Kulturális folyóirat és portál

2012. június 7 | Simon Judit | Kultúra

A történet erősebb nálam, én csak követem

Simon Judit (■): Váradon beszélgetünk, édesanyja is megtisztelte jelenlétével a szerkesztőségünket, ő nagyváradi születésű. Önnek van valamilyen kötődése a városhoz?

Dragomán György (□): Gyerekkoromban mindig jöttünk Váradra. Nekem az nagy dolog volt, részint, mert anya nagyon szerette Váradot és mindig mesélt róla. Nagyjából tudtam, hogy mi hol van. Másrészt pedig két-három dolgot nagyon szerettem Váradon: magyar tévé, amikor itt voltunk, akkor volt magyar adás, volt kajszibarack, ami Vásárhelyen már nem volt, általában nyáron jöttünk és barackot ettünk, a harmadik pedig a termálvíz, mindig mentünk fürödni Félixre. Gyerekkoromban négy-öt éven át jöttünk egy hétre nyáron vagy tavasszal Váradra. Nagyanyám eljött meglátogatni a barátait. Még egész kicsi voltam, nagyanyám eltörte a lábát, és akkor két vagy három hétig laktunk itt. Arra az időszakra is emlékszem.

Marosvásárhelyen nőtt fel, 15 éves volt, amikor elmentek a családdal Magyarországra. Mennyire hagyott önben mély nyomokat Vásárhely, Erdély, az akkori élet?

□ Részint a gyerekkorom volt, de intenzíven emlékszem mindenre. Mai napig mindig elmondom, honnan jöttem, másrészt benne van mindenben, amit írok. Mélyebbeket nem hagyhatott volna, mint amilyeneket hagyott.

A mély nyomokat meghatározza az akkori diktatúra?

A 80-as évek nagyon kemény időszak volt, és Vásárhelyen egyre keményedett, láttam belőle eleget ahhoz, hogy a bőrömön érezzem. Vannak személyes élményeim, voltak kellemetlen pillanatok. Elég hoszszú ideig vándoroltunk ki, ’86-tól ’88-ig, de talán még korábbról kezdődött. Maga az, hogy diktatúra van, hogy mi el akarunk menni, és nem lehet, várjuk, mikor mehetünk végre, eléggé markáns időszak volt számomra, másrészt meg szép is volt.

Szinte minden esetben azt nyilatkozza, hogy a regényei, novellái nem Erdélyben játszódnak. Aki olvassa az írásait – mint magam is –, teljes mértékben ráismerhet az akkori idők erdélyi viszonyaira. Azért mondom, hogy erdélyire, nem romániaira, mert mi kicsit másképpen éltük meg, mind honfitársaink. Miért nem akarja, hogy nyilvánvaló legyen, hol történnek az események az írásaiban?

□ Soha nem mondtam, hogy nem Románia és nem Erdély, hanem azt, hogy nem pontosan az az ország, az az Erdély, ahol én éltem. Az írás ugyanis erősebb a történelemnél, és nálam is erősebb. Abban a pillanatban, hogy elkezdtem írni, a tények eltűntek a fikció mögött, úgy, hogy a képekből erősebb töltetek születtek, mint amelyeket valóban átéltem. Nem akartam történelmi regényt írni, nem gondoltam, hogy nekem fontos lenne a történelmi hitelesség. Inkább az érzelmi, indulati hitelességre törekedtem. Ezért létrejött egy olyan Erdély, amely nem azonos azzal, amiben én éltem, mert a történelmi tények nem mindig stimmelnek. Megjelennek olyan tények a könyvben, melyek a valóságban nem történtek. Nem is érdekel a történelmi hitelesség. Onnan kezdve, hogy rájöttem, én egy fiktív világot építek, ami ugyan nagyon hasonlít arra, amely létezett, nem foglalkoztam azzal, hogy voltak-e a Duna-csatornánál táborok 84-ben vagy sem. Atombalesetről beszélek a könyvben, és abból szokták kiszámolni, hogy ez Csernobil és 1986, de szerintem lehet ezt a könyvet úgy is olvasni, hogy ma játszódik, csak nem dőlt össze a rendszer, és most itt tartunk 2009-ben vagy 2010-ben. Én ilyen olvasatnak sem lennék ellenére. Ezért mondom, hogy nem az az Erdély. Nem voltam képes arra, hogy hiteles történelmi regényt írjak 1986-ról. Másrészt sokan mondják, hogy érzelmi és indulati szempontból eltaláltam azt a hangot, ami akkor volt, és pontosabb, mint ha a történelmi hitelességre törekedtem volna. Én nem tudom, én csak képeket láttam és azokat próbáltam megírni.

Nyilatkozta, de az írásaiból is kiderül, hogy foglalkoztatja az egyén viszonya a hatalomhoz, és a hatalom viszonya az egyénhez. Hogyan viszonyul az egyén a hatalomhoz és a hatalom az egyénhez?

□ Ellentétesen, a kettő kizárja egymást. Elég sötéten látom ezt, szinte orwelli alapon áll a gondolkodásom ebből a szempontból. Azt gondolom, hogy a hatalom öncélúan működik, és a természetéből következik, hogy az egyént akarja elnyomni. Az egyén ez ellen megpróbál harcolni és szabad maradni. Mindig a szabadság érdekelt, az, hogy hogyan működik. Azt láttam, hogy a hatalom és a szabadság nem áll jó viszonyban egymással. Ha valaki hatalmaskodik, már veszít a szabadságából. Ez érdekelt, de nem elméletileg, hanem a gyakorlatban megnézni, hogy működik bizonyos esetekben. Az íráson keresztül gondoltam, de nem erről akartam írni, hanem történeteket megfogalmazni, de a végén belekeveredett. Igyekszem kerülni az elméleti gondolkodást, ha valamit írok, végül mégis belekerül.

Minden hatalomtól félni kell, vagy csak a diktatúrától?

□ Szerintem mindegyiktől, a hatalom sose jó. Elég anarchista vagyok ebből a szempontból, azt gondolom, hogy mindenki járja a maga útját és vállalja a felelősséget magáért. Nem jó, ha beleszólnak abba, hogy mit, hogyan és miért.

Könyveiben, novelláiban markánsan jelenik a meg a diktatúra. Nem tart attól, hogy beskatulyázzák, mint egytémájú írót? Úgy, ahogy Kertész Imrére mondják, csak a holokausztról ír.

□ Nem, mert nem csak arról írok. Elég sok novellám nem erről szól. Egyelőre csak két regényem van, meglátjuk, ha majd lesz hat, akkor hogy fog ez a dolog kinézni. Nyilván ez egy markánsan fontos kérdés számomra, és biztos, hogy valahogy mindig megjelenik majd a munkáimban. De lehet, nem minden könyvem kapcsolódik majd ennyire ehhez. Ehhez az is kell, hogy legyen még három könyvem.

Írásaiban sokszor jelennek meg román nevek, de ezeket magyar ortográfiával írja. Ön azt nyilatkozta, ez a kultúrák találkozását is jelzi.

□ Ez a regény úgy néz ki, hogy egy hangot hallunk, beszél valaki. Nekem fontos volt, hogy ha ezt valaki felolvassa, akkor azt a hangot hallja. Ebbe nagyon belezavart volna bármilyen más helyesírást használni, mint a magyart. Ha valaki felolvassa, akkor korrektül hangzik a szöveg mindenki számára. Ez volt a célom, ezért használtam ezt a furcsa megoldást, hogy átírtam magyar ortográfiával. Angol nevekkel is csinálom ezt, azokat is fonetikusan átírom. Ez csak technikai kérdés. Másrészt, a dolgok lényegét tekintve, én vegyes lakosságú városban nőttem fel. Vásárhely akkor fele-fele arányban volt román és magyar, együtt éltek az emberek. A tömbház, ahol felnőttem, vegyes, az iskola megosztott volt. Elég erős átjárás volt a román és magyar világ között. Voltak román és magyar barátaim, beszéltük egymás nyelvét, és ez hatott arra is, ahogyan viselkedtünk. És elég szépen működött. Akkoriban azt tapasztaltam, hogy általában az iskolában nem játszottunk egymással románok és magyarok, az iskolán kívül viszont játszottunk. Az iskolában etnikai alapon verekedtünk, az iskolán kívül másért. Akkor nem tudatosodott bennem, de később rájöttem, hogy ha éppen nem volt jó viszony a magyarok és románok között, akkor ezt mesterségesen szították. Ameddig csak egymással játszottunk, nem voltak problémák, és nagyon élveztük, hogy megértjük egymást.

Nem hagy nyugodni a hatalom kérdése. Mennyire foglalkozik ma a közélettel, a napi politikával?

□ Amennyire lehet, igyekszem elkerülni. Nem nagyon olvasok híreket.

Nem érdekli, mi történik, vagy érzelmileg nem akar belekeveredni?

□ Mindkettő. Eléggé radikálisan gondolkodom a politikáról. Megfogadtam, hogy addig nem szavazok, ameddig nem kerülnek nyilvánosságra az ügynök-papírok. Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig nem szavazhatok. Magyarországon, Romániával ellentétben, a mai napig nem nyilvánosak a dossziék, vagy csak nagyon szűk réteg férhet hozzájuk. Ezért úgy gondoltam, hogy ameddig ez így működik, távol tartom magam a közélettől és a politikától. Nem világos, nem tiszta, mi történik, és egyáltalán nem érdekel.

Magyarországon egyre hangosabbak a szélsőséges megnyilvánulások. Mit gondol ezekről?

□ Hát nem örülök neki, egyáltalán a radikalizmusnak nem lehet örülni. Hiányolom a termékeny közbeszédet. Nagyon kevés kérdésről lehet racionálisan és szépen beszélni. Túlságosan megoszlanak a magyar politikai közbeszédek. Németországban sokkal civilizáltabban tudnak ilyen kérdésekről beszélni. Sokszor érzem a beszélgetések során, hogy nem fontos, miről beszélsz, hanem az a cél, hogy minél gyorsabban kiderüljön, melyik oldalon állsz. Ennek pedig nem biztos, hogy van jelentősége, és annak sem, hogy politikailag skatulyázzuk egymást. A magyar pártok ideológiai megalapozottsága nem olyan, amilyen kellene, nem eléggé állnak ideológiai alapon, ha mégis, akkor nem tartják elég markánsan magukat a saját ideológiájukhoz. Az egyetemen sokat foglalkoztam politikafilozófiával, és akkor láttam, hogy nem úgy működik ez, ahogyan kellene. Ezért a magyar közbeszéd nem elég tiszta, nem is elég izgalmas.

Hogyan viszonyul önhöz a politika, ami már mindenhez viszonyul?

□ Nem tudom, mert én nem viszonyulok a politikához. Igyekszem elkerülni, és remélem, a politika is igyekszik elkerülni engem. Amit politizálni akarok, azt megírom. Ha úgy érzem, nagy baj van, akkor elkezdek politizálni, de igyekszem elkerülni. Gondolom, még nincs akkora baj, hogy nekem kellene politizálni.

Azt mondta, történeteket ír, és nem akarja túlfilozofálni a könyveit.

□ Én döntöttem: filozófusnak készültem, és aztán azt mondtam, író leszek. Nem az elméletet, nem általános igazságokat akartam mondani, hanem konkrét történeteket leírni. Nem fogok esszéregényeket írni, mert akkor elmentem volna filozófusnak. Én a történetekben hiszek.

Ez azért érdekes, mert az irodalom gyakran nem történetekről szól, hanem esszéregényekről vagy magasröptű, nagy ügyek szolgálatába állított írásokról, vigyázva, nehogy túl érthető legyen. Ön meg azt mondja, történeteket akar írni, ráadásul olvasmányosan.

□ Engem gyerekkorom óta a történetek érdekeltek, hogyan lehet ezeket elmesélni, mitől működnek, és hogyan lehet elérni, hogy még jobban működjenek. Ezt később úgy fogalmaztam meg, hogy mi a regény és hogyan működik, mitől az, ami, és mitől nem az, ami. Ebből lett az a fajta irodalomszemlélet, ami nálam kialakult. Ezt tudom a legjobban csinálni. Nem jelenti azt, hogy nem foglalkoztam a kísérleti irodalommal, ne tudnám, hogy működik. Fontos nekem ez az irodalom, például Beckett, aki a 20. század legkísérletezőbb írója volt, minden irányból szétboncolta a fikciót. Nagyon érdekes dolgokat csinált, én ebből sokat tanultam. Én nem ezt az utat választottam, legalábbis nem látványosan, hiszen nálam is mindig van egy axióma, amit igyekszek követni. Én képeket látok, és mögöttük ott a történet, ebből lesz a regény. Meg kell találni azt az időt és teret, ahol ez működik. Ha az ember megtalálta, akkor megy minden magától.

Novellái, regényei tragikusak, de a hangvételük nem drámai. Ennyire tragikusnak véli a világot, amit csak úgy lehet elviselni, ha belecsempészünk kis humort?

□ Én nem így gondolom. Megint csak azt tudom mondani, hogy történetek vannak, ami mondjuk arról szól, hogy két gyerek versenyez egymással, és ennyi. Ezt kell megpróbálni minél jobban megírni. Lehet, olyan történetem van, hogy bokszolók próbálnak medvékkel harcolni. Van egy kép, és abból lesz egy történet. Én nem foglalkozom azzal, hogy ebben mennyi humor van. Ez nem olyan, mint a főzés, hogy bele kell tenni az alapanyagokat. Nem tudom, mi fog belekerülni, nem mérem ki patikamérlegen, egyszerűen jönnek a képek és abból lesz valami. Néha viccesek, máskor tragikusak, máskor összeforr a kettő. Nem gondolom, hogy az írásaimban a világ állapotáról akarnék beszámolni. Csak arról tudok beszámolni, hogy én hogyan gondolkozom, még arról sem őszintén, hiszen a történet erősebb nálam, én csak követem.

Éppen a bokszolós novelláira gondolok, melyekben az ember állattal kell küzdjön és állattá válik.

□ Akartam írni egy sci-fi novellát és egy novellát a bokszolókról. A kettő összeforrt, és ebből lett egy ciklus. A vége még nem jelent meg, de hamarosan megjelenik, az egész hat novellából álló ciklus. Ezek működnek magukban is, de igazán akkor érdekes, ha együtt elolvassa őket. Modern gladiátor-novellát akartam írni. Nem gondoltam az ember elállatiasodására, hanem a technika érdekelt. Éppen ez a szép benne, hiszen ha én elhatározom, hogy az ember elállatiasodásáról akarok írni, akkor az rossz novella lett volna. Olyan novellát akartam írni, amelyben szöges kesztyűben, zsírral bekenve készülnek az emberek harcolni. Ha ebben van valami más is, akkor jó, szerencsém van. Én nem tudom beletenni, csak bekerülhet.

Ugyanakkor azt mondta, sokat bíbelődik az írásain.

□ Persze, de nem azon bíbelődöm, hogy legyen mondanivaló, hanem hogy a mondatok jók legyenek. A fő kérdés: hogy működik az idő, szerkezet és ritmus. Hogyan épülnek a mondatok, a mondatokból bekezdések, a bekezdésekből a novella. Ez számomra technikai kérdés, ha bekerül valami más is, akkor jó. Én szerencsére csak a téglákat látom. Jó mondatot nehéz leírni.

Velem szemben ül egy kedves, derűs, kíváncsi tekintetű fiatalember. Van két szép, egészséges gyermeke, boldog házasságban él, minden rendben körülötte, mégis ennyire tragikus képeket lát.

□ Az írás sosem az egyensúlyról szól, hanem a konfliktusról. A történet izgalmas kell legyen. Ha a tragikumon keresztül keletkezik, akkor úgy. Minden történetemben történik valami. Lehetne arról írni, hogy kimegyek a kertbe, összeseprem a leveleket és jól érzem magam, de nálam akkor is történne valami rossz. Biztos találnék a földön egy nyílvesszőt és rájönnék, honnan jött, és kiderülne valami. Sajnos így működik az írás. Az ember izgalmas történeteket próbál találni, vagy az vonz. Ajtókat találsz, kinyitod őket és bemész, kíváncsi vagy, kíváncsibb annál, hogy megelégedj azzal, hogy ne történjen semmi. És ez nem biztos, hogy összefügg a boldog vagy boldogtalan életeddel.

A beszélgetést Simon Judit készítette. Az interjú az Erdélyi Riport 2009/11., március 19-i számában jelent meg.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu