Kulturális folyóirat és portál

2013. december 16 | Lukáts János | Kritika

A velünk élő „valahol”

Ha az író ilyen szavakat használ: „valahol”, „valamikor”, „valaki”, – biztosak lehetünk benne, nem a bizonytalanság szól belőle, hanem az a szándék, hogy minden hely, minden kor és minden személy magára vegye a leírtakat. Ha pedig könyve homlokára ragasztja – címnek, valójában programként olvashatjuk a szöveget.

Azért magyarázatként – például kezdő olvasóknak – érdemes leírni: Radnai István Valahol című kötete itt, bennünk játszódik, a mi lelkünkben és tudatunkban, a mi lakásunkban és családunkban, a mi országunkban és városunkban. Akár mindez egyszerre érvényes, hiszen magunkban hordozzuk valamennyit, ők emelnek fel, és ők tartanak meg a földön.

És amit az író már nem írt oda a címbe: a „valamikor”, természetesen ez is kitágítandó és pontosítandó, ki hogyan akarja ezt a szót értelmezni: a múltra, a jelenre és a jövőre egyformán érvényes a valamikor. De érvényes (ezt az olvasó már maga pontosítsa!) a gyermekkor, az első szerelem és az első csalódás, a családba be- és a belőle kilépés, a vágyakozás és a keserűség napjaira, az örömök sarjadására, a betegség idejére, és a vég felrémlő pillanataira. Vagy éppen az idő rejtőzködő múlására, ami aligha kötődik helyhez vagy eseményhez, – mihozzánk kötődik, belénk akaszkodik.

Radnai novellái önállóak, egymástól logikailag látszólag függetlenek, mégis, mintha valamilyen „folytatásos regény” fejezeteit olvasnánk, vagy egy kirakós mozaikjáték darabjait szemlélnénk, ahol mindegyik kocka hozzáad valamit a többi kockához, de az egész játékról inkább csak sejtésünk lehet, mert befejezhetetlen. Pedig nincs benne se rejtelem, se titok, a fordulatok is olyanok, amelyek bármelyikünkkel megeshetnek.

A Radnai-novellák helyszínei geográfiailag aligha azonosíthatóak: a kert, a lakás, a piac, a törzskocsma, a hivatal, – ezeket az olvasó a saját tapasztalatai alapján rendezheti be, de a hangulat, a helyszín és a benne élő személyek kapcsolata fölcserélhetetlen. Minden történet az idő múlásáról szól, vagyis az emlékek mélyétől az elbeszélés pillanatáig, sőt még tovább, az elmúlásig hömpölyög (vagy szivárog). Hiába olvassuk őket állóképnek, a novelláknak – miként a tárgyaknak is – előélete van, és szívós folytatódása, a környezet szinte valóságosabb, mint a benne élő (vagy benne csetlő-botló) ember.

A novellák ideje a 20. század, bár ez sem ilyen egyszerű, Radnai István legnagyobb kincse az emlékezet, amely nemcsak a sajátja, hanem két-három előző nemzedék szóbeli legendáriuma, és az elbeszélés jelenét túlélő tárgyi környezet. Ez bizony több mint száz esztendő, a boldognak nevezett békeévek és a két világháború, a front, a „furcsa évek”, a mába érő tegnapok a maguk mikro-ügyeivel, az idő elmúlása és a benne élő ember itt maradásának a réme, – mindez egybefonódva, párhuzamosan húzódik végig a novellákon. Időnként persze „megakad”, és elidőzik a történet, egy-egy múltba tűnt és újra felbukkant személynél (Mi fán terem a pesti gyümölcs?, A széna illata), vagy háborús emléktől képtelen szabadulni az író (Derékban kettészelt karácsony). Máskor az álom és a fantázia lép be segítőnek a novellaszövésbe (A média hatalma, A harangok Rómába mennek), nem hiányzik a személyes tragédia (Telefonkagyló a padlón), vagy az ingerkedő barátkozás a számítógéppel (A huszonegyedik század felfedezése). Fruzsina és Leonóra két mindent elfeledő hölgy, akik emléktöredékekből építenek kártyavárat, A nagy titok a lomtalanítás napi kellemetlenségében azt érzékelteti, hogy az emlékek, és a történelem miként gázol keresztül az emberen. Ilyen mondattal zárja az elbeszélést: „Az emlékek nem érnek rá visszanézni, fogukat összekoccantja a fekvőrendőr, amelyen túl gyorsan hajtottak át, a regényes múltból a bizonytalan jövőbe”.

A huszonnégy rövid novella azonban csak részben bravúros bujkálás emlékek és korok között, bőven árad bennük a napi élmény és érzelem, a férfi és a női lélek és test fölizzása, a vonzás és a taszítás árama, a szépség csábítása, a bosszúságok föltolulása. Olyan érzések és élmények ezek, amiket minden olvasó érezhet és megélhet, – mégis, valamiképpen megsúlyosodnak, meggazdagodnak Radnai előadásában. Pedig fecsegő elbeszélésnek, részletező esetleírásnak, krimi fordulatnak a nyomát se leljük a kötetben, az atmoszféra, az egymásra ható körülmények együttese játssza a főszerepet, velünk, körülöttünk, nekünk.

Radnai István költő, eredetileg költő, általában költő, – hogy is kell ezt kifejezni? Most azonban a novellákban mutatja meg, hogy a költői szemléletben micsoda erő és micsoda gyengédség rejlik, mekkora többlettel képes hozzájárulni a próza józanságához! Novelláiban egymást érik a tömör és nagy érzelmi töltésű képek, mondatok, hasonlatok, amelyekben a környezet gazdagságát, távolinak tűnő tárgyak és események összetartozását bizonyítja, személyeit szűkszavúan is képes emlékezetessé tenni. Radnai az atmoszférateremtés mestere: több novellában „bújik” női testbe és lélekbe, képes fiatal és aggastyán mentalitást elhitetni az olvasóval, de a hallgatás, az álom, az ittasság, az emlékezetzavar egyformán hátborzongató hitelességgel jelenik meg írásaiban.

A kötet záró darabja egy hosszabb történelmi elbeszélés, Jókai tollára való helyzetek és jellemek a Bach korszak nehéz esztendeiből, amelyek azonban mintha mindenféle elnyomatás keserű tapasztalatait magukban hordoznák. A fiatal, verselő jurátus alakjába alighanem ezúttal is közeli ismerőst rajzolt bele: saját magát (Kormos egek alatt).

Ritka alkalom, hogy költő ilyen kitérőt tegyen a novella hálátlan és izgalmas területére, csak reménykedhet az olvasó, hogy Radnai István nem utoljára vállalkozott erre a kalandozásra.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu