Kulturális folyóirat és portál

2013. február 11 | Szilágyi Perjési Katalin | Irodalom

Abbáziai anziksz

Midőn az aranytorkú nyár bekebelezte a várost, megállt az élet. A hajnal reggelbe csúszott, felgördültek a redőnyök a bérpaloták ablakain, huncut szemű cselédlányok könyököltek a slingelt párnák csücskein, karjuk fehérje a tejhabbal vetekedett, s miután kiszellőzött a szobák sok éjszakai csókos titka, hűvös józansággal indult a nap. Fürge bolti szolgák formás vizesnyolcasokat írtak a porba, konflisok kerekeinek csattogása keveredett rikkancsok ordibálásával és a villamos csilingelésével. E nagy reggeli nekibuzdulása a frissen mosdatott városnak eltartott úgy délelőttig, ekkor újfent végigcsordult a hőség a tereken, egyre mélyebbre bókoltak a virágok díszesen faragott kővályúikban, lecsukódtak a házak redőnyszemei, csak a segédek pihegtek az üzletek napvédő ponyváinak árnyékában. Még Ács úr, a vak koldus is becsoszogott egy hideg fröccsre a Kispipába.
Elutazni kellene, merengett Tóth Tihamér is spriccere mellett. Hagyni ezt a nyári unalomba fulladt várost, a színházat és a hegedűt, az esti előadások fáradt izgalmát, a mindig házsártos szobaasszonyt a kelkáposztaszagú kapualjjal, és a házmester örökké lekváros képű kisgyerekével.
Abbázia, sóhajtott fel Ács úr, aki mielőtt vak koldussá lett volna, báró Hadffy intézője volt, annak székelyhídi birtokain. Ám belépett az életébe a végzet Ilse Chrantz személyében, aki arról volt nevezetes, hogy akkora koszorúba fonta szőke haját, mint egy szakajtókosár, sötétkék szemei voltak, és vacsorára szerette a libamájat, pezsgővel. Ez a haj néha önálló életre kelt, a tánc hevében kibomolva kígyóként vonaglott gazdája után.
Szóval Ilse Chrantz szívesen fogyasztott libamájat, utána meg pezsgőt. Lehetőleg Bécsből.
Azonkívül meg Ilse Chrantz kedvelte a gyémántos buton ékszereket, Ács úr meg Ilsét. Így esett, hogy az intéző úr sikkasztott egy kicsikét, és mikor kiderült a disznóság, éppen Abbáziában múlatták az időt, meg a libamájat. Vakulj világ!
Ezért Abbázia Ács úrnak az egykorvolt gondtalan és gazdag élet emlékeit pendítette meg lelke kicsiny aranyrugóján. Hogy mivé lett Ilse Chrantz, az már egy másik történet, mint ahogy Ács úr vak koldussá való átlényegülése is.
Elég az hozzá, hogy a név, Abbázia, ott muzsikált Tóth Tihamér fülében egész délután, s a kora esti korzón hullámzó közönség halk beszélgetéséből is úgy ütődött füléhez, mint apró kavicsok a tengerparton. Szél játszott e névben, a tenger sós csókjai, vad sirályok rikoltozása és egzotikus szépségek egészséges nevetése keveredett benne. S mikor rendes esti kártyapartnere is megerősítette, hogy tudomása szerint Abbáziában vannak a világ legszebb vendéglősnői, hősünk huszáros gyorsasággal összecsomagolt, majd érzékenynek nem nevezhető búcsút véve szállásadónőjétől, reggel felszállt a fiumei gyorsra.
Sosem volt a nyári reggel ily friss, a szalámis zsömle ennyire ízletes, a kávé oly aromás, mint ezen a bolond reggelen. Szabadság, feszítette hátra derekát kéjesen a kupé bordó bársonyán Tóth Tihamér. Minden egy gondtalan, pompás utazás ígéretét zengte, s hősünk tiszta örömét még az a két lókupec sem tudta beárnyékolni, akik töméntelen mennyiségű fokhagymás szalámi elfogyasztása után meglazított cipőkkel horkolták végig az éjszakát, penetráns lábszagot árasztva.
De mindenért kárpótolva érezte magát, midőn a vonatablakból kihajolva szemébe nevetett a tenger az öböl szelíd ölelésében. Az állomás hamar megtelt izgatott és kacagó kiáltásokkal, amerre nézett, tömeg hullámzott, pompás toalettek villantak elő, elkeseredett nevelőnők kergettek pajkos gyermekeket, és rendre felhangzott a hordárfiúk éles kiáltozása.
Egy eperszín villában vett ki szobát, mely a hegy oldalába ragasztva buja babér- és leándererdőcskében pihegett fakózöldre kopott zsalui mögött. Az egész házat átlengte valami délvidéki lustaság, valami engedékeny rendetlenség és az égett olaj meg a fokhagyma szaga.
Nagy kövér, hússzín rózsák virítottak a kertecske murvával beszórt ösvényei mellett, aromás szirmaikból illatszert készített a háziasszony lánya. Pompás termetű, fekete teremtés volt ez, húsos ajkai fölött az apró szőrszálakon rendre megült az izzadság, ezt kéjesen nyalogatta vagy izmos alsókarjával letörölte. A különböző társadalmi státusú férfi vendégek egységesen álltak a házikisasszonyhoz, mindnyájan hótt szerelmesek voltak belé. Ám úgy tűnt, ő mindnyájukat a vendégnek kijáró tisztelettel nézi bolondnak, s ezért a reggeli felszolgálásánál vagy a nyugdíjas kúriai bírót kergette őrületbe, amint telt melleivel vállaira hajolva tette elé a kávéscsészét, vagy a sokgyerekes kis zsidó kereskedőt bolondította ajkai nyalogatásával. És akkor még nem beszéltünk a két pesti család diák fiairól, akik kamaszos hevülettel nézték végig a kisasszony esti fésülködéseit a szándékosan elhúzott függöny mögül. Pajzán arclegyintéssel vagy hátbavágással tudatta a férfivilággal hajlandóságát egy kis játékra, ám a helyzet komolyra fordultával, jelesül a facér papírkereskedő egy este átkapta a derekát hátul az olajfák alatt, úgy teremtette képen, hogy még másnap is látszott az öt ujja nyoma.
Aztán mindez megváltozott, amint kiderült, hogy Tóth Tihamér zenész, művész ember.
A vacsoraasztali társalgásnál derült fény hősünk első hegedűsi minőségére a Nagyváradi Színháznál, nosza, ugrott a házikisasszony, szaladt és hozta a nagypapa hegedűjét és innentől hiába volt szabadkozás, hegedülnie kellett. Tóth Tihamér felállt, aprókat igazított a hangszer nyakán, majd feljebb tolva szemüvegét, haját hátrasimította, szemét lehunyva arca átlényegült, átadta magát a zene bűvöletének. Ekkor különös átváltozásnak lehettek tanúi az asztalnál ülők. A hegedűs eddig csöppet sem vonzó, mondhatni hétköznapi arca megszépült, lehunyt szemei felett szemöldökei kígyózva követték játékát, ajkai megnyíltak, látni engedték a fogak egészséges szépségét, orrcimpái vadul megremegtek, egész teste szinte kígyózni látszott a muzsika ütemére. Panaszosan szállt a hegedű szava attól fogva a balzsamos nyári estéken, s a gyertyafényben a házikisasszony nagy fekete szemében latinos elérzékenyültség ragyogott. Érzelmei hullámzását követte izmos barna keze izgatott babrálása mélyen kivágott vászoningén, arca hol kigyúlt, hol elsápadt, és amint az utolsó lágy hangok is tovaszálltak, a legnagyobb zavarba hozva hősünket az asztaltársaság előtt, elkapva a kezét futó csókot lehelt rá, majd felugorva az asztaltól elfutott.
Innentől számítva jelentős változás állott be Tóth Tihamér státusában. Reggelente ő kapta a legfrissebb császárzsömlét, a legforróbb kávét, mi több, egyedül csak neki a kerti rózsák szirmaiból titkos receptúrával készült lekvárt is felszolgáltak. S ha ő szabadkozva a kissé már kínossá váló kivételezés miatt, szelíden mosolyogva elhárította a második adag rósejbnit, a házikisasszony rajongó érzelmekkel szorította fehér, hosszú ujjú kezét terebélyes kebleihez, maestro, suttogta, és ebben benne volt minden.
Lássuk be, az érzelmek ilyetén való tobzódása elkerülhetetlenül vezetett a végkifejlethez.
Utolsó estéi egyikén, immár túl a kötelező hegedülésen, Tóth Tihamér sétára indult a közeli partra. Ott addigra elnémult a fürdőzők lármás serege, a tenger visszavette, ami az övé. Ő gondolataiba merülve lépkedett, gyönyörködve a tenger szelíd esti szépségében. Méla kis hold kandikált ki rongyos felhőfoszlányok mögül, eleinte észre sem vette az árnyat, mely követte. Ám amint a kis babérligethez ért, egy eleven, rózsaillatú forgószél terítette le, s gyűrte maga alá a homokba. Arca, nyaka, keble rózsaillatú volt, a csókja is, csak a haja tövében bujkált egy kis fokhagymaszag, de ez még édesebbé tette azt a szimfóniát, amit elmuzsikáltak ott a homokban, ők ketten, míg a háttérben a tenger zihált szelíden.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu