Kulturális folyóirat és portál

2015. január 16 | Szilágyi Aladár | Kultúra

„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”

Szilágyi Aladár beszélgetett a 85 esztendős Egyed Ákos történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával gyermekkora és ifjúsága éveiről, tudományos pályájának alakulásáról, napjainkig lankadatlan kutatói tevékenységéről.
Ha jól számolom, már csupán egy tinédzser kornyi idő hibádzik a kereken száz esztendőhöz. És reményeink szerint meg is lesz… Így van?
Hát… a Fennvaló mondja meg azt, hogy meddig húzza az ember. A székelység történetével is így, öregen kezdtem foglalkozni. De azért még pár év jó lenne hozzá.
De úgy látom, Bátyám jó egészségnek örvend, ugye?
Majdnem jónak – mondjuk így –, mert az öregséggel azért sok gyengeség is jár. Összehalmozódnak bizonyos bajok, a reumára gondolok, példának okáért.
Amikor formában van, naponta hány órát dolgozik?
Lecsökkent, lecsökkent, most, ha a nyolc óra kijön, akkor örvendek. Délután úgy hat óra körül már érzem, hogy abba kellene hagynom. Akkor inkább olvas az ember. Elővesz olyan könyvet, folyóiratot, amit félretett, hogy elolvassa. Esetleg még jegyzetet is készítek. Az is munka tulajdonképpen, de más, kicsit könnyebb. És itt van a televízió is, a híreket meg kell hallgatni, s egy-egy jobb filmet is meg kell nézni.
Javaslom, ugorjunk vissza 85 esztendőt. Halljunk néhány szót Bodosról, a szűkebb pátriáról, ahonnan Egyed Ákos származik.
A szülőfalum, Bodos, Erdővidéken van, Baróthoz csatolták az utóbbi megyésítés alkalmával. De addig is sok kapcsolata volt Baróttal, Erdővidék piaci központjával. Gyerekkoromban is sokat jártunk oda. Bodosi is vagyok, egy kicsit baróti is, de a szívem szerint mindig is bodosi maradok. Annál inkább, mivel feleségem, Fábián Emese is bodosi.
Milyen jellegzetességei voltak a falunak a közelebbi vagy távolabbi múltban, amik megkülönböztették más székely falvaktól?
Minden falu tulajdonképpen egy egyéniség. Az én kicsi falum sok tekintetben más volt, mint a környékbeliek. Mert először is évszázadokon keresztül katonafalu volt. Tisztán szabadszékelyek által lakott határőr katonafalu, olyan értelemben, hogy lakói mind katonák voltak a székely hadrendszer keretében. Ez a falu jellegzetességét is sok tekintetben meghatározta. A másik az, hogy kissé félreesik az országúttól, és a természeti adottságai mostohábbak, mint a nagyobb folyók völgyében vagy síkságon elterülő falvaké. Olyan dimbes-dombos, s a talaja sem a legtermékenyebb. De nagyon szép helyen fekszik, erdők veszik körül, bár már sok erdő elfogyott. A nép foglalkozásában is volt valami más, amivel büszkélkedhetett. A katonáskodás kötelesség volt, az alapfoglalkozás a földművelés, állattenyésztés volt, de amikor a népesség megszaporodott, nagyon sokan ráálltak a szekérkészítésre is, amit sikeresen folytattak. Olyan szekereket készítettek, amelyekben még a szegek is fából voltak s nem vasból. Ezt Benkő József, a nagy erdővidéki helytörténész és más is – Bod Péter példának okáért – legenda formájában meghumorizálta. A másik jellegzetesség: miután a bodosiak a szekérkészítéssel felhagytak, rátértek a kőművességre: egy-két kivétellel minden férfi értett a kőművességhez, s járták a nagyobb városokat, ahol munkát találtak. Bodos tehát nem zárkózott be a dombok közé: a katonák Nyugat-Európa harctereire is eljutottak, a kőművesek országjárók voltak.
Hadd ejtsünk néhány szót felmenőiről, majd a szüleiről is.
Elődeim apai ágon nagyrészt katonák és földművesek voltak, kikerült közülük legalább két falusbíró is: 1795-ben egyik ősöm, Egyed János volt a bíró, a huszadik század elején nagyapám, Egyed Dániel viselte ezt a tisztséget. Édesapám már tanító volt, s évtizedekig kántor is a faluban. Ő az első világháború idején Gyóni Gézával került egy fogolytáborba, aki egy kis verset is írt hozzá. Erről s általában a fogolyéletről sokszor beszélt Apám. Anyai ágon kissé másképp alakult a helyzet. A Gáspárok, édesanyámék, Száldobosról származtak – szintén erdővidéki falu –, az ő édesapja is tanító volt. Tehát az őseim földművesek, katonák és tanítók voltak.
Felidézne egy-két színes emléket a gyerekkorából?
Rengeteg emléket őrzök, amelyek az akkori bodosi gyermektársadalom életéhez kötődnek. Édesapám tanító létére elég nagy szabadságot engedélyezett nekem, sokszor benyitottam az osztályterembe, ahol tanított, mert kértem tőle valamit, vagy valami problémám volt. Hát ő ezt nem nagyon szerette, de nem is tiltotta. Viszont a szünetekben senki sem volt tekintettel arra a falusi gyerekek közül, hogy én a tanító fia vagyok. Mikor birkóztunk, egyszer-egyszer épp úgy földre tepertek, mint másokat, igaz viszont, hogy én sem mindig maradtam alul. Azt akarom mondani, hogy a gyermeki társadalomban teljes volt a demokrácia. Édesapámnak gazdasága is volt, édesanyám is örökölt néhány hektár földet, erdőlési és legeltetési jogot. Utóbbiak faluközösségi maradványok voltak, s fontos szerepet töltöttek be a családok életében. Magam is szerettem az állatokkal bíbelődni, különösen lovakat hajtani vagy éppen lovagolni. Még pásztornak is felcsaptam, ha alkalom kínálkozott rá. Például akkor, amikor késő ősszel már a csordába nem hajtották az állatokat, de néhány gyermek több család állatait kihajtotta a mezőre, s ők legeltették a kis csordát. Néhányszor én is odaszegődtem hozzájuk, s bizony jó volt pásztorkodni, reggeltől estig játszadozni a társaimmal a mezőn, teljesen szabadon.
A falusi élet sokszor érdekes eseményeket produkált. Jól emlékszem arra az „expedícióra”, amelyet Édesapám szervezett egy elvadult bivaly (Bodosban népiesen: „bihal”) befogására a falutól jó messze fekvő nyári legelőn, a Hatodon. (Ez is ősi székely közösségi birtok volt, hat falu tulajdonaként.) Én is felkérezkedtem egyik szekérre, amelyen a falusi legényeket szállította a helyszínre, de a bivaly, amikor észrevette a bekerítési „hadműveletet”, elszaladt. Mi pedig, miután a hóban medvenyomokat láttunk, hazatértünk. A bivaly ott maradt egyedül a havason, de csúnya vége lett. Farkasok ütötték le, s csak a maradványait hozta haza a faluba egy erdőőr. Ilyenformán ismerkedem meg lépésről lépésre a falu életével, hétköznapjaival és kivételes eseményeivel; ezek a kutatásaimat nem kis mértékben segítették, úgy néhány évtized múlva. Ezért mondhatom, hogy számomra a szülőfalu egyféle „laboratórium” szerepét töltötte be.
Rátartian szoktam mesélni az unokáimnak, hogy sokat játszottunk, de hasznos munkát is végeztünk. Például köményt gyűjtöttünk a mezőn. Ez mindig a gyerekek foglalkozása volt. Elmentünk négyen-ötön a mezőre, ahol vadköményből néhány kévét kötöttünk, hazavittük és megszárítottuk a kerítésen. És amikor megszáradt, szépen kimorzsoltuk. Emlékszem, egyszer kiterítettem az udvarra egy lepedőt, és elkezdtem morzsolgatni kévéimet a magam szorgalmából, amit észrevettek a szüleim, s Édesapám megkérdezte: „hogy ereszt a kömény?” „Rosszul” – mondtam habozás nélkül, amin a szüleim jót nevettek. Eszükbe juttatta a válaszom a gazdaembereknek azt a szokását, hogy egy ilyen kérdésre mindig azt válaszolták, hogy „rosszul ereszt” a gabona. Ha a cséplés végén mégis elégedett volt a gazda, boldogan jelentette ki, hogy „megvan a család kenyere”. Azt nem tudom, hogy az általam kicsépelt köménymaggal elégedett volt-e Édesanyám, de arra emlékszem, hogy a szorgalmamért dicséretet kaptam. Ami nem fordult elő túl gyakran.
A hét elemit a faluban végezte?
Csak négyet, mert négy elemi osztály elvégzése után a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba írattak be, 1940-ben.
Kérem, a mikós diákéveit is idézze fel…
Az, hogy 1940-ben „magyar világ” lett Észak-Erdélyben, hatalmas változást okozott: jövőképet adott a székelységnek. Ez abban is megnyilvánult, hogy jóval több gyermeket taníttattak tovább a családok, mint korábban. Édesapám tanítóként biztatta a jobban tanuló gyermekek szüleit, hogy taníttassák tovább őket. Sepsiszentgyörgy negyvennégy kilométerre van a falutól, szekereken indultunk, ezek szalmazsákokkal magasra töltve érdekes látványt nyújtottak, így mentünk be a Mikó kollégium bentlakásába. És ott éltem nyolc esztendőn keresztül.
Milyen szellemiség jellemezte a kollégiumot?
Nagyon szívesen, kellemesen emlékszem vissza a református Székely Mikó Kollégiumban eltöltött évekre. Igaz, a kezdet más volt, mint az, amihez szoktam korábban Bodosban, ahol nagy szabadság volt, és édesapám volt az igazgatótanító. A Mikóban az első órától tapasztalhattam, hogy nagy a „szigorúság”, a rend. Például az órák közti szünetben kötelező volt lemenni az udvarra. Én az első óra után nem igyekeztem eleget tenni a felügyelő tanár parancsának s ott tébláboltam a folyosón, amikor hirtelen kaptam egy pofont, nem mondom, hogy nagy pofont, de figyelmeztetésnek éppen elég volt arra, hogy itt nem Apám keze alatt vagyok. A diákotthonban (ennek neve egyszerűen Bentlakás volt) a szigorúság más aspektusait is hamar megtapasztalhattam. Negyvenen voltunk egy szobában, s megvolt a rangsora a diákságnak. Mi „fikák” voltunk a legkisebbek, minket már a másodikosok úgy lenéztek, mint a tábornok a közkatonát. Minden este láb- és kézvizsga volt, hideg vízben télen is kellett mossuk a lábunkat, kezünket, nyakunkat, míg jó piros lett. Csengetésre kellett lefeküdni, felkelni. Reggel hatkor kellett kiugrani az ágyból, mosakodás után leülni az asztalhoz, tanulni (ennek neve egyszerűen „szilencium” volt). Szóval a rend és rend mindenekfelett…
És a tanári kar?
A tanári kar sokféle emberből állt. Akire a legszívesebben emlékszem, az a magyartanárom volt, mégpedig dr. Debreczi Sándor. Később egyetemi oktatóként pedagógiát tanított a Bolyain. Minden magyaróra tollbamondással kezdődött. Egymás írását magunknak kellett javítanunk. Ennek alapján nagyon jól meg lehetett jegyezni a legnehezebb szavak helyesírását is. Olyanokat diktált például, hogy „A subáján egy nagy lyuk van, színpadukon súgójuk van.” Másik kedvelt tanárom nagybaconi volt, Konsza Sámuel. Ő is magyart tanított. Ő meg azért volt nevezetes, mert minket erdővidékieket külön megsimogatott, érdeklődött hogylétünkről. Előtte masíroznunk kellett, mert ő valamikor az osztrák–magyar hadseregben tiszti rangot viselt, s amikor ő volt az ügyeletes, levezényelt az udvarra, ott masíroztatott bennünket. Egy kicsit szórakozás volt, egy kicsit fegyelmezés is. És szívesen emlékszem a zenetanárunkra is, Bágya Andrásra, aki később Magyarországon a könnyűzene legkiemelkedőbb szerzői közé tartozott (ha éppen nem a legkiemelkedőbb volt). Nála szolmizálni kellett, s ha az emberfia elvétett, kicsit megcsapta fülét a pálcával. Viszont ez megbocsátható volt, mert rengeteg népdalt tanított.
A história felé ki terelte az érdeklődését?
Harmadikos-negyedikes koromban Harkó József tanította a történelmet és a földrajzot is. Jó fellépésű, színes előadó volt, aki nagyon megkövetelte az anyag ismeretét. Nem vitte túlzásba az apróbb adatok megismétlését, hanem ha összefüggésében tudott az ember válaszolni a kérdésére, akkor nagyon meg volt elégedve. Ez akkor még magyar világ volt, tanultuk Magyarország történetét, melybe néha egy kicsi erdélyi történetet is beiktatott. 1945–46-ban már a román tananyag és tantervek szerint tanították a históriát. Ekkor már kimaradt a magyar történelem, de az egyik jó tanárunk, aki sokáig volt a fronton, és későre jött haza a hadifogságból, úgy tanította Románia történelmét, hogy beleszőtte, ott, ahol lehetett, kicsit a magyar történelmet, Erdélyt. Ezért aki odafigyelt és tanult, az érettségire ahhoz jó alapot kapott, hogy tovább tanulhasson.

És már érettségi előtt jóval eldöntötte, hogy a történelmet választja?
Nem mondhatnám, bár mindig vonzódtam a történelemhez: Édesapám erősen szerette volna, hogy orvos legyek. Kacérkodtam is ezzel a lehetőséggel, de 1948-ban feljöttünk hárman-négyen Kolozsvárra, és akkor már habozás nélkül a történelem–földrajzra iratkoztam.
Említene néhány nevesebb professzort a Bolyairól?
Fél évig tanított bennünket László Gyula és Entz Géza is. Azután nekik el kellett menniük. László Gyula ősrégészetet adott elő, nagyon érdekesen beszélt, fel tudta csigázni az érdeklődésünket. Később, amikor már szinte kollégák lettünk, egy találkozásunk alkalmával történelemről is beszélgettünk, amikor a kettős honfoglalás elméletét kezdte kidolgozni és publikálni; kezdetben hívévé szegődtem ennek az elméletnek, hiszen nagyon tiszteltem őt. Most is vitatott ez az elmélet. Entz Géza művelődéstörténetet tanított, nagyon szakszerűen. Ő szárazabban beszélt, de pontosan lehetett követni előadását. Nagyon szerettem Imreh Istvánnak a székely agrártörténetről szóló kurzusát. Neki is köze volt ahhoz, hogy elég korán kezdtem foglalkozni a székely falutörténettel.
Az egyetem utolsó éveiben már lehetett orientálódni valamilyen szakosodás felé?
Engem negyedéves koromban kineveztek az egyetemes történelem katedrára gyakornoknak. Erdélyi László – ő újságíró volt tulajdonképpen – nyugatról került haza, illegalista volt. Egyetemes történelmet adott elő, de mivel Angliában több évet töltött, tudta egy kicsit fűszerezni a történelmet a saját nyugati tapasztalataival is, de nagyon óvatosan, mert akkor már nem lehetett egy jó szót se szólni a „kapitalista” világról. Szemináriumokat vezettem, s különösen érdekelt a diplomáciatörténet. Jött egy törés az életemben: utolsó éves voltam, amikor édesapámat azért a néhány hektár földjéért kuláklistára tették, nekem pedig felmondták az állásomat. De még az államvizsga közben érkezett Bukarestből egy bizottság, amely engem is meghallgatott s a terveim felől érdeklődött; akkor alakult át a Román Akadémia a Román Népköztársaság Akadémiájává, kellett néhány magyar kutató is a kolozsvári akadémiai fiókintézetbe. Azt kérdezték tőlem, akarnék-e tudományos kutatással foglalkozni. Átvillant az agyamon, íme, itt van a gondviselés és az esély a lépésre. Mondtam: nagyon szeretnék kutatással foglalkozni. Ezután elvittek négy hónapra katonának, mire hazaérkeztem, apámnak megérkezett a felmentő papírja a kulákság alól, mert a falu megindult a védelmére, hiszen jó tanító volt, szerették. 1952 decemberében kerültem az Akadémiához Kolozsvárt. Jelentkeztem a kolozsvári fiók igazgatójánál, Constantin Daicoviciu professzornál.
Milyenek voltak az első hetek, hónapok benyomásai? Mert hát egyrészt már a kommunista ideológia dominált, másrészt román kutatók közé került.
Daicoviciu professzor meglepődött, amikor átnyújtottam neki a kinevezésemet. Nem tudott róla, én voltam az első magyar kinevezett a fiókhoz. Kérdezte, honnan származom, s mintha érdekelte volna az, hogy székely vagyok. A Jókai utcában, a Történeti Intézetben volt a munkahelyem. Először a Munkásmozgalmi Kutatócsoportba osztottak be, hadd kutassa ez a magyar gyerek a munkásmozgalom történetét. Mit mondjak, kezdetnek az is volt valami, állást kaptam, hát azt csináltam. Járni kezdtem a könyvtárba, a levéltárba, sztrájkok, szervezkedések után kutattam.
A parasztmozgalmakkal is akkor kezdett foglalkozni?
Néhány évvel később, jobban feküdt nekem a parasztkérdés története: hosszú évekig a földmegoszlást, a parasztság különböző rétegeinek a helyzetét kutattam, meg is jelent aztán egy könyvem, A parasztság története Erdélyben címmel, amely egyik falumbeli jó gazdaember, Kovács Lajos kezébe is eljutott, s a találkozásunk alkalmával ő azt mondta nekem: Ákos, mi székelyek nem vagyunk parasztok. Erre nem késlekedve válaszoltam, hogy nem is rájuk gondoltam, hiszen tudtam, hogy „a parasztság” fogalma a volt jobbágyságra vonatkozott. A székelység nagy része katona volt, vagy szabadszékely, nem is nevezték parasztnak. Most sem szereti a székely, ha elődeit parasztozzák. Így a visszajelzés megtörtént, ami arra is figyelmeztetett, hogy mennyire kell vigyázni a dolgok meghatározásával, a pontos definícióval. A székelység történetével is ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni.
Bizonyára meg volt adva a tematika, hogy milyen témakörben kell kutatni. Megvolt a lehetősége arra is, hogy a saját szakállára kutasson?
Amikor a levéltárban kutattam, vagy régi újságokat tanulmányoztam, rendszerint bejött egy-egy jelentés, cikk Kolozsvárról, a székelyekről, vagy 1848–49-ről, amit leírtam vagy feljegyeztem, s így gyűlt a forrásanyag a tervezett saját munkáimhoz is. Aztán megbízták az intézetet, hogy az 1848-as forradalom dokumentumait gyűjtse össze.
Gondolom, akkoriban nem volt túl nagy hozzáférhetőség a levéltári dokumentumokhoz, ugye?
Mindig vinni kellett az igazoló papírt, hogy ezt meg ezt tanulmányozza az illető, és hát… azt adtak, amit akartak. Magyar nemzeti vonatkozású, a magyar történelemre vonatkozó nagy anyagokat nem adtak ki. Azt mondták, hogy nincs rendezve, vagy egyszerűen azt, hogy nincs ilyen. Amikor a 48-as anyaggal kezdtünk foglalkozni hivatalosan, akkor már engedékenyebbek voltak, de akkor se jutottunk hozzá mindenhez. Amikor az úgynevezett 48-as munkaközösségbe kerültem át, Victor Cheresteşiu aligazgató vezette ezt a csoportot, az jól jött, mert kutatni küldtek székelyföldi levéltárakba, sőt Budapestre az Országos Levéltárba is. Így már nagyobb lehetőségem nyílt a székely história kutatására is. Sepsiszentgyörgyön Árvay József volt a levéltáros. Ő, amikor ott kutattam, hozogatta azokat az anyagokat is, amiket másnak nem nagyon mutogatott. De még sok probléma adódott, ha magyar vonatkozású forrásokat kértem, például az 1848-as Unióbizottság iratait szerettem volna átnézni.
Olvasóink számára mondom: az Unióbizottság a kolozsvári országgyűlésnek volt az intézménye 1848-ban.
Úgy van. Annak Teleki József lett az elnöke, amikor a kormányzósága megszűnt. Az volt a feladata, hogy az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény végrehajtásához ajánlásokat tegyen a magyar kormánynak. Tehát ennek a bizottságnak az anyagát valamikor láttam, azóta sokszor próbáltam újból kikérni, de mindig az volt a válasz, hogy… nincs.
A mai napig?
A mai napig. Lehet, hogy más anyagok közé sorozták be, de többet nem került a kezembe.
Nem is emlékszem, hogy különösebb közlések lettek volna erről…
Márki Sándor dolgozta fel régebben azokat az ajánlásokat, amelyeket az Unióbizottság fogalmazott meg. Jó lett volna ismét és alaposabban átkutatni ezt a forráscsoportot, hiszen remélhetően nem ismert dolgokat is tartalmaz.
Annál is inkább, mert 48–49-cel kapcsolatosan sok még a feltáratlan és tisztázatlan kérdés…
Nagyon nagy 1848–49 forrásbázisa, majdnem áttekinthetetlen. Azokban az években igen jelentős mennyiségű iromány, irat keletkezett, nem merném azt mondani, hogy mindent ismerünk. Különösen a helyi vonatkozások tekintetében nagyon sok a tennivaló. És ott van még a bécsi levéltár is. De még Nagyszebenben is sok kutatnivaló van.
A Gubernium irattára?
A Gubernium anyaga nagyrészt Pestre került, de itt is van, szétszóródva belőle, s ne feledkezzünk meg arról se, hogy a Főkormányszék rendelkezései különböző helyi levéltárakban még megtalálhatók. Azt mondanám, hogy a leglényegesebb kérdésekre vonatkozóan az anyagfeltárásban is előrehaladtunk, de még van bőven kutatnivaló.
Tehát a forrásközlést is folytatni kell?
Feltétlenül folytatni kellene, azért is, hogy inspirálja a szakmát, és hogy könnyebb legyen a feldolgozás. Mert a kutatás maga eléggé időigényes, napok és hetek telhetnek el, míg a kutató talál olyan anyagot, amire szüksége van.
Bizonyára volt olyan a pályája során, hogy nem remélt, izgalmas dokumentumra bukkant…
Többször is előfordult. Elmondok egy esetet. Háromszék 1848–49-es történetét kutatva – ezt Domokos Gézával beszéltük meg, ő volt akkor a Kriterion igazgatója –, éppen Sepsiszentgyörgyön vagyok, kihozzák az anyagot, és kapok egy nem túl nagy írást, amelyről hiányzott a dátum és aláírás. Amikor elolvastam a forrásban írtakat, éreztem, tudtam, hogy ez valami fontos irat lehet. Addig próbálkoztam, összehasonlítások meg logikai következtetés alapján – mert a történetírásban az se elhanyagolható –, amíg rájöttem, hogy bizony ez a legeslegfontosabb dokumentum. Akkor keletkezett, amikor Gábor Áron megjelent Háromszéken az ágyúival, a piactéren kivégezték az áruló Balázs Manót, és a tanácsteremben zajló gyűlés elhatározta a fegyveres önvédelmi harc vállalását. Nekem ez nagyon jó alapot adott a további kutatáshoz.
Bizonyára el is várták Öntől – de gondolom, mint 48–49-kutatót érdekelték is – a román nyelvű dokumentumok tanulmányozását.
Akkoriban román nyelvű forrás kevés keletkezett, mert a közigazgatás magyar nyelvű volt.
Balázsfalvának, a brassói román körnek sem maradtak fenn dokumentumai?
Hogyne, ezeket eredetiben tanulmányoztuk. Amennyire módunkban állt, az adott kérdésnek a román anyagát is éppen úgy gyűjtöttük, mint a magyart, a román sajtót s a vonatkozó szakirodalmat is kis munkaközösség tanulmányozta, gyűjtötte és részben publikálta is.
Mennyire volt olyan próbálkozás, akkoriban vagy később, hogy a román kollégákkal egyeztessék a dolgokat, tisztázzák, vagy kicseréljék az információkat egymással, és netán, napjainkhoz érkezve, egyfajta közeledő szemlélet alakuljon ki?
Nehéz kérdést tett fel, mert román kutatók, magyar kutatók együtt voltunk, s együtt gyűjtöttük a forrásokat, de más kérdéseket vet fel az események feldolgozása. Vannak román kutatók, akik nem túlságosan kíváncsiak arra, hogy mi a véleménye a magyar történetírásnak például a balázsfalvi gyűlésről, vagy éppen a polgárháborúról. Ők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy számukra kényes kérdésekben az az irányadó, amit a román források vagy a régi történetírás mond. Ez nagyrészt, különösen 1848 kérdéseit illetően, máig is így van. És emiatt én nem nagyon látom a közeledés lehetőségét. Magam is próbáltam, nem is egyszer, hogy legalább a jobbágyfelszabadítás kérdését tárgyaljuk meg együtt.
Pedig nyilvánvaló, hogy ha nem is hozott nemzeti felszabadulást, társadalmilag óriási jelentősége volt a románság számára is, hiszen több román jobbágy volt Erdélyben, mint magyar…
Sokkal több. Persze, óriási dolog volt, hogy egyik napról a másikra a jobbágy, ha román, ha magyar, a megyékben szabad lett, megkapta azt a földet, amelyet eddig megművelt, és amelyről robottal tartozott. Tulajdonosa lett a földnek, anélkül, hogy meg kellett volna váltania, mint Havasalföldön később, ahol a jobbágynak önmagát kellett megváltania. Ebben a tekintetben kellene legalább közösen elindulni, és innen továbblépve közelebb lehetne hozni egymáshoz a két koncepciót. De eddig ez még nem sikerült.
Jó néhány évvel ezelőtt – nem véletlenül – fellángolt a vita a románok által lebegtetett „bűvös szám”: a 40 ezer román áldozat száma körül. Egyed Ákos többször is megírta, még publicisztikában is, hogy a legjózanabb számítások és mindenféle források egybevetése alapján, annak egytizedére tehető a román áldozatok száma, a magyaroké annak mintegy kétszeresét teszi ki.
Ez a megállapításom ma is megállja a helyét, körülbelül így van. Nagy igyekezettel gyűjtöttem az erre vonatkozó anyagot, és amikor az osztrákok által elrendelt összeírást megkaptam, amely precízen leírta még a nevét is annak, aki elpusztult – ha román volt, a magyart nem. És annak az összeírásnak az alapján meg lehetett állapítani az áldozatok számát, mert az osztrák illetékesek biztos, hogy nem kisebbítették. A román áldozatokat számba vevő osztrák összeírás szerint 4356 fő volt, míg az áldozatul esett magyar polgári lakosság megbízható források alapján 7500-8500 főre rúgott, egyes – nem elhanyagolható – források szerint pedig meghaladta a 10 000 főt is. Ezekről a kérdésekről részletesen írtam a két kiadást elért Erdély 1848–1849 című munkámban.
Tehát a polgárháború mérlege: sok ember életébe került. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg a magyar forradalom történelmi jelentőségéről, ami rendszerváltást jelentett, s akkor alakult ki a polgári magyar nemzet, amely a rendi nemzet helyén jött létre.
Hogyan alakult 1989 után helyzete és munkássága?
Először is legyen szabad megemlítenem, hogy 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia arra méltatott, hogy a külső tagjai közé válasszon. Nagy megtiszteltetésben részesített a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem azzal, hogy négy alkalommal is hosszabb időre meghívott vendégtanárnak, s a végén az egyetem díszdoktorává avatott. A Kolozsvárt Jakó Zsigmond professzor vezetésével újjászervezett Erdélyi Múzem-Egyesület (EME) 1991-ben rám bízta az első szakosztály vezetését, majd 2002-ben az egyesület elnökévé választottak. Ennek keretében 2003-tól megszerveztük a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, évenként megtartandó konferenciát, amely azóta is a legnagyobb erdélyi, sőt romániai magyar tudományos fórum szerepét tölti be. Hogy a tudományművelést a vidéki városokban is előmozdítsuk, létrehoztuk az Erdélyi Múzeum-Egyesület fiókegyesületeit is Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Nagyváradon is (amely azonban helyi problémák miatt megszűnt működni). És nem utolsósorban az EME keretében kutatóintézetet alakítottunk, alapkutatások folytatására. Jelenleg az EME elnöki tisztét Sipos Gábor látja el, akit megfiatalított vezetőtestület segít a munkájában.
Ami az egyéni kutatómunkámat illeti, a megnövekedett lehetőségeket igyekeztem kihasználni, a már korábban elkezdett kutatásaimat folytattam, s részt vettem az erdélyi és magyarországi tudományos életben: konferenciákon vettem részt, előadóként nagyszámú meghívásnak tettem eleget, jó néhány alkalommal történelmi vetélkedőket irányítottam. Több kötetem jelent meg különböző kiadóknál és helyeken, amelyek közül a már említett Erdély 1848–1849 című kötet mellett megemlítem a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije, valamint A székelység rövid története című, három kiadást elért kötetet. Ebben az évben mutattuk be a szülőfaluban Bodos, egy szabad székely falu története című munkámat. Jelenleg pedig a háromkötetes Székelyföld története című készülő kiadvány koordinálása egyik legfőbb feladatom.

Copyright © 2021 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu