Kulturális folyóirat és portál

2013. október 23 | Fleisz Katalin | Kritika

A végéről nézni

Tolsztoj elbeszélésének főhőse, Ivan Iljics könnyeden és kellemesen élt. Nem gondolt a halálra. Elhibázta az életét. A megállapítás ugyanakkor provokatív, mivel kérdésfeltevésre sarkall. Vajon nem hibázzuk-e el ugyanúgy az életünket, ha látóhatárnak minden esetben a vég, a halál tűnik fel? És az ivan iljicsi sorsot megfordítva: ha nem érezzük jól magunkat adott környezetünkben, ez még nem jelenti azt, hogy jól, helyesen élünk. Azt jelenti, ami, vagyis azt, hogy nem vagyunk a helyünkön. Semmi mást, mint a kimozdulás igényét jelzi.

Kiborulás. Rosszkedv. Sírás. Kétségbeesés. Pont akkor, amikor azt hittük, már túl vagyunk minden ilyesmin, angyali türelemmel (vagy inkább beletörődéssel) vonszoljuk életünk keresztjét. Aztán egy váratlan esemény rádöbbent, hogy mégsem vagyunk túl semmin. A sebek, amiket a mindennapokban kapunk, ilyenkor forrnak ki. Aztán túljutunk rajtuk, és csináljuk tovább a dolgainkat. Látszólag nyugodtan, türelemmel vagy beletörődéssel.

Amikor Ivan Iljics szembesül a halállal, saját halálával, ami ellen már nem lehet kitérni, rádöbben: csak ez az igazság? Ennyire egyszerű, minden pátosz és otthonosság nélküli? Ez az a van, amit immár nem lehet a saját igényünk szerint ide-oda hajlítani, magyarázni. Egyszerűen csak megtörténik. Van-e még most, ebben az esetben is választásunk? Mit tudunk kezdeni az élet kikezdhetetlen tényével? Képesek vagyunk-e magunkhoz szabni a halált? Lehet-e saját halálunk? Ivan Iljicsnek lehetett. Nem mindenkinek adatik meg ez a fényűzés, hogy halála előtt rádöbbenjen, elhibázta az életét. De hogy mit jelent jól élni, az itt a halál előtti senkiföldjén is csak negatívan dereng fel. Hogy mi volt a rossz, az elhibázott. Mit kellett volna másképp.

De milyen lehet az ivan iljicsi élet fordítottja – kérdezhetnénk? Épp ez az, ami az elbeszélésben kimondatlan, és ami épp ezért a szöveg ereje, az olvasó értelemadó munkáját táplálja. Annyi bizonyos, hogy ez a „fordított” Ivan Iljics nem tévesztené szem elől a vég elkerülhetetlen tényét. És akkor egész élete nem otthonosan berendezett hazugságra épült volna. De az igazán izgalmas és az olvasó számára provokatív kérdés: milyen lehet konkrétan, a mindennapokban megélve egy ilyen véghez szabott élet? Mit tudunk kezdeni kicsi, megélt hétköznapjainkban a vég tényével? Ivan Iljicsnek szokatlan, váratlan és ezért ijesztő volt, hogy meghal. De lehet-e készülni a halálra? Ha igen, hogyan? Folytonosan újrapróbálni, mint egy majdan színpadon előadott műsort? És azért, hogy ne érjen váratlanul, nem kell-e túlságosan magas árat fizetnünk? Nem kell-e a veszteségek, tragédiák, vagy éppen csak a folytonos befeléfigyelés, reflektálás iskoláit járnunk? A reflexió, a gondolkodás viszont határon tart, elválaszt – például apró, mindennapi otthonosságainkba való belefeledkezéseinktől. Mennyire örül Iljics, amikor lányát és feleségét bevezeti a fényűzően berendezett szalonba! És ebben az örömben nincs semmiféle hátsó szándék, egyszerűen örül az ízlésesen kialakított szoba látványának. A birtoklásnak nagyon is emberi öröme hajtja.

Ivan Iljics nem volt gonosztevő. Nem volt benne hajlam a szélsőségek iránt. Azok a mindennapi emberi törekvések éltetik, amik nagyon is ott vannak mindannyiunkban. Ki ne akarna jól élni? Kellemesen, könnyedén, amikor igényét érezzük, saját független világunkba elhúzódva? Hogy ne érintsenek az élet nyers, brutális tényei? Hiszen ebből a törekvésből táplálkozik az otthon ösztöne, de még a szellemvilágba való húzódásé is, az olvasásban, műélvezésben. Mert az olvasásnak a megismerési vágy mellett van egy kifinomult, de nagyon is „emberi” oldala: a szellem intimitásába való bezárkózás, egy független világba való elmenekülés igénye. És – az ivan iljicsi élet alapján kérdezhetünk tovább – a társadalmilag megbecsült munka, a magas rangú pozíció iránti vágy vajon kiben nincs meg?

Hadd álljon itt egy másik mű, immár a Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének egyik részlete. A főhős hosszú évek múltán találkozik egykori bohém barátjával, aki korábbi életéről lemondva egy szerzetbe vonulva éli életét. Ha úgy tetszik, ő a „fordított” Ivan Iljics. Az ő tekintete immár teljes egészében egy másik világon függ.

Íme tehát a főhős és Pater Severinus (Ervin) döntő találkozásának egyik jelenete:
„– Mondd, Ervin, ezen sokat gondolkoztam, ha te eszembe jutottál: érzitek ti is, hogy megy az idő, és hogy minden részecskéje külön valóság? Van nektek történelmetek? (…)
– Nem. A mi állapotunkkal együtt járó kegyelemhez hozzátartozik az is, hogy Isten minket kiemelt az időből.
(…)
– És te? Hát te hogy bírod? Neked nem fáj? Neked nem hiányzik? Hogy csináltad?
Ervin arcán megint megjelent a keskeny mosoly, majd lehajtotta fejét, és nem felelt. (…)
– Nem – mondta színtelen hangon és elborult arccal –, nekem már semmi sem hiányzik. (…)

Mihály próbálta megérteni Ervint. Nem lehet másképp, bizonyára mindent kiirtott magából. Minthogy el kellett szakadnia mindenkitől, kiásta lelkéből még a gyökereket is, amelyekből az embert emberhez fűző érzések kicsírázhatnak. Most már nem fáj, de itt maradt ugaron, terméketlenül, kopáron, a hegyen… Megborzongott.”
A kérdés tehát: mi marad utána? Ez az, ami kimondatlan sűrűségében az olvasóra vár, hogy rendre a saját életében válaszolja meg. Tolsztoj elbeszélése negatívan tartja fenn a kérdést, mintegy a szöveg, a történet mögött lebegtetve. Miközben az olvasó pontosan felismeri, hogy lám, a főhős ezen és ezen a ponton hibázik, az életút negatívja kimondatlanságában egyre csak sűrűsödik. És az olvasóra itt hárul az igazi feladat. Tolsztoj könnyen olvashatóságának az az ára, hogy folytonosan az elhallgatottra irányítja a figyelmünket. Ami viszont a legnemesebb értelemben vett irodalom, hiszen nem választható el az élettől. A mindennapokban megélt élettől.

Még jó, hogy vannak ilyen izgalmas kérdéseink.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu