Úgy lesz, amint kívánod – én soha az életben nem írok rólad többé egy sort se. A legújabb irodalmi fejlemények, tehát főleg feléd irányított előadási sorozatomat a T. T.-ben még ma lemondom. Két cikkemet, az egyik az Újságíró Almanach-ban s egy Nyugat-ról szóló compte redu-t, mely főleg a te érdemeidet méltatja, s mely legközelebb a Neue Freie Pressé-ben jelenik meg, már nem vonhatom vissza. Ez írásokban, intencióid ellenére, forradalmárnak tüntetlek fel. […] Sajnálom, hogy így beugrottál Herczegnek, ki remélem, beprotegál a Petőfi Társaságba. Kár, hogy primadonna létedre személyeddel nem tudod és nem akarod fedni azt a mozgalmat, melyet írásaiddal fölkeltettél. Ennek az lesz az eredménye, hogy náladnál tehetségtelenebbek fölibéd kerekednek. Megállítani a mozgást nem tudod többé – ha nem lész ura, meghaladnak. Végül nem lehet a bennem elnyomhatatlan aesthetát elhallgattatni: cikked hangja, ízetlen croquis-szerűsége nem méltó hozzád. Neked idegen olvasóközönség előtt méltatlan bemutatkozás. […] Verseidnek privatim s személyednek is maradok tovább, akije voltam, barátja és bámulója, nyilvánosan az életben nem lesz több dolgunk egymással.”7

Kemény, de objektív volt ez az Adyt igen fájdalmasan érintő levél, amelyre november 19-én a költő hirtelen felindulásból egy igaztalan távirattal válaszolt: „Leveled majdnem gonosz, beteg. Mindenkire gondoltam, de reád nem. Mentegetőzés nélkül levélben megírom véleményemet. Ady”8

És valóban még aznap megírta Hatvanynak az alábbi levelet: „Kedves, jó barátom, Lajosom, emberséged, kiválóságod, okosságod, nobilisságod – valamennyit hálával tapasztaltam – parancsolják nekem, hogy válaszoljak a leveledre. Táviratban már megtettem, s voltaképpen ezt a pár szavas táviratot köll most föleresztenem. Gonosz, beteg órádban írhattad azt a levelet, mely különben engem rettenetes szituációban, egy váratlan családi tragédia elintézése, illetve elcsitítása közben talált. Ez se volt szerencsés óra, s nyilván nem szerencsés órában íródott az »Új Idők« cikke is. Mindegy: el kell hinned, hogy talán éppen csak te voltál az, akire nem gondoltam, s gondoltatni nem akartam. Annyira beteg és furcsa – sajnos – nem tudok lenni, hogy éppen Hatvany Lajost válasszam ki annak a demonstrálására, hogy mindenféle morálon túl vagyok. Hogy miattam nevetségessé tetted magadat? Ugye bánod, hogy ilyet leírtál, s talán jobban bánod, mint én azt a szenteltvízcikket, különben – helyes – szamár cikket. […] Én Istenem, te egy csomó emberi dolgot, siralmast, nyomorút, nem ismersz. Én megtehetem azt, hogy az Istennél, akármelyiknél többnek hírdetem magam, de nem tehetem meg, hogy a kenyérről, cigarettáról és a spriccerről lemondjak – sírba dőlvén. Talán holnap, ma még az idegeim tudnak éltetni. Azt hiszem, nem sokáig. Egyről akarlak legbecsületesebb és legszomorúbb őszinteséggel, egyébként is reménytelen állapotban s minden cél nélkül biztosítani. Önmagamért és csak magadért téged még senki se becsült, talán önmagad se, mint én. Viszont nehogy azt találd hinni, hogy vissza akarlak hódítani. Szép, szép, hogy emberként s barátként megmaradnál nekem. Köszönöm: én Hatvany Lajost úgy szerettem s úgy akarom, amilyen volt, másként nem. […] A végső mondat? Talán Ady Endre is nagyon lealacsonyította magát, de Hatvany Lajos is ezt tette. Ady Endrénél is szomorú ez, de Hatvany Lajosnál még szomorúbb. Én csak rossz cikket írhattam, de rossz senkihez se voltam, legkevésbé hozzád. Ahogy akarod: a viszontlátásra vagy örök viszontlátásra, de mindig híved lesz, hálás, jó, igaz híved Ady”9

Hatvany természetesen válaszolt Ady levelére; sorait így zárta: „Cikked tehát köztünk elfeledhető, de nem excusálható. Feledjük el. A nyilvánosság persze nem feled ily gyorsan. Ezért kérlek, tekintsd formalitásnak, ha pl. a Társadomtudományi Társaságban rólad szóló előadásomat e cikkre hivatkozással lemondtam, s ha ezentúl amolyan Bányai–Zuboly-féle kérelmeknek hasonló okból eleget nem tehetek. Különben »Nichts für Ungut«. Mikor látlak Pesten? Igaz tisztelőd és baráti híved. H. Lajos”10

De hogyan vélekedett a történtekről Hatvany tíz év távlatából, 1919-ben, Ady halála évében? Íme a válasz az egyik tanulmányából: „…egyszer csak híre jár, hogy Ady minden ok és cél nélkül, csak mert egy ilyen estén Szüts Dezsőnek, a pohárba mélyen betekintő cimborának így jutott eszébe, a Nyugat-tól el- és az Új Idők-höz beszegődött. Hírek jártak, hogy cikket írt a holnaposok ellen, meg ellenem […] Jöttek az emberek felém a hírrel, s gúnyolódtak. Lám, Ady Endre, akiért annyit hadakoztál, annyit marakodtál, aki miatt összevesztél ifjúságod összes nevelőivel, az egész egyetemmel Gyulai Páltól kezdve Beöthy Zsoltig, látod, hív csatlós így jártál, így kell, így kell, így megérdemelted. Amikor a hírhedt Duk-duk affér megjelent, először fogadkoztam, hogy feléje sem nézek többé Ady Endrének. […]

Most aztán jött az Ady-levél, mint azt csak ő tudta megírni, hogy az Új Idők-ben megjelent támadás, melyben még a nevem is átlátszó formában volt kifigurázva [Vaády Imre de genere Bajtsch – sz. m.], nem is vonatkozott énreám – hogy merek ilyet gondolni?! […] Ady levele még inkább felbőszített. Kikonstruáltam magamnak, hogy hű maradok az Ady-eszméhez, és hogy különválasztom Adytól, az embertől. Meg kell jegyeznem, hogy ehhez a kegyetlen és embertelen különválasztáshoz, ez után az első, kegyetlen összekoccanás után, egészen 1918 szeptemberéig, tehát tíz éven keresztül ragaszkodtam. Csak a nagybeteg Ady látása olvasztotta föl bennem az örök neheztelést, és éreztette velem, hogy ezt az »ellenségemet« mennyire híven és igazán, minden barátnál jobban testvériesebben szeretem.”11

És a duk-duk utáni folytatás? Nos, arról úgyszintén Hatvany számolt be. Rövidesen levelet kapott Adytól, és valami békülésféle jött létre köztük, de ettől még, mint írta: „Vigyáztam, hogy ne adjam oda magam neki többé, de alapjában elsimult az első konfliktus. Megint érintkeztünk…”12

Ady néhány nappal cikke megjelenése után, november 20-án Osvát Ernőnek ír: „Kedves Ernőm, itt van megint két vers, hogy versbélileg legalább legyen nyugtatva a lelkiismeretem…” A Nyugat decemberi számában négy Ady-vers jelent meg. Ezekből leginkább a Mért is tettem? illik ide:

Szent, borissza, korhely lázban,
Hajnalokig elnótáztam.
Soha többet,
Kiröhögtek, megköpdöstek.

Pesti vásár, pesti korcsma,
Mintha egy rossz mese volna.
Mért is tettem?
Hisz ide én nem kellettem.

Büszke nóta, bátor nóta
Nem kellett itt soha óta.
Magyar csárda,
Itt mindig csak duda járta.

Pesti vásár, pesti korcsma,
Mintha egy rossz mese volna.
Mért is tettem?
Hisz ide én nem kellettem.
13

 

E kis kitérő után folytassuk az Osvátnak írt levelet. „Most már ha kell, igazán írok mást is. Remélem, sem Ignotus, sem Fenyő, sem te nem éreztek úgy irántam, mint Hatvany. Azt a szamár »Új Idők«-cikket egy olyan privát levéllel kommentálja, hogy igazán most is remegek a meglepetéstől és dühtől. Talán elmondta nektek. Én válaszoltam neki, s most kíváncsi vagyok, érzi-e, hogy azt a levelet jóvá kell tennie? Én nem tudom, mit várnak tőlem a legjobb embereim is. Én legyek az Isten, a tökéletesség. Pénzem nincs, aludni nem tudok, ingerült beteg vagyok. De mégse vagyok talán haszontalan senki, akit lehet földhöz rugdosni s fölemelni tetszés szerint…”14

A feje felett összecsapó hullámok láttán, Ady Schöpflin Aladár véleményét kérte: „Édes jó Schöpflin úr, írja meg nékem (én összetörtebb és összezavartabb vagyok, mintsem még kérdezni tudjak), vétkeztem én, milyen vétket követtem el, s ön is a Catók között van? Hű Adyja”15

Schöpflin Aladár válasza a november 23-i levelének részletei alapján: „Kedves Ady úr, hogy egész őszintén szóljak erről a fene duk-duk afférről – mert ugye erre vonatkozik ma érkezett levelezőlapja –, az egészet nagyon mulatságosnak tartanám, ha nem látnám, hogy komoly és kellemetlen háttere van magára is, másokra is. Így azonban a legnagyobb mértékben csodálkozom rajta. Sehogy se tudom megérteni, miért írta ezt a cikket, mit akart vele elérni. […] Mindenesetre sajnálom, hogy megírta a dolgot, mert, most már maga is láthatja, ártott vele önmagának. Azokat, akik eddig akár meggyőződésből, akár affektációból hívei voltak, elriasztotta magától, viszont azokhoz, akik eddig ellenfelei voltak, nem jutott közelebb egy lépéssel sem. Még szerencse, hogy amazok annyira exponálva vannak a nyilvánosság előtt maga mellett, hogy irodalmi bosszúállásra nem is gondolhatnak, viszont pedig véget ér az a gyerekes tömjénezés, amellyel egyik-másik fiatal bámulója erőnek erejével primadonnát akart magából csinálni. Sőt rosszabbat: tenoristát. Ezt én mindig bosszúsággal néztem, mert nem tartottam méltónak a maga tehetségéhez. Nagyon kevesen vannak, akik annyira exponálták magukat, nemcsak irodalmilag, hanem magánúton is magáért, mint én, és nagyon kevesen vannak, akik annyit, oly szeretettel és annyi élvezettel foglalkoztak a maga poézisával, mint én. De erre a pincsiugrándozásra, amelyet egy-két fiatalember maga körül végzett, mindig bizonyos émelygéssel gondoltam. Így Fedék Sárit kell körülkaffogni, nem egy igazi költőt. Szóval: azt a tényt, hogy ezeket lerázta magáról, nem nézem rossz szemmel. A mód lehetett volna szerencsésebb. […] Hogy magával szemben az én álláspontomat fixirozzam: viszonyunk ebből az esetből kifolyólag nem változott egy árnyalatban sem. A verseit, ha nem romlanak el – és ugye, nem fognak romlani? –, szeretni fogom ezután is, személye érdekelni és vonzani fog ezután is, magával kezet szorítani öröm lesz nekem ezután is, de in litteratura a kritikus attitűdjét meg fogom tartani, mint mindenkivel szemben: ezután is. […] Ha Pestre jön, adjon alkalmat, hogy találkozhassunk. Ha egyáltalán nem tartanám szamárságnak a tanácsok adását, azt tanácsolnám, írjon verseket ihletből, írjon novellákat pénzért, írjon cikket arról, amiről akar – de irodalomról ne írjon.

Egyebekben melegen üdvözli igaz híve Schöpflin Aladár”16

Fenyő Miksa is írt Adynak: „… Az Új Idők-beli cikket olvastam, s hiába titkolnám: be kell vallanom, egy kissé kényelmetlenül éreztem magamat. Úgy éreztem: hogy hibámon kívül nevetségessé váltam, hogy egy kissé figura vagyok mindazok előtt, akiknek érdeklődését – akár rokonszenvesen, akár ellenszenvesen – fel tudtam kelteni az ön költészete iránt. Nem mintha az ön cikke jó lett volna – tagadhatatlanul hazug és ostoba cikk volt. […] De hát miért, uram? Ha azt látnám, hogy a barátainak ebből a felrúgásából önnek haszna van, akkor azt mondanám: ez ugyan perfidia, amit tett, de hát ő genie, a genie-nek Schopenhauer barátom szerint sok mindent szabad, ha ez érvényesüléséhez szükséges; szóval okosan tette. […] Egy szemrehányó sort sem szóltam volna. De így… minden ok és okosság nélkül beugrani Herczeg Ferencnek, kijelenteni, hogy ön bennünket még Herczegnél is jobban utál, hogy ez mit jelenthet önnek: nemigen tudom belátni.

Egyébként azonban örülhet, uram, a cikkéről beszéltek. Versei nagyon szépek voltak; a most küldöttek még szebbek és én – dacára az ön cikkének – nagyon tudok örülni nekik. Szóval ön csak írjon szép verseket, s küldje a Nyugat-nak: a szolidaritását elengedjük…”17

Ady november 24-i válaszában most is megszokott magyarázkodását ismételte: „… Ifjú, tehetségtelen, taknyos senkikre írtam azt a rossz cikket. Szégyellem, hogy védekeznem kell, de megérdemlem, és megérdemeljük. Részben önöktől, részben mai borzasztó testi-lelki állapotomtól függ, hogy ezt a duk-duk affért elintézhetjük-e? Kérem: én láttam – s ez komoly – hogy az én élhetetlenségem árán ötven ügyes senki törekszik a valamiért. Fájt, rossz helyen írtam le, de stílszerű volt. Hanem önöket kevésbé értem, mint a leghomályosabb Ady-verseket. Szerettem önöket mindig s talán jobban, mint Önök engem, Mindegy. Vederemo. Igaz, tiszta híve, Adyja”18

 

Ekkor már úgy érzi Ady, hogy A duk-duk affér miatt mindenki szakított vele, Hatvany, a Nyugat szerkesztői is, A Holnap is, legalábbis erről panaszkodik november 22-én Diósyéknak írt levelében: „…Hülye cikk volt, s csak az az egy értelem van benne, hogy egy légió ember az én élhetetlenségem révén akar megélni, az én zsenimből. Úgy látszik, hogy ha hülye cikk is volt, talált. Most egyelőre várom a hullámok elsimultát. Itthon Mindszenten…”19

Lassan a holnaposok is megbékültek vezérükkel. Ezt bizonyítja Nagy Mihály Adynak címzett levele, melyre a költő december 28-án válaszolt: „Édes jó Miskám, könyvemből, mihelyst megérkeznek, kapni fogsz. Kedves volt, és jólesett leveled nyomorúságomban. Bizony baj van, nagy baj, s nem tudom, milyen nagyobb baj lehet még. Egyre kérlek: értesd meg a fiúkkal, hogy semmit ellenük nem vétettem. Kezdjük, ha akarják elölről, illetve ott, ahol abbamaradt, a dolgot. Én, bizony isten, még Lipótmezőről is küldök írást. Kollányival légy jól, s szeressetek engem. A fiúkat, főképpen [Emőd] Tamást, ölelem. Ölel szeretettel Ady Endre”20

 

Később Bölöni is úgy emlékezett, hogy A duk-duk affér hatására benne is, mint a költő legtöbb barátjában, megingott az Adyba vetett korlátlan hit. „De inkább csak aggódással és szelíd korholással mertem kritikámat tudtára adni. Ady túl volt az eset izgalmán. A gyerekes csíny, amire vette, és védekezésképp hirdette, bizony félelmetesen és ijesztően nagyra nőtt. De Ady számadása már készen volt magával. Újra lendült a… faltörő kos.”21

Az idő azonban minden Ady által ejtett sebet begyógyított. Juhász Gyula is 1924-ben, az idők távlatából már igen objektíven, sőt megértően foglalta össze a történteket, és keresett magyarázatot költő barátja cselekedetére: „Ady Endrének használt is A Holnap kétségtelen nagy sikere, meg nem is. Új híveket szerzett költészetének, a körülötte megindult irodalmi harc ismét lángra lobbant, de viszont a többi új költő minden hibája, gyöngesége, modorossága is az ő számlájára íródott. Minden Ady-utánzat, minden rossz modern vers miatt őt vonták felelősségre, őt állították pellengérre. Vezér lett, akinek vállalnia kellett katonáinak minden cselekedetét. Ez bántotta és méltán bánthatta őt, aki magányos tűzokádó gyanánt egyszerre bukkant ki a korabeli magyar líra kiszáradt tengeréből, és aki magát siratta akkor is, mikor a fajtáját siratta. A pesti irodalom gyanúsan nézte ezt a vidéki kalandot. Ady ez időben is szinte kereset nélkül állott, az Új Idők részéről biztatások jöttek, és ilyen körülmények között – életének egy szomorú fokán – írta meg Ady a híres Duk-duk affér-t. Tiltakozás akart ez lenni minden irányban, a nagy magányos oroszlán elébődülése, aki le akarta rázni magáról barátai és ellenségei koloncát egyaránt. Ady Endrének joga volt erre, de nekünk is, akik költő és harcos barátai és bajtársai voltunk, okunk volt a neheztelésre. Mi úgy éreztük, hogy árulás történt, hogy a vezér harc közben pártolt át az ellenséghez és támadott hátba bennünket. Mi úgy voltunk, hogy Ady elsősorban a miénk, hiszen annak vallotta magát, hiszen a nevével födözte ezt az önzetlen, lelkes, kissé hangos és kissé tarka vidéki mozgalmat, mikor megkezdődött. Magam keserű hangú nyílt levelet írtam hozzá a Független Magyarországban, amire ő még keserűbb és nyílt hangon válaszolt. Nekem nem volt igazam abban, hogy Ady Endrét A Holnap számára igényeltem, neki nem volt igaza abban, hogy bennünket mindenféle álmodernekkel egy füst alatt akart elintézni. De igaza volt abban, hogy neki joga van úgy élni és írni és veszni, ahogy küldetése és végzetes zsenije parancsolja és, hogy ő vállalja végzetét és állja is haláláig. Nekem kevés írás volt hasznosabb és becsesebb, mint ez a hegyetlenül szókimondó támadás, amelyet ellenem intézett Ady Endre…”22

Hasonlóan vélekedett Antal Sándor is: „Ma, majdnem harminc év után, már igazán nem fontos, hogy kikre vonatkozott A duk-duk affér. Minden érdekelt meg volt sértve, de szívesen elhitte Adynak, hogy nem őrá vonatkozik. Vagy legalább úgy tett, mintha elhinné. A valóságban a duk-duk is egy Elbocsátó, szép üzenet, ha nem is olyan végleges, mint amilyet később Léda kapott. A különbség csak annyi, hogy Léda stílusosan, szó nélkül, női méltóságába burkolózva vette tudomásul, hogy Ady Endrének már nincs szüksége rá. Pedig Léda esete súlyosabb. Nem szokás rossz bizonyítványt adni még a cselédnek se, aki majdnem nyolc éven át szolgált egyhelyben.

Most, mikor mindenen túl vagyunk, elérkezett már az ideje, hogy higgadtan mondjunk valamit: Ady Endre nem azért jött erre a világra, hogy mint a háládatosság, barátság és hűség soha el nem homályosuló szimbóluma szerepeljen a késő utókor elemi iskolai olvasókönyveiben. Mint ahogy Shakespeare, Goethe és Nietzsche irányában se támasztott soha senki ilyen igényeket. Meg vagyunk tisztelve és boldogan beleegyeztünk abba, hogy a zsenik éltek, és ránk hagyták a legnagyobb szellemi kincset. Ha nem volnánk – véletlen szerencse vagy szerencsétlenség révén – kortársak, fogalmunk se lenne róla, hogy mennyi hűség vagy baráti érzés fért el Ady Endrében valakikkel szemben. A megsértett kortárs, akár megunt szerető, akár fölösleges barát, csak többé-kevésébé jelentős epizódista lehet a felelőtlen zseni életének. Fontos, igazolás, nagyságának mértéke: amit alkotott. […] Ady Endrében, aki a legtöbbet adta a magyarságnak, megvolt az egyetlen, soha meg nem tántorodó, mindent túlélő hűség és szeretet: legtermészetesebb közösségéhez, a fajtájához.

A duk-duk afférból elég hamar és megtisztultan került ki Ady. Megjelent ugyan két verse az Új Időkben, Singer és Wolfnerék kiadták Az Illés szekerén kötetét, de azután hamarosan vége lett e természetellenes szövetségnek. A konzervatív tábort nem békítette meg Ady színvallása, a támadások csak szaporábbak lettek, hiszen Ady meghátrált. A szocialista pártköltők is vérszemet kaptak.

Ady megérezte a veszedelmet, nem akart elszigetelődni, egyedül maradni. Pár hetes bűnözés után otthagyta az Új Időket, visszatért megbékült barátaihoz. Váradon készült A Holnap második kötete, amelyben újra benne lesz Ady, aki szemmel láthatólag jobban bal felé tolódik a sikertelen jobboldali kaland után…”23

Copyright © 2018 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu