Kulturális folyóirat és portál

2012. október 18 | Bene Zoltán | Irodalom

A vándorárus

A mi falunkban a május elseje jelentős nap. Már az őseink idejében az volt, mivel az óriás, aki azt az alapítványt tette értünk, aminek köszönhetően gondtalanul élhetünk, a hagyomány szerint éppen május elsején hívatta magához az akkori bírót, aki miben sem különbözött a mostanitól, s ezen a jeles napon közölte vele, hogy lerakja azt az évezredekre szóló fundamentumot, amelyen a mi falunk az idők végezetéig szilárdan állhat, szilárdabban, mint bármely más település bármikor is állhatott bármiféle alapokon. Ebből következően őseink nem csak a májusfát állítgatták ilyentájt, hanem ráadásul még dörgedelmes szónoklatokban emlékeztek jótevőnkre, az óriásra. Később, mikor a városból a nyakunkra küldött lármás szavú és taknyos orrú férfiak munkásokról és azok mozgalmáról, osztályokról meg a közöttük dúló háborúskodásról, kizsákmányolásról és egyenlőségről, s efféle égbekiáltó zagyvaságokról fecserészve, amint a falunk határát, úgy a május elsejét is kisajátították, eleink búskomorságba estek, kedvetlenül lengették a piros zászlókat és hamisan énekelték a harsány énekeket az évről évre megrendezett felvonulásokon. Miután elmúlt ama felvonulások időszaka, visszatértünk a szónoklatokhoz, ám megtartottuk azt a szép és épületes szokást is, amely a föntebb jelzett és egy mindannyiunk előtt ismeretlen oknál fogva szocializmusnak nevezett korszakban vert gyökeret mifelénk, vagyis hogy testületileg a falunk határába vonuljunk, ahol előzőleg rosszarcú emberek különféle elmés szerkezeteket állítottak föl, s ezen elmés szerkezetek árnyékában merev részegre igyuk magunkat, miközben gyermekeink a gépeken hancúroznak, estére pedig minden pénzünket elherdáltuk. Mostanában úgy telnek a május elsejék a mi falunkban, hogy a bíró tanácsnokaitól övezve, ünneplő ruhában elmondja megrendítő szónoklatát a községháza előtt (minden esztendőben ugyanazt, ez azonban senkinek nem tűnik föl, hiszen általában háromszázhatvanöt, szökőévekben háromszázhatvanhat nap telik el két május elsejei beszéd között, ami elegendő idő a feledésre), utána mindenki kiballag a faluszéli rétre. A faluvégi kurta korcsmáros addigra fölveri sátrait és fölállítja asztalait, leteríti mindet a kockás viaszosvászonnal, így a kocsmatöltelékek, a kártyázók, a sakkozók, valamint a dámajáték rabjai is otthon érezhetik magukat, míg a többiek piknikeznek és társalognak, forog a nyelvük és zakatol az agyuk. Később a nyelvek elzsibbadnak, az agyak eltompulnak, s csak heverészik mindenki, vakarózik elégedetten és bámulja az eget. A gyerekhad eközben a rosszarcú férfiak által üzemeltetett szerkezeteket fedezi föl visongva: hintákat, körben forgó műanyag lovakat, három- és hétfejű sárkányokat, görbe csövű céllövő puskákat, és hasonló jókat. Egyesek karikaszájú pléhhalakat pecáznak, mások gúlába rakott sörösdobozokat dobálnak, s akad, aki a trambulinon ugrál kimerülésig. Szürkület után a gyerekeket hazaterelik, a férfiak egymás vállába fogódzva dalra fakadnak, a legények a ligetben tenyésző mohára fektetik a leányokat, no, meg egyik-másik asszonyt, akinek a férje túl hangosan és fülsértően zengi az énekeket. Éjfél felé csitul el végleg a mező, koromsötétség borul a falunkra és tájékára, a rosszarcú emberek szeme csillog csupán az elégedettségtől, miközben a bevételt olvassák.
Tavaly történt, hogy május elsején egy addig sosem látott vándorárus érkezett a falunkba. Sátrát a rét szélén verte föl, a pagony fáinak árnyékában, mert abban az esztendőben nyári hőséget hozott a május. Kiterítette portékáját a kecskelábú asztalra, megsodorta kackiás bajuszát, és furulyázni kezdett. Áruja egyből megbolondította az asszonynépet. Szebbnél szebb csészéket és poharakat kínált, ahányat, annyifélét, mondván, így mindenki egyedi ivóalkalmatosságból ihat, a személyiségének leginkább megfelelőt választhatja eme széles repertoárból. Ő maga szívesen ajánlotta segítségét a bizonytalankodóknak, pusztán annyit kellett tenniük, hogy pár percig hallgatják, ahogyan furulyázik. Az arckifejezésekből aztán képes volt leszűrni a leszűrendőket, s ennek tudatában átnyújtani a megfelelő ibriket a megfelelő embernek. Délutánra mindannyian saját, személyre szabott ivóedénynyel bírtunk. Mindenkinek jutott a holmiból, a bírónak éppen úgy, ahogy a rezes orrú tanácsnokának, Hilarinak, a Batárnak vagy a nyalka legénynek, akit az a szerencse ért egykoron, hogy a harmonikás tanácsnok veje lett. Még a faluvégi kurta korcsmáros is engedett a kísértésnek, vásárolt magának egy hordóra emlékeztető korsót, rajta valami hajdanvolt betyár ügyesen pingált, pirospozsgás, nagybajuszos arcképével…
Ment is minden a rendes kerékvágásban. Estére rekedtes férfihangoktól zengett a levegő, elnyomva ezzel a fák tövében éledő sóhajokat. Éjfélkor, ahogy szokott, elnémult minden.
Másnap reggelre azonban nem csak jó néhány leány ártatlanságának és nem kevés asszony tisztességének inthettünk búcsút, de mind egy szálig nyoma veszett a vándorkalmár csuprainak is. Olyannyira eltűnt mindahány, hogy délben a bíró nagy bölcsességében kinyilatkoztatta, hogy soha nem is léteztek effajta készségek. A harmonikás tanácsnok hozzátette, hogy az a kereskedő zenésznek is csapnivaló volt, a cingár tanácsnok, a falunk vadásztársaságának feje pedig úgy vélekedett, a lehető legnagyobb marhaság személyre szabott alkalmatosságból inni.
Hanem ezzel még semmi nem ért véget! Estére mertük bevallani, hogy azok az egyéniségünkhöz igazított poharak, csöbrök, korsók és egyebek nem csak úgy eltűntek, de magukkal vitték az italok ízét is. A vizet nem vízízűnek éreztük, de őszintén szólva azt sem tudom, milyennek, voltaképpen úgy csúszott le a torkunkon, akárha levegőt nyeltünk volna, a pálinkának nem maradt aromája, a bor íztelenné silányult, a sör szintúgy. A faluvégi kurta korcsmáros a haját tépte és átkozódott, a bíró válságstábot hívott össze. Egyikük sem jutott semmire. Kereken tizenhárom napig nem éreztük az ízét semminek, ami folyékony. A tizennegyediken azonban visszatért minden a megszokott mederbe.
Azóta többen többféle magyarázattal szolgáltak, de a faluvégi kurta kocsma törzsközönsége mindegyikre csak legyintett mérgesen. Én a magam részéről kíváncsian várom a jövő esztendőt, s ha újra megjelenik a vándorárus, kifaggatom a titkáról, ha addig élek is. Addig azonban marad a bizonytalanság…

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu