Kulturális folyóirat és portál

2016. február 2 | Szilágyi Aladár | Kultúra

A tovább élő Iosif Vulcan-modell

Alapításának 150. évfordulóját ünnepelte 2015. június végén a nagyváradi Familia folyóirat. Az 1865-ben Iosif Vulcan jóvoltából Pesten napvilágot látott lap történetének főszereplőiről és korszakairól kérdezte Szilágyi Aladár a laptársunkat több mint 25 éve vezető Ioan Moldovant.

Ionică, Te az „echinoxisták”, a kolozsvári egyetemi diáklap költőinek második hullámával érkeztél az irodalomba, s az úgynevezett „nyolcvanasok nemzedéke” (a ’80-as években debütálók) tagjaként tartanak számon. Három versköteted és számos folyóiratban közölt versed, kritikád ellenére elég nagy késedelemmel – 13 évi tanárkodás után – értél révbe Nagybányáról Nagyváradra, a Familia szerkesztőségébe kerülve. Mi ennek a kései lehorgonyzásnak a magyarázata?

Magyarázattal csak azok számára tartozom, akik kevésbé ismerik azoknak az évtizedeknek a valóságát. Akkoriban egy tanulmányait befejező fiatalember nem válogathatott, kötelező volt azt az állást elfoglalnia, ahová „repartizálták”. De szabad tanári katedrák csak az ország távoli, eldugott sarkaiban voltak, mert a nagyobb városokbeli posztokat már elfoglalták, vagy azok számára tartogatták, akik a rendszer protezsáltjai voltak. Bár évfolyamelső voltam, így kerültem Máramarosba, Kapnikbányára román–latin szakos tanárnak. Friss házasként érkeztünk oda, s mivel a feleségem nagybányai volt, nem jelentett számunkra megpróbáltatást a bányatelepi tanárkodás. Néhány év múltán közelebb kerültünk a megyeszékhelyhez, Felsőbányára, majd újabb évek elteltével sikerült bejutnunk Nagybányára. Bár már többkötetes költő voltam, mindig ott kellett élnem, ahová a „történelem küldött”. Bevallom, fiatalok lévén nem jelentett számunkra nehézséget a beilleszkedés, hiszen Máramaros fővárosában csodálatos emberekkel, írókkal, művészekkel barátkoztunk össze, a helyi irodalmi kör tagjaként részt vettem a város pezsgő kulturális életében. Persze, minden magára adó íróembernek az a szíve vágya, hogy bekerülhessen egy irodalmi lap szerkesztőségébe. Neszét vettem, hogy megürült egy poszt a nagy hírű Familia redakciójában, önjelöltként szerencsét próbáltam Nagyváradon. Esélytelennek tartottam magam, lépésemet inkább jó kis heccnek szántam, nem reménykedtem abban, hogy az álmom valósággá válhat, bár már többször publikáltam a folyóiratban, s egy volt egyetemi kollégám, Ion Simuţ évek óta a szerkesztőség tagja volt. A lap akkori főszerkesztő-helyettese, Dumitru Chirilă viszont kedvezően fogadta a jelentkezésemet. Azonnal Váradra hívott, bemutatott a helyi pártszerveknek és az adminisztráció korifeusainak. Az elvtársak – egyebek mellett – arról faggattak, hogy… miért viselek szakállt, netán az északi Nagybánya „nyugatabbra van”, mint Nagyvárad? A főszerkesztő-helyettes értette a célzást, s emlékeztette az éber elvtársakat arra, hogy a szakállviselet a Familia berkeiben is divatozik. Örömömre, végül mindenki áldását adta, és 1989 áprilisában elfoglalhattam helyemet a redakcióban. Természetesen az ideje javát Bukarestben múlató főszerkesztőnek, Alexandru Andriţoiunak is rá kellett bólintania a helyettese javaslatára.

 

Milyen feladatkört bíztak rád, kezdő szerkesztőre?

A kritikai rovat munkatársa lettem, és persze soros szerkesztőként korrektúráztam, tisztafejként, nyomdai lapszámfelelősként tevékenykedtem, ahogy kellett. Akár kollégáimnak, nekem is be kellett járnom a megyét, az országot, hirdetések, reklámok begyűjtése végett, a lap szerény bevételeit növelendő.

 

Kik dolgoztak ez idő tájt a szerkesztőségben?

Gyakorlatilag a már említett főszerkesztő-helyettes, Dumitru Chirilă vezette a csapatot, hiszen a főszerkesztő, Alexandru Andriţoiu jobbára csak rendszeres vidéki portyái során tévedt Nagyváradra. Népszerű trubadúr volt, váradi időzései alatt a társasági élet, a mondén mulatságok főszereplője. Bár már betegeskedett, de még elértem elődöm, a sajnálatosan hamar elhunyt Vasile Spoială jelenlétét – az ő asztalát örököltem. Mint már említettem, együtt dolgoztam Ion Simuţ egykori diáktársammal, a jeles kritikussal és irodalomtörténésszel, illetve egy kitűnő esszéíróval, Crăciun Bejannal.

 

Engem a ’60-as évek második felében ért az a megtiszteltetés, hogy – Horváth Imre révén – a váradi irodalmi és kávéházi élet két emblematikus figurája: az íróként is, dandyként is elegáns Vasile Spoială, illetve a Nagyúr, a kitűnő Kafka-monográfia szerzője, Radu Enescu vonzáskörébe kerülhettem. Enescut nem említetted…

Radu Enescu, aki 1966 és 1987 között volt a Familia főszerkesztő-helyettese, Váradra jövetelem idejére már nyugalomba vonult. De naponta bejárt a szerkesztőségbe, továbbra is rendszeresen közölt a lapban, addig, amíg némaságra nem ítélték az 1989 szeptemberében a Szabad Európa Rádióban világgá kürtölt tiltakozó levele miatt, melyben a végnapjait élő diktatúra által üldözött írók védelmére kelt. Ki tudja, milyen végzetessé vált volna a sorsa, ha nem következik be hamarosan a diktatúra bukása?…

 

Hadd térjünk vissza a Familia távolabbi múltjára. Napjainkban 150. születésnapját ünneplő lapotok históriáját öt szakaszra osztja az irodalomtörténet. Az első sorozat az alapító Iosif Vulcan nevéhez fűződik, a következő három a Familiát háromszor újraélesztő Mihai G. Samarineanu személyéhez kötődik. Végül a lap 100. évfordulójától, 1965-től kezdődően, az újraalapító Alexandru Andriţoiunak köszönhetően, ezt a máig tartó periódust Andriţoiu-sorozatként aposztrofálják. Remélem, nem tartod túlzott akríbiának, ha rákérdezek: nem volna-e helyes az 1990 utáni, poszt-Andriţoiu időszakot hatodik sorozatként, „Moldovan-sorozat”-nak emlegetni, elvégre akkor te kerültél a Familia élére?

Ez az általad javasolt, hiúságomat legyezgető, nevemhez kötődő leválasztás büszkeséggel tölthetne el… ’90 januárjában valóban napirendre került egy új sorozat beindításának a kérdése, végül mi, a szerkesztőség tagjai, egyetértettünk abban, hogy semmi nem indokolja az ötödik sorozat félbeszakítását és egy hatodiknak a beindítását – annak ellenére, hogy ’89–90 fordulóján gyökeres politikai-társadalmi változás következett be Romániában. Visszatekintve 1965-ig, megállapítottuk, hogy a lap erre a három és fél évtizedre jellemző magas színvonala, kulturális és szellemi teljesítménye „nem sérti” a mi személyes hiúságunkat, az új éra embereinek ambícióit… Ellenkezőleg, eldöntöttük, hogy folytatói leszünk az Andriţoiu-sorozat örökségének. Bár Andriţoiu, a kitűnő költő – udvari bárdként – habozás nélkül tett eleget a korszak ideológiai elvárásainak, igen jó folyóirat-irányítónak bizonyult, hiszen már induláskor számos élenjáró irodalmárt sikerült a lap mellé sorakoztatnia a kor szellemi elitjéből; mi több: volt bátorsága a börtönből frissen szabadult néhány írót is megnyernie a Familia számára.

 

Engedd meg, hogy még néhány gondolat erejéig maradjunk a lapszakaszolás – számomra kissé mesterkéltnek tűnő – kérdéskörénél. Remélem, nem véled túlzásnak, ha megállapítom: az öt Familia voltaképpen három volt. Igen, igen, megőrződött a neve, átöröklődtek bizonyos alapeszméi, bizonyos célkitűzései, de annyira eltérő koncepció mentén, annyira más formátumban, más szerkezettel és tartalommal jelentek meg, hogy azonos nevük ellenére mindegyiket akár más-más orgánumnak tekinthetnők.

Persze, a Familia mindegyik újbóli megjelenése, „avatarja”, sajátos identitással, szerepkörrel, felépítéssel, szubsztanciával bírt. Egyféle volt a Vulcan-sorozat, amelyik a korszak történelmének, a kor kulturális és politikai körülményeinek adózott, más típusú folyóirat a két világháború közötti Familia, Samarineanu három sorozata, melyek közül egyik sem volt hosszú életű, és teljesen más a centenárium alkalmával beindult Andriţoiu-sorozat. Természetesen a kontinuitás eszméjét nem hanyagolhatjuk el, hiszen folytonosságának az alapja az, hogy ennek a váradi, bihari térségnek a kulturális életét tükrözte, szolgálta, egyaránt nyitottan a nemzeti, illetve az egyetemes spácium irányában. A Iosif Vulcan-modell tovább élt mind az öt sorozatban abban a vonatkozásban, hogy egy olyan folyóiratnak, mint a Familia, komoly, megbízható intézménnyé kell válnia, mely – a kritikai szellem jegyében – az irodalmi értékek támogatását és felmutatását hivatott szolgálni. A Vulcan-sorozat szellemisége toleránsabb és nagylelkűbb volt, mint a későbbi, rigurózusabb, igényesebb sorozatok. Főleg az utolsó, az Andriţoiu-féle Familia vált a kritikai szellemiség hordozójává.

 

A nagy kezdeményező, a „belletrisztikai és társasági lap” beindítója, Iosif Vulcan olyan magazint jelentetett meg, amely túllépett a szépirodalmi lap keretein, enciklopédikus jelleget kölcsönözve a Familiának. Abból a meggondolásból, hogy átvegye az akkoriban még alig létező román intézmények szerepét. Számos érdeme közül az egyik legfontosabb az volt, hogy a „férfiintelligencia” mellett a szépnemet is sikerült bevonnia a lap gravitációs terébe, olvasóként és szerzőként egyaránt. A korszak referenciaértékű orgánumává nőtte ki magát. Ennek ellenére – kellő objektivitással szemlélve – ugye megállapítható, hogy a kor remekműveinek közlése mellett túl sok kompromisszumot kötött a középszerűség érvényesülése tekintetében?

A középszerűség olyan tény, amit nem lehet letagadni. Minden további periódusban is kimutatható, sokkalta kevésbé az utolsó, az ötödik sorozat hasábjain. De ez a nagyvonalú nyitás szerves részét képezte a Vulcan-féle lap programjának. A nők helyzete, az emancipáció kérdése iránti érdeklődés, a család kultusza a felvilágosodás korából átvett örökség volt. A középszerűség nem csupán a kezdeti, hanem a későbbi időszakokra is árnyékot vetett. Ez részint annak tudható be, hogy a mindenkori főszerkesztő képtelen volt folyamatosan értékes, igényes szerzőket toborozni. A dilettantizmus minden korban agresszív volt, az értékek megkülönböztetése, rostálása nem lehetett mindig eredményes.

 

Nem törhetünk pálcát Vulcan szerkesztői tevékenysége fölött, hiszen – jó lapgazda lévén – a Familia olvasótáborának megtartása, a példányszám remélt növelése érdekében időnként szemet kellett hunynia és teret kellett adnia a műkedvelők irományai számára is…

Igen, ez mentségére szóljon, hiszen a laptulajdonos Vulcan családi vagyona gyorsan apadt, a rendszertelenül adakozó mecénások, a hellyel-közzel megjelent hirdetések, reklámok mellett az előfizetések képezték számára a biztos bevételt. Egész életében pénzforrások felderítéséért rohangált, a Román Tudományos Akadémiától a királyi házon át a vagyonosabb politikusokig mindenkit megpróbált támogatásra bírni. Anyagi gondjait nem rejtette véka alá, megannyi levelében, szerkesztői üzenetében újból és újból megfogalmazta őket.

 

Iosif Vulcan a nemzeti eszme és az európaiság közötti egyensúly megtartásának a híve volt. Önmagát, illetve lapját kezdettől fogva „apolitikusnak” nyilvánította. Mérsékelt, gyakran öncenzúrázott politikájának gyakorlása mellett, elég nagy spáciumot adott a többé vagy kevésbé fontos politikai, társadalmi, kulturális eseményeknek, minden románlakta országrész, régió vonatkozásában. Így közzétett szövegei, hírei inkább referáló jellegűek voltak, ritkán jelent meg az események kommentálása, véleményezése. Már-már közmondásos óvatossága késztette arra, hogy például a memorandisták nagy port felkavaró 1894-es perének idején mélységes hallgatásba burkolózzon?

Éppen ennek az eseménynek az elkendőzése jelzi, hogy mennyire elsőrendű feladatnak tartotta a folyóirat folyamatos megjelenését, nehogy a cenzúra betiltsa a lapot. Kénytelen-kelletlen nem nyilvánított közvetlen véleményt, és többnyire elhallgatta olvasótábora előtt az ilyen jellegű politikai konfliktusokat. Inkább a kulturális élet eseményeivel, a közművelődési egyesületek tevékenységével foglalkozott. És olykor-olykor ezt a fátylat föllebbentve, a politikai dimenzió realitásait is fölvillantotta a románok helyzetéről.

 

Ez az angyali türelemmel megáldott szerkesztő ritkán vonta össze a szemöldökét. Csupán olyankor váltott át dörgedelemre, ha nagyon beborult az ég a lap fölött. Olyanokat írt, hogy „a mi közönségünk örökké közömbös marad a nemzeti törekvések iránt”, vagy „a román közönség kegyetlen közönyét” hánytorgatta fel. Ennek a kérdésnek a mentén hadd ugorjunk egy bő évszázadot: mennyire időszerűek napjainkban a nagy előd keserű megállapításai – főleg ha a ’90-es évek első felében minden kulturális lapot sújtó médiaválságra gondolunk?

Az olvasóközönség-válság ma épp olyan valóság, mint az ő korában. Iosif Vulcan lamentációját akár a magunk sirámának is tekinthetjük. Olyan sok jele van a nagyközönség közönyének, a kultúra iránti érdektelenségének, a kulturális cselekvéssel szemben megnyilvánuló értetlenségének, mintha nem zajlott volna le népünk fölött az egész történelem. Létezik egy általános, egy átlagos publikum, amelynek vegyi összetételében a magas kultúra iránt érdeklődők csoportja viszonylag szerény töredéket képez. Akkor is, most is az átlagembert közvetlenül a hétköznapi gondok, a napi megélhetés foglalkoztatta; vajmi ritkán vált a kulturális események résztvevőjévé, az irodalmi lapok állandó olvasója fehér holló volt akkoriban, és ma is az.

 

Jobbára a szerzők és a szerkesztők egymást olvassák, egymás lapjait…

Valóban, úgyszólván az irodalmárok szűk rétege képezi az állandó, a megbízható olvasótábort. Napjainkban amiatt is gyérül azoknak a közössége, akik folyóiratot vesznek kézbe, mert szinte minden lapnak – korlátlanul – elérhető az internetes változata is.

 

Térjünk vissza a Familia távolabbi múltjához. A két világháború között két nekifutással újraélesztett, 1926–1929, illetve 1934–1940 közötti sorozat egy lelkes „jövevény”, Mihai G. Samarineanu nevéhez fűződik. A macedón felmenőkkel is bíró Vulcant a Dunától délre fekvő macedón földön született aromán ivadék követte… Mi a magyarázata annak, hogy a második Samarineanu-éra sokkal eredményesebbnek bizonyult, mint az első, hiszen a legjelesebb irodalmárokat sikerült foglalkoztatnia?

Ennek történelmi okai vannak. 1918, az egyesülés után az identitástudatban minőségi változás következett be: a megvalósult nemzeti egység tudata lelkesítette a románságot, s az általuk lakott régiók közötti határok eltűntével bárhonnan, bárki akadálytalanul válhatott a Familia külső munkatársává. Ennek a konjunktúrának a gyümölcsei jobbára a második periódusban értek be. Ráadásul Samarineanu új koncepciót dolgozott ki az irodalmi lap rendeltetéséről. A minőségi változás receptje egyszerű: sikeres szerkesztői politikájának köszönhetően lapja köré toborozta a kor legjelesebb költőit, íróit, kritikusait. Ezzel magyarázható, hogy a folyóirat olyan szerzőkkel büszkélkedhetett, mint Mircea Eliade, Eugen Ionescu, Constantin Noica, Panait Istrati vagy Lucian Blaga.

 

Samarineanu egyik fontos gesztusa volt, hogy körkérdést intézett a román és a magyar írótársadalomhoz a két nép kulturális közeledésének lehetőségeiről. Mind a két oldalról sokan – köztük a román és a magyar literatúra legjelesebbjei – válaszoltak a Familia ankétjára, és a lap szinte minden ezutáni számában közölt fordításokat a kortárs magyar irodalomból. Moldovan szomszéd, mi a véleményed, nem „találkozhatnánk” mi is egymással – évente legalább egyszer-kétszer – lapjaink, a Familia és a Várad hasábjain?

Akár hetente is találkozhatnánk… Emlékszem, hogy a kommunista érában, akár Váradon, akár más városban, mi értelmiségiek gyakrabban összejöttünk, jobban kommunikáltunk egymással, akár a kávéházakban, akár az irodalmi körökben vagy a folyóiratok hasábjain. Gyakoriak és magától értődőek voltak ezek a találkozások; talán jobban fűtött bennünket az emberi közeledés melegsége. ’90 után elszigetelődtünk egymástól, az egymástól eltávolító ideák váltak uralkodóvá. Ez a románok és magyarok közötti szakadék nem csupán és nem elsősorban az írók mikrotársadalmában mutatkozott meg, hanem minden területen megjelent: a politikában, az iskolában, a társadalmi életben… Régi és új frusztrációk, felszínre törő ellentétek, egymást követő politikai-társadalmi válságok, megvalósíthatónak tűnő reménységek széthullása stb. stb. vezetett ehhez az állapothoz. De visszatérve a kérdésedre: számotokra is, számunkra is áldásos lenne – nem, nem csupán a kávéházi beszélgetések hasznos voltára gondolok –, ha kölcsönösen, rendszeresebben fordítanánk egymást. Az az abszurd helyzet állt elő, hogy mi románok jobban ismerjük az angol, a német, a tengerentúli irodalmat, mint közvetlen szomszédainkét.

 

Jómagam 1964-ben, a Familia újraindulása előtt egy esztendővel kerültem Nagyváradra. Megismerkedhettem a román irodalmi-kávéházi élet néhány emblematikus alakjával, a nagyúr Radu Enescuval, a sziporkázó elméjű Gheorghe Grigurcuval; Vasile Spoială, a mindenben elegáns novellista baráti köre metszette a miénket. Még a Váradon ritkábban forgolódó főszerkesztő, Alexandru Andriţoiu szűkebb társaságával is volt szerencsém együtt múlatni az időt, és… együtt mulatni… Milyen ember volt ő, a rendkívül tehetséges poéta, aki nem átallott kommunista udvari költőként jeleskedni, de már lapja indításakor volt bátorsága ahhoz is, hogy a lap gravitációs terébe fogadjon a börtönök mélyéről, lágerekből frissen szabadult, addig tiltott írókat?

Nem volt lehetőségem közelebbről megismerni őt, hiszen én csak ’89 tavaszán kerültem a laphoz, de kollégáim sokat meséltek viselt vagy nem viselt dolgairól. Nem titkolták szolgalelkűségét sem, melynek bizonyítéka megannyi politikai, ideológiai megrendelésre gyártott verse…

 

…Miközben formai igényességével, költői nyelvezetének cizelláltságával messze fölülmúlta a rezsim többi hivatásos bárdját…

Igen, mert Andriţoiu rendkívül iskolázott, rafinált poéta volt, a francia költészet jó ismerője, rendkívül vonzó stílusú trubadúr. Költészetének javát nem fertőzte meg a lakájszellem. Ráadásul derűs, nagylelkű ember volt, született diplomata, aki képes volt a hatalommal is egyezkedni, de az író kartársakat, cimborákat gyakran maga köré gyűjteni legendás lakomái alkalmával. Valóságos legendárium alakult ki a személye, bacchusi szenvedélye, titkolt vagy nyílt szerelmi kapcsolatai körül. Kiszabadulva Bukarestben színészkedő neje, Aura asszony cerberusi felügyelete alól, valósággal fickándozott a provincia kínálta szabadságban.

 

Ami a kompromisszumkészségét illeti – mutatis mutandis –, a mi Domokos Gézánkra emlékeztet, aki bár szintén tagja volt a nómenklatúrának, a Kriterion igazgatójaként olyan könyveket is megjelentetett, amelyekről nem hittük, hogy valaha nyomdafestéket láthatnak…

Andriţoiu elévülhetetlen érdeme, hogy olyan „börtöntöltelékeket” fogadott be a szerkesztőségbe, mint Ovidiu Cotruş és Nicolae Balotă; az értelmiségi elit számos olyan fogságból szabadult vagy némaságra ítélt tagja számára adott közlési lehetőséget, mint Constantin Noica, Alexandru Paleologu, Adrian Marino vagy Nicolae Steinhardt. Később – például – a minden lapból száműzött Ana Blandianának kínált megélhetést és menedéket a lapnál. A Familia hamarosan a legolvasottabb folyóirattá vált, végül is szinte mindenki tudomásul vette „a ravaszdi Pulcinella titkát”: a lap megadta a császárnak, ami a császárnak dukál, pártkongresszust méltató vezércikktől a vezért dicsőítő ódákig, de a laptestben ott sorjázott a színvonalas, rendkívül igényes irodalom.

 

Az előbbi kérdésemet folytatva faggatlak: milyen ember volt Alexandru Andriţoiu, aki miután az előbb említett nagy nevek mellett maga köré toborozta az úgynevezett szebeni iskola kiválóságait – elsősorban Radu Enescut –, majd benneteket, az Echinox fiataljait, néhány év elteltével elbocsátotta két élvonalbeli esszéíróját, előbb Balotát majd Grigurcut?

Tudtommal nem ő volt az elsősorban, aki elűzte őket, hanem inkább azok, akik őt távollétében helyettesítették. Gheorghe Grigurcu több alkalommal lerántotta a leplet azokról, akik valóban értelmi szerzői voltak az ő erőszakos száműzésének. Nem szándékozom a neveket felsorolva beletenyerelni ebbe a kényes témába, hiszen éppen Grigurcu révén közismertté váltak annak idején. Andriţoiu onnan, a fővárosból elfogadta a távollétében Nagyváradon hozott döntéseket. De ő lévén a főszerkesztő, végül is az egész ügy ódiumát neki kellett vállalnia.

 

Még egy esettel sehogy sem tudok megbékélni: A Familia 1981. decemberi számában látott napvilágot Grigurcu interjúja Norman Maneával, az 1986 óta Amerikában élő – 2013-ban egyébként Nobel-díjra javasolt – román-zsidó regényíróval. Az akkoriban belső száműzetésben élő Manea partnerével együtt szokatlanul kritikus hangnemben bírálta a rendszert, a mindenkori diktatúrát. Az interjúból hatalmas botrány, „államügy” kerekedett, a korabeli sajtó össztüzet intézett a Familia ellen. S az éppen Amerikából hazatérő Andriţoiu – akinek távollétében Radu Enescu szerkesztette a lapot – sietett teljes mértékben elhatárolódni a kollégáitól…

Tagadhatatlan, Andriţoiu jelleméhez, erkölcsi habitusához egy adag gyávaság is hozzátartozott. Az is sokat nyomhatott a latban, hogy a kulturális nómenklatúra egyik élenjáró tagjaként, volt benne hajlandóság az efféle gyáva gesztusokra és szégyenletes megnyilvánulásokra. Amikor fölötte ítélkezünk, a méltányosság jegyében kell mérlegelnünk tevékenységének mind a jó, mind a rossz oldalát.

 

Hadd térjünk át a pozitívumokra. Az 1965-ben újraindított Familiának mindig is erős oldalát képezte a vers-, illetve a prózarovat. De évtizedeken keresztül – a külső és belső szerzőknek hála – végül is az esszé- és kritikai rovat emelkedett a legmagasabb szintre.

Valóban, egyetlen folyóiratnak sem volt ennyi esszé- és tanulmányszerzője, kritikusa, recenzense, mint a Familiának. Beismerem: lapunk az utóbbi tizenöt-húsz évben messze lemaradt ezen a területen az 1990 előtti színvonalhoz képest. Nagyon fájlaljuk ezt a hiányosságunkat. Ha belegondolsz, régebben a külső szerzői elit, akár a lap akkori rovatvezetői, Gheorghe Grigurcu, Alexandru Cistelecan, akár állandó munkatársai, mint Virgil Podoabă, Ion Simuţ – a literatúra megannyi nagy neve – szavatolta ezt a szintet. ’90 után viszont a folyóiratnak ez a gerince összezsugorodott. Gyakran kényszerülünk rögtönzésre, nehezen tudunk kicsikarni egy-egy szöveget. A kritikusok, esszéírók egy része egyéb foglalatosságok után nézett, publicisztikát ír, vagy másfelé kötelezte el magát. Legtermékenyebb szerzőnk, Ion Simuţ megmaradt ugyan a lap hűségén, de professzori munkája a váradi egyetemen szinte minden idejét lefoglalja. Az említettek mellett a kritika kritikájának is tág tere volt a lap fénykorában.

 

Beszélgetésünkre készültömben találomra felütöttem a Familia néhány lapszámát a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekből. Most győződtem meg igazán arról, mennyire fontos szerepe volt a lap életében az esszéírásnak. Parafrazálva a közszájon forgó szólásmondást, némi túlzással akár azt is állíthatnók, hogy „a románok esszéírónak születtek” – miközben a cenzúra éberen ügyelt, mondhatni: félt attól, hogy mi mindennel rukkol elő a lap.

A kommunista rezsim arra törekedett, hogy többszörösen bebiztosítsa magát: népes cenzorgárda ügyködött; amikor formálisan eltörölték az intézményt, az öncenzúra akkor is bőven működött, mögötte állt a mindenkori kulturális apparátus, a megyei pártbizottság, háttérben a Securitatéval… Arról nem is szólva, hogy a ’80-as években már a bukaresti főhatóságok is vigyáztak az ideológiai tisztaságra, a teljes lapanyag a fővárost is megjárta. Sok álmatlan éjszakát szerezhetett nekik ez a foglalatosság, hiszen se képzettségük, se műveltségük nem volt elegendő ahhoz, hogy a gyakran rendkívül magas szintű, szimbólumokkal, metaforákkal, jelképes utalásokkal terhelt szövegeket, üzeneteket valóban megértsék. Bizarr, tragikomikus, mondhatni családias viszony alakult ki a szerzők és a cenzorok között. Cenzora válogatta, volt, aki kíméletlenül igyekezett minden gyanús szöveget kiirtani a lapból, vagy legalább alaposan meghúzni, kiherélni a szövegeket, de akadtak olyanok is, akik meglepő módon szemet hunytak olyan írások fölött, amelyek megjelenéséhez nem sok reményt fűzhettünk. Nem egyszer előfordult, hogy olyan írás, amit a Familiából kitiltottak, néhány hónap múlva egy másik folyóiratban bukkant elő, vagy fordítva, máshonnan kitiltott szövegeket mi jelentettünk meg.

 

Gondolom, az irodalmi sajtó felügyelőiben egyféle „horror vacui” is munkálhatott, hiszen a lapnak előbb-utóbb meg kellett jelennie, s a kitiltott anyagok helye nem maradhatott üresen…

Igen, a Familiának és a többi lapnak mindig volt tartalék anyaga, ami újabb gondot okozott a cenzoroknak. Az is előfordult, hogy a pótlásként betervezett írás sem felelt meg a váradi vagy a bukaresti éberek elvárásainak, de akkoriban még akár két lapszámot is össze tudtunk volna hozni a külső munkatársak küldeményeiből. Az a gyakorlat, hogy az egyik folyóirat cenzorrostáján fennakad ugyan valami, de később egy másik lap leközli az inkriminált szöveget, jelezte, hogy mennyire ki voltunk szolgáltatva egy-egy sajtóőr jó- vagy rosszindulatának.

 

Azt hiszem, a váradi cenzorok egyik legnagyobb „vétsége” az volt, hogy a lap 1987. decemberi számában megjelent Nicolae Steinhardt esszéje, s arra a Szabad Európa Rádió is fölfigyelt. Mivel magyarázható, hogy a zsidó származású, börtönévei alatt ortodox hitre tért gondolkodónak, a rohi kolostor lakójának a szabadság titkairól írt vakmerő eszmefuttatása napvilágot láthatott a Familiában?

Talán azzal, hogy már nálunk is érezhető volt a változás előszele. A pártnómenklatúra, a kulturális elit, de akár a Securitate berkeiben is kialakulóban volt egy mag, amelyik – ha nem is vált disszidenssé – a változást igényelte. Ennek is köszönhető, hogy hellyel-közzel „megbocsáthatatlan” engedmények születtek…

 

Végezetül ejtsünk szót a közelmúltról és a jelenről. A lap 1990. januári számából kimaradt Alexandru Andriţoiu neve. Önként vonult vissza, vagy szerkesztőségi döntés alapján szorult ki az impresszumból, és kerültél te a helyére?

Igen, szerkesztőségi döntés volt, de nem valamiféle vehemens elmarasztalás, törvényszéki ítélet hangulatában. Közösen döntöttük el, hogy Andriţoiu immár nem maradhat a Familia főszerkesztője. Természetesen ő is tisztában volt a rendszerváltozás horderejével, nem tiltakozott, egyetlen gesztust sem tett a maradása érdekében. Hallgatólagosan elfogadta az új helyzetet, és csak évek múltán jelent meg újra Váradon, a Familia Napjainak rendezvényén. Nem volt könnyű döntés, jómagam napokig gyötrődtem, elfogadjam-e vagy sem a főszerkesztői megbízatást, hiszen kétségek között vergődtem: képes leszek-e ekkora elvárásnak eleget tenni.

 

Egyre-másra jelentek meg a kulturális sajtóban is a kollaboránsokat leleplező dokumentumok, vádiratok, akár önrevízióval vagy mentegetőzéssel átitatott vallomások. A Familia részt vett ebben a csatározásban?

Nem, mert a szerkesztőségnek egyetlen tagja sem volt besúgó. Nem törekedtünk arra, hogy kiprovokáljunk ilyen jellegű akciókat. Csak – mint már említettem – Gheorghe Grigurcu írta meg néhány részben a maga sérelmeit, kiebrudalása, száműzetése történetét.

 

Miként vészeltétek át a ’90-es évek elején bekövetkezett válságot, amikor minden irodalmi lapnak az életben maradásért kellett küzdenie?

Rendkívül nehezen éltük túl, a lap kisebb lett, a terjedelme összezsugorodott, gyakran összevont lapszámokat hoztunk ki. Alaposan meg kellett húznunk a nadrágszíjat, hiszen az addig jól-rosszul működő adminisztrációs, támogatási rendszer összeomlott, megszűnt a könyvtárak, kulturális intézmények számára kötelező előfizetés. A művelődési minisztériumtól kaptunk szerény támogatást, legfőbb törekvésünk valóban a túlélés lett. Néhány évi kínlódás után a ’90-es évek közepén találtuk meg a mentőövet: folyóiratunk a megyei önkormányzat alá rendelt intézménnyé vált. A kezdeményezés sikeresnek bizonyult, később mintául szolgált más folyóiratok számára is.

 

Visszatekintve az általad vezetett Familia negyedszázadára, felsorolnál-e két-három olyan említésre méltó eseményt, kezdeményezést, mely minden balsiker, félsiker mellett jelentős mértékben öregbítette a lap népszerűségét?

Jelentős kezdeményezésnek bizonyult a Familia Könyvtára kiadványsorozat, s azon belül a „román Szókratész”-nak is nevezett, a kommunista érában többször elítélt gondolkodó, Petre Ţuţea kéziratban fennmaradt, nagyesszé jellegű önéletrajza. A kötetet több mint százezer példányban jelentettük meg, óriási könyvsiker volt. Még egy dolgot tartok említésre méltónak, pontosabban egy máig működő rendezvénysorozatot. Dumitru Chirilă kollégánk kezdeményezte a Familia Folyóirat Napjai megtartását. 1990 óta egyetlen esztendő kivételével minden évben megismételtük. Az esemény, melyre meghívtuk a román irodalom színe-javát, igen népszerű lett. Könyvbemutatóinkat, kiállításainkat, a költészet, a próza, az esszé helyzetéről, az 1990 előtti „fiókirodalomról” megtartott tematikus kollokviumainkat élénk érdeklődés kísérte.

 

Nem szeretnék ünneprontó lenni, de engedj meg egy kritikai megjegyzést a lapotok 150 éves jubileumára megjelentetett kiadványaitokkal kapcsolatban. A szövegekben körülbelül harminc magyar író, személyiség neve szerepel. Sajnálattal állapítom meg, hogy a Familia – akár a többi román sajtóorgánum – nincs tekintettel a magyar személynevek helyesírására. Még jó, hogy a legtöbbet emlegetett Ady Endre nevén nincs ékezet, mivel mindegyik irodalmár, még az 1965-ös indításkor formálisan a lap szerkesztőbizottságába kooptált Horváth Imre nevéről is lespóroltátok az ékezetet. Betűhibákat is találtam: hol elhagytatok egy betűt, hol melléraktatok egyet. De azon füstölögtem leginkább, hogy a 20. század egyik legjelentősebb magyar írójának a nevét a felismerhetetlenségig eltorzítottátok. Meg is mutatom: Illyés Gyula költő Iliecs Gyula lett nálatok…

Nem mentségül, csupán magyarázatul mondom, hogy ünnepi kiadványaink legtöbb anyaga reprintben jelent meg, úgymond, lefotografáltuk a régebbi szövegeket, azok hibáival együtt. Így volens-nolens mi is ugyanabba a hibába estünk. Ez csak akkor lett volna elkerülhető, ha a teljes szövegtömböt újra beírjuk, ami növelte volna a költségeket, és késleltette volna a kiadványok megjelenését.

 

A Familia 150 című sajtótörténeti kiadványotok az 1990–2000 közötti időszakról alig tesz említést, 2000-rel le is áll. A ti „érátok”, a „Moldovan-sorozat” miért maradt ki a könyvből?

Már lapunk történetének legjelentősebb időszaka, az 1965-tel kezdődő periódus is értékén alul szerepel a gyűjteményben. Annak megírásához legalább háromszor ekkora terjedelemre lett volna szükség. Már dolgozunk egy újabb köteten, amely a 100 éves jubileumunktól a 150 évesig elvezet.

 

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu