Kulturális folyóirat és portál

2014. november 14 | Varga Gábor | Társadalom

Advent, 1989 – részletek egy készülő kötetből

Reflexiók egy Csoóri Sándor-interjúra

Hetek, hónapok óta készülök e levél megírására: birkózom a gondolattal, merjem-e, ne merjem, jó lesz-e, ha szavakba öntöm, vagy próbáljam meg inkább másképp levezetni a bennem felgyülemlett feszültséget; hetek-hónapok óta vívódom magammal, hallgatom a csendet, fülelem az ébresztőóra ketyegését – miközben óhatatlanul a mellemre telepedik a KÉRDÉS: a „mi lesz velünk?, mi lesz az enyéimmel?, miféle pokolra nevelem fel itt a gyermekemet?” Válaszolni nyilván nem tudok. A feleletnélküliség mégis, mint Nessus-ing, égeti végig átkínlódott napjaimat, mint beteg testrészbe a burjánzó kór, mar bele minden ébren töltött pillanatomba. Nem bírok megszabadulni tőle semmiféleképp! Tetszik, nem tetszik, számvetést kell készítenem! Legyen az ára bármi is!…

Azon a bizonyos július eleji vasárnapon a középhullámon alig hallatszott a Vasárnapi Újság rádióműsor záróinterjúja Csíkszeredában. A csaknem hatszáz kilométeres távolságról érkező hang a hegyek árnyékolásában hol elhalkult, hol visszajött, hol berecsegett, hol teljesen felerősödött, mégis, készülékre tett füllel hallgattuk valamennyien: nehogy egy mondattöredéket, egy gondolatfoszlányt is elveszítsünk az egyik legnevesebb kortárs magyar költő eszmefuttatásából. Nehogy egy tételt is elszalasszunk abból a leltárkészítésből, amelyben a miattunk már nem egyszer szilenciumra ítélt anyaországi író higgadt tárgyilagossággal számba vette helyzetünk ilyetén alakulásának többrendbeli okait… Hogy aztán annál döbbentebben nézzünk egymásra, annál inkább megkeseredjen a torkunkban a nyál. Erre azért valahogy nem számítottunk!

Pedig Csoóri Sándornak tulajdonképpen igaza volt: Ki más kellene hogy megszólaljon valóban a legeslegelőször is, mint az erdélyi magyar értelmiség? Ki kellene hogy a legjobban, a leghangosabban tiltakozzon a nemzeti homogenizálás testközelbe került veszedelme miatt, mint az itteni szellemi élet? Kinek lenne valóban a legkevesebb joga a hallgatásra, mint nekünk erdélyi magyaroknak?… Csakhogy!… Igen, itt jön az a „csakhogy”, ami azóta is bennem kujtorog, s ami most, szinte akaratom ellenére, idekényszerít, e mellé a nyilvántartott klaviatúrájú ócska írógép mellé s mozgatja valósággal az ujjaimat… Könnyű volt ugyanis azokat a vádakat – ha mégoly megalapozottak is – Budapesten elmondani. Könnyű volt erről egy olyan hangulatban beszélni, amikor a robbanásveszély elkerülése végett az ottani Hatalom felhúzta a tilalom zsilipjeit. Mi itt azonban a szép, látványos Szent László-napi fáklyásmenetnek – azóta már a színes fényképek is eljutottak felénk – eleddig csak a retorzióit érezhettük: elolvashattuk a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsának gyönyörű műfelháborodását (az embernek kavargott a gyomra a szembeköpdöséstől!), végignézhettük a kolozsvári magyar konzulátus bezáratását, a bukaresti kereskedelmi attasé kiutasítását, átszenvedhettük a minden eddiginél alaposabb és következetesebb határ- s útlevélzárlatot; a munkahelyi sanda tekintetekről, az iskolákbeli felszított hangulatról, az utcai részeg provokációkról nem beszélve… Félreértés ne essék: dehogyis akarom én megkérdőjelezni ama június végi tüntetés hasznosságát. Bár minden hónapban érezhetnénk magunk mellett egy ilyen akciót! De ha egy külföldön történt megmozdulásra a román Hatalom úgy reagált, hogy csak még jobban leszűkítette az életterünket, el lehet képzelni, milyen riadókészültségbe helyezett apparátussal vigyáz reánk most itt, a határokon belül! Milyen jól megszervezett gépezet ügyel mindennemű rendbontás megakadályozására!… Ilyen körülmények közt színvallást elvárni, kiállásra buzdítani, egyáltalán a dermedtsége miatt elmarasztalni ezt a szerencsétlen, agyonhajszolt, nekifáradt értelmiséget, aki még itt maradt, igen-igen elhamarkodott kijelentésként hangzott!… Mert hát mit tudhat itt például egy magamfajta, jó néhány házkutatást, többtucatnyi kihallgatást megélt erdélyi ember egymagában csinálni – hacsak nem áll szándékában a látványos, hatóságilag is meggyorsított kitelepedés? Miféle tiltakozást szervezhet meg ott, ahol – érzi nap mint nap – minden lépéséről, beszélgetéséről, találkozásáról jelentés készül? Hogyan szólalhatna meg ország-világ előtt (s legfőképpen idehaza!), amikor egymás között is csak suttogva beszélünk (már ha beszélni merünk egyáltalán!) a bennünket érintő kérdésekről… Igen, ilyenkor érzi át csak igazán az ember, milyen iszonyatosan megtörték az életerejét! Milyen kétségbeejtően magányossá váltunk itt mindannyian!… Mint hajtásban megsebzett vad, szorulunk otthonainkba, mint űzött farkas nyalogatjuk a szürke szerdák sorban állásaiban összeszedett sebeinket. Lassan már nem is kívánkozunk sehová! Körülöttünk minden recseg-ropog: távozók dicsekvéseitől és csomagolók tervezgetéseitől zsong az egész város; lassan már a közösségi élet minimumát, az egyszerű társaságba-kívánkozást is elfelejtjük, mintsem megint azt hallgassuk végig, hogy ez vagy az az ismerősünk, barátunk, szomszédunk, osztálytársunk, igen, már ő is, ő is gondolkozik, intézkedni kezd, befogadó után jár, felszámol, búcsúzkodik; egyszóval mindenki gondoskodni próbál a gyerekei érdekében a jövőről, a nyúlcipőről, csak mi nem, mi akarunk itt maradni egyedül ebben a balkáni sötétségben, ahol úgysem fog megváltozni semmi soha…

Téboly! Igen, ennél tömörebben nem is lehetne jobban kifejezni azt a tömegpszichózist, ami itt lassan körülöttünk kialakult. Jól szituált értelmiségi családok kótyavetyélik el sok százezer lejt érő belvárosi magánházaikat, rég kifizetett lakosztályaikat egy Tiszapalkonyán, Baján vagy éppen Komádiban beígért két vagy két és fél szobás szolgálati otthon reményében; nagy pacientúrával bíró osztályvezető főorvosok és több száz emberért felelős egységvezető mérnökök hagynak itt csapot-papot, fordulnak el a temetőktől, számolják fel a kötődéseiket; sokkötetes költők, népszerű színészek, jó nevű tanárok felejtik el a hazafelé vezető utat, hagynak magára öreg szülőt, meglepett testvért, nyiladozó értelmű kisgyereket – az életük kockáztatásával átszökők mindennapos névsoráról vagy az eltűnt gyerekeik miatt rettegésben élő középkorú nemzedék tagjainak szorongó arcáról nem is beszélve…

A hivatalos magyar statisztika (már amihez mi itt a rádió útján hozzájutunk!) tizenkétezer menekültet emleget, a nem hivatalos hírforrások harminc- és ötvenezer közt saccolnak, de mi itt bizony – a csomagolókat és a kitelepedési iratok után járkálókat is ideszámítva – már százezer lélekben számolunk. Százezer ember, aki a „mindenhol inkább, csak itt nem” alapon a legjobb esetben, ha Magyarországon megáll. Százezer ember, aki inkább a kivándorlással járó létbizonytalanságot választja, mintsem a maradást. Százezer ember, aki számára a szülőföld vonzása már csak egy elavult fogalom, egy terhes emlék, amelynek a nyűgétől minél előbb szabadulni kell. S az indokok közt szinte kivétel nélkül valamennyien – az odaáti lehetőségek felsorolása után – az itteni mindennapok tömegnyomorára, helyzetünk kilátástalanságára, a további kitartás értelmetlenségére hivatkoznak. Itt úgysem lehet semmi jóra várni – mondják. Itt úgysem fog megjavulni semmi soha! A puliszka – mondják – még soha nem robbant. S odaát legalább magyarok leszünk.

Csakhogy végiggondolta-e valaki „odaát”, hogy épp ennek a százezres – zömében értelmiségi vagy félértelmiségi – rétegnek az átsegítésével egy-két éven belül milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerül az itt maradó másfél-kétmilliónyi magyarság. Hogy az amúgy is vékony erdélyi magyar intellektualitás „átmentése” mennyire a hivatalosan is meghirdetett román asszimiláció – bocsánat, „az egységes és homogén román nemzet megteremtésének” – a katalizátora is lehet? Hogy ez a felgyorsított elértelmiségtelenítési folyamat belátható időn belül a csángók sorsára juttatja a szülőföldjükhöz ragaszkodó, kötődéseiktől elszakadni nem tudó magyar tömegeket?… Hiszen természetes módon az eltávozó orvosok, tanárok, mérnökök helyére többnyire nem magyarok jönnek (sőt, a legtöbb esetben még csak nem is környékbeliek!); a kiüresített belvárosi otthonok egykettőre új lakókat kapnak; a hivatalokban, kórházakban, intézményekben pedig csak még jobban háttérbe szorul az amúgy is épp hogy csak megtűrt magyar beszéd…

Igen, az éremnek két oldala van! A mass media által a magyar közvélemény megismerkedhetett már az átmenekültek többnyire torokszorító panaszözönével; a sokszorosan megalázott emberek sérelem-tengerével. Köszönet érte mindenkinek!… De valami kimondhatatlanul fáj: hogy mindennek micsoda ára van! Hogy milyen felmérhetetlen vérveszteség ért bennünket csupán azért, hogy az igazság egyszer már kimondattassék! Hogy milyen kilátástalan helyzetbe kerültünk mi ittmaradók az e műsorok hatására kialakult „el innen!” hangulatban. Hogy lassan már a nagyvárosainkban sem lesz orvos, aki a gyermekeinkhez magyarul szóljon; nem lesz tanár, aki magyarul taníthassa a földrajzot vagy a történelmet (már azt a keveset, amit még ezekből egyáltalán tanítani lehet!); nem lesz lelkész, aki idejében kiszolgáltathassa az utolsó kenetet; nem lesz ügyvéd, aki előtt nyelvi nehézség nélkül kiönthetnénk a lelkünket. Nem lesz, mert az állampolitika értelmiség-pótlása és a kitelepüléshullám felfokozódása kísértetiesen egyazon jövő irányába munkálkodik. Nem lesz, mert az elmenés-pszichózis legjobban épp azokat a rétegeket kapta el, ahol az egyetemi „numerus clausus” érvényesítése leginkább kimutatható…

Persze, tudom, az általánosítás mindig veszedelmes, s az okokat sem igen illő elhallgatni az okozatok számbavétele idején. (Főként, ha azok számokkal is kifejezhető valós tényeken alapulnak!) Tudom azt is, hogy voltak jó néhányan, akik az állandó zaklatások és piszkálódások, kihallgatások és gyanúsítgatások miatt szánták el magukat erre a lépésre. Vagy hogy másokban a moldvai, észak-olténiai vagy dobrudzsai kihelyezés reménytelensége őrölte fel a kitartás-tudat maradékait. Mégis kötelességem leírni – még ha jó néhányan el is átkoznak majd érte –, hogy bármennyire is megoldásnak tűnik az egyén, esetenként a család részéről az elmenés, a nagyobb közösség, az egész erdélyi magyarság szempontjából ez legalább annyira káros, mint a bőrünket égető nemzetiségi megkülönböztetés. Hogy ha mégannyira is megalapozott minden egyes áttelepülő érvelése, ez az elképesztő méreteket öltő transzszilván-exodus legalább annyira végzetes a romániai magyarság fennmaradása szempontjából, mint a meghirdetett (de mindmáig be nem indított) buldózer-politika. Hisz az értelmiség eltávozásával épp az a potenciális fáklyavivő réteg tűnik el, aki a „megérts s megértess” politikára leginkább predesztinált lehetne. Az, amely kultúrája, társadalmi státusa s nem utolsósorban: ismeretségei miatt leginkább hivatott lenne a híd, a közvetítő, az értékvédő szerep betöltésére. (Arról nem is beszélve, hogy a befogadó ország társadalmában a megjelenésével előidézett feszültségnövekedés, egyáltalán az áttelepültek támogatásának, az átszököttek megsegélyezésének a szükségessége óhatatlanul a szülőföldjükön maradó milliók kálváriajárásáról tereli el a világ lelkiismeretének a figyelmét…)

„Hogy mi lesz Erdély népének és kultúrájának útja a jövőben, az jórészben Erdély népeitől függ” – írta a mindmáig érvényes summázását 1929 őszén az a Kós Károly, akinek a nevét ma le sem szabad írni a romániai magyar sajtóban. Végkövetkeztetése keserű igazságot mond ki, megszívlelendő tömörséggel: „Erdély sorsa akkor volt a legboldogabb, kultúrája akkor virágzott ki leggazdagabban és legteljesebben, amikor népei egyakarással vállalták a külön erdélyi sorsot és építették ezt külön erdélyi eszükkel… De amely nép valaha is elfelejtette Erdélyt, az a nép és kultúrája elesett itt a múltban és el fog esni a jövőben is menthetetlenül…”

Harmadik út – itt legalábbis – nem létezik. Csoóri Sándor emlékezetes szavait idézve: valóban, évtizedek, évszázadok sorsa múlhat most az erdélyi magyar értelmiség magatartásán. Ám nemcsak a hallgatásán vagy megszólalásán – de legalább annyira a szülőföldjén való maradásán is…

(Nagyvárad, 1989. szeptember 14-én)

Omlanak a falak

Omlanak a falak. Berlinben november 9-én este – valószínűleg az augusztus vége óta tartó több tízezres „exodus” hatására – megnyitották a híres-nevezetes „berlini falat”. Azt az 1961-ben egyetlen nap leforgása alatt felhúzott ormótlan monstrumot, amely túl azon, hogy értelmetlen és lelketlen módon kettéosztott egy háborús pusztulásából épphogy magához tért, szervesen összetartozó, egységes világvárost, túl azon, hogy minden bizonnyal jobb sorsra érdemes német családok tízezreinek a sorsát keserítette meg, évtizedeken át a kelet–nyugati szembenállás, a kelet-európai elzárkózás és befelé fordulás ország-világ által is megtapasztalható szimbólumává változott… Azt a falat, amelyet annak idején keletnémet és szovjet biztonsági alakulatok védelme alatt építettek fel – s amelyet most, kelet és nyugat felől egyformán ujjongó berliniek jelenlétében egyre-másra bontanak meg. Egyre-másra emelik ki a csaknem harminc esztendeje öntött vasbeton elemeket, nyitják meg a hosszú sorban várakozók előtt az újabb és újabb átkelőhelyeket – ékes bizonyítékaként annak, hogy ideológiai szembenállás jobbra, világnézeti konfrontáció balra, imádott szülőanyánknak, a „vén Európának” mindannyian közös gyermekei vagyunk… Szívszorongató érzés volt látni a megmámorosodott embereket, a szabadságtól megrészegült milliók örömünnepét, látni azt, hogy egy autarkikus, mindent megbénító tév-ideológia nevében micsoda baromságokat tudott véghezvinni az emberi korlátoltság és hatalomvágy kontinensünk eme szögletén…

Hogy aztán azóta felgyorsuljanak az események: Berlinre Szófia, az Alexanderplatzra a Venczel tér következzen. Tíz- és százezrek vonultak azóta az utcára Drezdában és Pozsonyban, Lipcsében és Brünnben, követelve mindenütt „az apparátus” hatalomról való lemondását, a pártállam szétzúzását, a kommunista párt korlátlan egyeduralmának a megszüntetését, az elementáris emberi jogok tiszteletben tartását. A tegnapi félistenek, Todor Zsivkov és Erich Honecker képeit rácsosra festve, a nemrég még börtönbüntetésre, házi őrizetre vagy szilenciumra ítélt Vaclav Havelt, Stefan Heymot vagy Alexander Dubceket éljenezve ez a hatalmas, hömpölygő, megállíthatatlan tömeg hetek alatt megvalósította Kelet-Európában azt, amit a hidegháború, a fegyverkezési verseny, a konfrontáció lehetőségére építő nyugati politika negyven esztendő alatt nem tudott elérni: megdöntötte az egyedül üdvözítőnek kikiáltott államszocializmus világrendszerét. Tilalmas igéktől zeng az egész tábor, piacgazdálkodást, többpártrendszert, szabad választásokat ígérnek mindenütt, kiskirályok visszaélései és dőzsölései lepleződnek le egyik napról a másikra, tévedhetetlen külpolitikai lépésekről derül ki az, hogy végzetes melléfogásként fogja majd őket számon tartani a történelem… Kísértet járja be Európát: a pártállam csődjének kísértete. Varsó és Budapest után immár a ’68-as prágai tavasz elnyomóinak valamennyi államában feje tetejére állott a világ: a Hatalom megszűnt mindenható lenni, az állampolgár pedig mindinkább kezdi elfelejteni az engedelmes végrehajtó gépies alárendeltségű szerepkörét. A ki nem mondott igazságok végre-valahára kimondásra kerülnek…

Kivéve Európa egyik leggazdagabb természeti adottságú országát. Kivéve bennünket. A példátlan biztonsági intézkedések között megtartott XIV. Kongresszus – mint azt az újságainkból is olvashattuk, rádió- és tv-adásainkból is hallhattuk és láthattuk – ismét megerősítette „népünk megbonthatatlan egységét” „hazánk legszeretettebb fia”, „a hősök hőse”, „a világbéke kiemelkedő harcosa”, „a szocialista Románia megteremtője” körül. Ismét nyilvánvalóvá vált, hogy „az emberiség civilizációjának legmagasabb csúcsaira” való feljutást csakis a szocializmus és a kommunizmus biztosíthatja; hogy „egész tevékenységünkben a legnagyobb felelősségérzettel kell cselekednünk, biztosítanunk kell valamennyi területen a párt vezető szerepének állandó növekedését, erejének és egységének a fokozását”; ismét megnyugodhattunk afelől, hogy „a nép egységben biztosítja a kommunizmus romániai diadalát és óhajának megfelelően fogja építeni a jövőjét – a kommunizmusban, teljes függetlenségben”… Közben az utcákon megerősített járőrök cirkálnak, az üzletekben véget nem érő sorok verekednek a mindennap kiosztásra kerülő szójalisztes párizsiadagért (minő bőség!); a lakásokban mind hűvösebbre és hűvösebbre fordult az idő; az esténként középkori sötétségbe boruló utcáinkon pedig csak azt nem rabolnak ki a nélkülözések miatt egyre gátlástalanabb módon garázdálkodó bandák, akit éppen nem akarnak. Könyvesboltjaink heteken át üresen kongnak, élelmiszerüzleteink polcain ehetetlen befőttek és zöldségkészítmények álcázzák a totális áruhiányt. Nem találni sehol zsilettpengét, borotvaszappant, fertőtlenítőszert; hiánycikk a villanykörte, a golyóstollbetét, a rajzpapír; nincs liszt, rizs, tojás, felvágott, halkonzerv, tejpor, sajt, csokoládé. A gyárakban a nyersanyaghiány miatt 70-80%-os fizetésért robotol „a társadalom leghaladóbb osztálya”, falvainkban pedig az „évszázadok folyamán társadalmunk fő erejét képező” parasztság csakis egyfajta ősközösségi szintű cserekereskedelem révén képes hozzájutni a legalapvetőbb életszükségleteihez: a cukorhoz, az olajhoz, a kenyérhez, a petróleumhoz… Nemzedékek nőnek úgy fel, hogy nem ismerik az öntött sajt, a kakaós kávé, a tejszínhabos torta, a préselt sonka, a cigánypecsenye ízét (ó, boldog emlékezetű hatvanas évek!); milliók cseperednek fel azzal a beléjük sulykolt meggyőződéssel, hogy a gazdasági krízis, az áruhiány, a nélkülözés – világjelenség; baj, amely természetes módon elérte a mi országunkat is, de erről semmi esetre sem országunk aktuális vezetősége tehet; generációk indulnak az életbe úgy, hogy egyszer, egyetlenegyszer sem kaptak alkalmat a szabad utazásra és az objektív kitekintésre – s ezáltal nemcsak hogy fogalmuk sincs a társadalmi fejlődés világszinten tapasztalható eredőiről, de még csak arról sem, ami pillanatnyilag körös-körül egész Kelet- és Kelet-Közép-Európában történik Moszkvától Berlinig, Tallinntól Jerevánig…

Félelmetes a bezártság butító ereje! A „civilizált, egészséges és intelligens román nép” állati beletörődése sorsa javíthatatlanságába. Félelmetes a hallgatás, amely az utcán, munkahelyen, vonaton, üzletekben körbevesz bennünket. A bizalmatlanság, amely megmételyezi még a legmeghittebb barátságainkat is. Itt mindenki mindenkitől fél. Itt mindenki mindenkitől retteg. A „ne szólj szám, nem fáj fejem” mentalitás miatt egy egész ország bénaságra ítéltetett…

Csoda, hogy feladják annyian? Csoda, hogy környezetünkből annyinak, de annyinak betelik a pohár? Hit nélkül, remény nélkül, biztatás nélkül elfáradnak a legjobbak, elpillednek még a legbátrabbak is. Mitől erősödjenek?

Ezért van hát szükség az igazság keresésére. Ezért kell vállalni a szembenézést a valóság tényeivel! A jövőépítés valós adatokra támaszkodó helyzettudatot követel. A holnap kihívásaira csakis a ma teljes ismeretével válaszolhatunk. Még akkor is, ha ezt – legalábbis pillanatnyilag – bőrünk kockáztatása nélkül nem lehet megszerezni. „Az idő markában” itt vagyunk – „megfogyva bár, de törve nem” –, férfimunkára várva, illúziók nélkül. Hisszük, hogy a történelem kereke – volens-nolens – előbb-utóbb mozgásba jön majd alattunk is. Ideje hát felmérnünk a lehetőségeinket! Amíg lehet! S „ahogy lehet”!

Quo vadis tehát, quo vadis – romániai magyarság?

(Nagyvárad, 1989. november 30.)

A két fenti szöveget a szerző 1989 őszén tizenkét példányban készítette el, s személyesen juttatta el az általa kiválasztott erdélyi magyar értelmiségiek, művészek postaládájába.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu