Kulturális folyóirat és portál

2014. november 14 | Bernáth László | Társadalom

A természet nem harmonikus

A természet nem szép, nem csúnya. Szépnek vagy csúnyának csak mi emberek látjuk. Azt sem túl régóta, talán csak a középkor vége óta, amióta az ember rácsodálkozott az őt körülvevő tájra. S a természet a legkevésbé sem harmonikus, ahogy némely zöldek és általában a természetimádók hirdetik. A természet alapállapota ugyanis a káosz. Rendet, harmóniát többnyire az ember tud teremteni benne. Átmenetileg. Mert előbb-utóbb a természet visszaveszi a hatalmát, és ez azt jelenti, hogy visszatér a káoszállapothoz.

A káoszelmélet, amely nem régi tudomány, éppen a természet megfigyelése nyomán tette meg az első lépéseket, hogy felismerje – nem az anyagot, amit már majdnem á-tól cettig ismerünk, hanem az anyag mozgását. Mint talán sokan olvasták, vagy hallottak róla, a káoszelmélet első teoretikusa egy meteorológus volt Amerikában, aki sietségében az egyes állomásokról beérkező adatok számsoraiból elhagyott egy-két tizedest, mert már rutinszerű volt a munkája, és szinte ránézésre tudta, hogy ezekből a részadatokból milyen végeredményt lehet kiolvasni. Meglepetésére azonban most egészen más végeredmény született. A biztonság kedvéért másodjára kiírta az összes számjegyet, így összegezett, és akkor a várt eredmény született. Ez szöget ütött a fejébe, és ismét a lerövidített számokkal dolgozott, és akkor megkapta az először észlelt meglepő végeredményt.

Tudós ambíciókkal megáldott ember volt, ezért elkezdett foglalkozni ezzel a jelenséggel. Végül aztán publikálta is a felismerését, s ahhoz hasonlókat ismertek fel később a folyók áramlásának viselkedésében, a szívinfarktus előfordulásának szabályszerűségeiben, de még a tőzsdei árfolyamok mozgásában is. Mint minden igazi természettudományos eredményt, sikerült matematikailag is igazolni egy képlettel. Mindezt természetesen különböző konferenciákon előadta, és ennek nyomán más tudományágakban is elkezdetek kutakodni, és az eredmények hasonlóak voltak. (Az első felismeréseket közzétevő meteorológustól származik a káoszelmélet illusztrálására kitalált példa: Ha valahol Arizonában összeüti a szárnyát egy lepke, lehet, hogy ennek távoli következményeként Ohióban vihar tör ki.)

Ahogy a káoszelmélet terebélyesedett, és önálló tudományággá vált, azt is megállapították, hogy a káoszban is van rend, és a rendben is előfordulhat káosz. (Amit akár rendezetlenségnek is nevezhetünk magyarul.) Hogy ez mit jelent pontosan, azt csak a szakemberek mondhatnák el. Ám most nem a káoszelmélet egyre gazdagabb szakirodalmából idéznék, hanem csak azért hivatkoztam erre a tudományágra, a képviselői által megfogalmazott elméletre, hogy vitába szálljak az ádáz természetvédők elfogultságával.

A legfőbb kifogásom az, hogy az embert nem tekintik igazán a természet részének. Sőt, úgy állítják be, hogy az ember a természet legfőbb ellensége. Szerintük nem csak a – nem létező – harmóniát pusztítja, hanem általában is kipusztít állatfajokat, tönkretesz növénycsoportokat, a maga rendjét kényszeríti rá a környezetére, amellyel valaha harmóniában élt.

Kezdjük talán az első „vádponttal”, az állatfajok kipusztításával. Kétségtelen, az ember disznót, marhát, aprójószágot eszik, és időnként, a törvényes, szabályozott vadászatokon őzeket, vaddisznókat is elejt, az orvvadászok meg elefántot és vízilovat is lelőnek. De először is: miért olyan „természetellenes”, bűnös cselekedetek ezek? Az oroszlánok, a tigrisek a gyengébb állatokat fogyasztják, a krokodilok is minden élőlényt megesznek, amit csak be tudnak vonszolni a vízbe, s most ne is beszéljünk a sakálról vagy a keselyűről. Ők, ha lehet, a már döglött állatokat eszik. A cápák a kisebb tengeri halakat, a jegesmedvék a fókákat. Ám a növényevők sem akármilyen károkat okoznak a természetben, gondoljunk a fa tetején zöldellő leveleket eszegető zsiráfokra, vagy az elefántokra, akik – ha máshogy nem megy – egész gyenge, friss fákat csavarnak ki tövestül.

A felsorolást vég nélkül lehetne folytatni, de nem érdemes. A lényeg világos: ezek szerint a többi állatnak joga van erre, az étkezési láncba más élőlények elfogyasztása is beletartozik, de a jelek szerint – talán az „igazi” természetvédők ezt így gondolják – az embernek ehhez nincs joga. Így inkább vegetáriánus legyen, hogy megkímélje az állatokat, pedig ezt is jó tudni: a húsfogyasztás nélkül ma nem létezne emberiség.

Igen – hangzik a vád folytatása –, de az ember mértéktelenül fogyaszt. (Mellesleg: minden állat addig fogyaszt, amíg a gyomra bírja.) És itt érünk el a harcos természetvédők – majd azt mondtam – butaságáig, mert nem veszik tudomásul, hogy az ember az egyetlen olyan lény, amelyik nemcsak fogyasztja a természetet, hanem újra is teremti, ki is egészíti. Ha nagy a baj, akkor „reparálja” a természetet. Védett környezetet teremt a kihalással fenyegetett állatok számára, adott esetben a szaporításukra. Érdekes példa erre Ausztrália a krokodilokkal. Miután a hölgyek világszerte nagyon kedvelik a krokodilbőrből készült táskákat, cipőket, ezért veszélybe kerültek a pikkelyes bőrű víziállatok. Ezért aztán létrehoztak egy kitűnően működő krokodilfarmot, ahol szaporítják is az állatokat, és ma már a világnak ezen a táján több krokodil él, mint valaha.

Mint sokan mások, én is számtalan olyan filmet láttam, ahol elefántokat, de akár rinocéroszokat is áttelepítenek kedvezőbb élőhelyekre. S most ne beszéljünk az emblematikus koalamacik eredményes emberi megsegítéséről.

Egyébként magam is őszintén örvendek az ilyen sikeres mentőakcióknak, mert az eddig leírtakkal – látszólag – ellentétben, nem a természetvédelemnek vagyok a kritikusa, hanem a természetvédő jelszavaknak, túlzásoknak, elfogultságoknak. Maguk a természetvédők is – jól érzékelhetően – ma már két csoportba sorolhatók. Az egyik naiv, ártatlan, csak éppen a valódi természet ügyeiben jórészt tájékozatlan, félrevezetett ember. A másik csoport – jóval népesebb – olyanokból áll, akik számára a természetvédelem valójában üzlet. Egyre nagyobb üzlet. Az olajipar, az egészségügy és a turizmus után talán a legnagyobb volumenű, igen nagy hasznot termelő „iparág”. Különösen, amióta a „globális felmelegedés” veszélyét lobogtatják. Közöttük nem kevesen tudósok, jelentős részük – pályázati és szponzori pénzek révén – anyagilag is érdekelt úgymond a globalizálás okozta veszélyek leküzdésében. Meg kell indokolni ugyanis, hogy miért kell erre nagy pénzeket fordítani.

Pedig ugyancsak tudósok valódi vizsgálatai kimutatták például, hogy a jéghegyek elolvadása után a tengerszint várható emelkedése jelentéktelen, és különböző partokon nagyon is eltérő lehet. Bemutattak például egy földrajzi tematikájú filmet, ahol éppen a tengerszint valamelyes visszahúzódása okozott meglepetéseket, mert a szárazra került részeken sok ezer éves állati csontokat találtak, és nem víziállatokét. Kiderítették, hogy ezt a szárazföldet valaha a tenger elöntötte, mostanában meg éppen visszahúzódott a víz.

Más tudósok azt derítették ki, hogy a globális felmelegedés növekedése majdhogynem elhanyagolható százévenként. S ebben valóban van szerepe az embernek, mert leginkább a természetes földfelszínt beborító aszfalt, beton vagy bármi fedőréteg a ludas ebben, ami fölött erőteljesebben érvényesül a napsugárzás melege.

Azért sem kell a tudósok minden szavát komolyan venni, mert ha nem szűkebb szakterületükről van szó, majdnem úgy elkalandozik a képzeletük, mint a laikusoké. Jellemző a már teljesen elfelejtett Római Klub példája. A hatvanas években, Rómában kiváló tudósok jöttek össze, a maguk szűkebb szakterületén elismert tekintélyek, akik megalakították ezt az úgynevezett Római Klubot, és szörnyű jóslatokkal ijesztgették az emberiséget. Mindenekelőtt azzal, hogy ha továbbra is változatlan ütemben nő a világon a fogyasztás, és ehhez igénybe veszik a szükséges nyersanyagokat, akkor előbb ezek a nyersanyagok fogynak el, majd a termelés nyomán keletkező mindenféle salakanyag elborítja a Földet az ezredfordulóra. A környezetszennyezés veszélye természetesen fennáll, a nyersanyagok közül valóban van, ami fogy, de az ezredforduló lassan már másfél évtizede elmúlt, nem borított el bennünket a salakanyag, változatlanul van elég nyersanyagunk, és ami fogy – az olaj mindenekelőtt –, azt megtanuljuk helyettesíteni. És az emberiség egyre jobban megtanulja újrahasznosítani a korábban salaknak gondolt nyersanyagokat. Ráadásul azzal a nevetséges, abszurd ötlettel álltak elő, hogy az emberiség álljon be a „nulla növekedésre”, ha meg akar menekülni a 21. századra. Ez a javaslat azért abszurd, mert azt igazán illene tudniuk a tudósoknak, hogy a „nulla növekedés” a természetben a halál. A pusztulás.

Hogy nem valami személyes elfogultság íratja ezt velem a tudósokkal kapcsolatban, annak igazolására szabad legyen hivatkoznom Max Horkheimer szociálfilozófusra, az úgynevezett frankfurti iskola jeles tagjára; ezt írta: „Naiv és álszent dolog a tudomány nyelvén beszélni… Naiv, mert a tudomány nem értékmentes tudást közvetít, álszent pedig azért, mert a felmérések, kutatások nem a valóság igaz képét tükrözik. A tudás és a hatalom olyan »üzemei« működnek, ahol a politikában, az üzleti életben és az oktatásban tevékenykedő vezetők hatalmi helyzetük érdekében igyekeznek fenntartani egy igazságtalan, de látszatra kedvező status quót.”

Szeretném azért, a magam mentségére, szóvá tenni, hogy egyébként tisztelője vagyok a tudománynak, és az élet valódi kérdéseire elsősorban a tudománytól várom a válaszokat. (Mondjuk például arra is, hogy Horkheimer szerint van-e a valóságnak egyféle „igaz képe”.)

Ám hagyjuk most oda a tudományokat, térjünk vissza a természetvédőkhöz, akik oly sokszor sajnálkoznak azon, hogy az emberiség odahagyta a természeti környezetet. Persze, már azon is érdemes lenne elmeditálni, hogy melyik is az emberiség valódi természeti környezete. Netalán az ősi barlanglakás? Vagy a félig földbe vájt házakból álló település? Ahogy az ember olvassa, hallgatja ezeket a kesergéseket, leginkább azt feltételezi, hogy a 19. század végi, 20. század eleji falura, a nagy szabad területtel – kerttel – rendelkező paraszti házakra és azok körülményeire gondolnak. (Feltételezhető, hogy nem is tudnak a „lefelé emeletes házakról”, ahogy a Szeged környéki tanyákon nevezték a legszegényebbek földbe vájt lakhelyét.)

Szerintük a földeken dolgozó emberek az erdők, a fák, az állatok közelségében békésen megfértek a környezetükkel és általában a világgal. Csak éppen azt felejtik el, hogy a villanyáram megjelenése előtt, kormozó petróleumlámpák mellett, még a gyerekek is nehezen olvasták el a tankönyveiket. Igaz, a „petrólt” is – ahogy nevezték a lámpát – hamar le kellett csavarni, és nemcsak a spórolás okán, hanem mert az állatok miatt hajnalban kellett felkelni, és ehhez korán kellett lefeküdni, hogy valamennyire kipihenjék magukat. Azt se felejtsük el, hogy iható vízért rövidebb-hosszabb távra kellett elgyalogolniuk az asszonyoknak vagy a nagyobb gyerekeknek és vödrökkel hazacipelniük a vizet. Ha beteg lett valaki a családban, fordulhattak ugyan valami helyi kuruzslóhoz, de ha komolyan vették a betegséget, akkor vagy be kellett vinni a beteget az orvoshoz, esetleg egy nagyobb faluba vagy városba, szerencsésebb esetben az orvos kijött a családhoz. Nagyobb hóesés esetén előfordult, hogy napokig jóformán a házból sem lehetett kimenni. Na és az állatok. Igaz, a disznó ott röfögött az ólban, a csirkék, libák ott kapirgáltak az udvarban, a ló meg a tehén a valamirevaló gazdáknál ott volt bekötve az istállóba. De mi történt, ha más állatok tűntek fel?

Szabad legyen a 20. század talán legjelentősebb magyar publicistájának, Bálint Györgynek a sorait idéznem. 1938-ban Levél Szürke Bagolyhoz címmel írt publicisztikát. A nevet nem ő találta ki: Londonban élt a valóságos személy, aki ezzel a névvel alapított indián „törzset”, amelyen belül a szeretetet és a megbékélést hirdette. Bálint György egyébként 1938-ban könyvet is írt Az állatok dicsérete címmel, igazán nem lehet őt az állatok ellenségének tartani. A Szürke Bagolyhoz írt nyílt levelében mégis így fogalmaz: „De mondja meg őszintén, szereti Ön a csörgőkígyót? És ha netalán elvből szereti, szereti akkor is, mikor a préri magas füvében megmarja Önt? Szereti Ön a pumát és a vadmacskát, mikor éjszaka megfojtják egy törzs csecsemőit? Szereti Ön a bölénycsordát, mikor legázolja és elsöpri a riadt indián falvakat? Megvallom, én nem szeretem őket.”

Hát én is így vagyok az állatokkal. Őszinte érdeklődéssel néztem a szabadon közlekedő, hatalmas elefántokat a közelemben, mert tudtam, hogy a szafari-autó és az állat között ott egy hatalmas, meredek árok, és még kerítés is, az amerikai Animal World parkban. Megmosolyogtam a hatalmas, öregecske – nagyon ősz volt a szőr a hátán – orángutánt, amint lekapja a rendetlenkedő kicsijét egy fa ágáról, és amúgy emberesen elfenekeli a rendetlenkedő csemetét. Élvezettel néztem a hatalmas kígyót és mindenféle föld alatt élő állatokat az üvegfalon át, zárt tereikben. Azt hiszem, mindenki más így van ezzel Bálint Györgytől jómagamig. S ahogy hallom, a Szlovákiából a határon átkódorgó medvét is félelemmel fogadták a közeli falvakban élők. Magyarán: az állatok szeretete és a velük szemben megjelenő óvatosság egyaránt indokolt. Védjük az állatokat, ahol lehet, ahol indokolt és szükséges, de ne ijesztgessünk a kihalásukkal. Már csak azért sem, mert a Föld történelme során számtalan faj kipusztult a dinoszauruszokon kívül is, jóval az ember megjelenése előtt, mert nem tudtak alkalmazkodni a változó környezethez. Ma már az emberiség éppen hogy védi a dinók leszármazottait – gyíkokat és hasonló „dédunokákat” –, és biztosítja az élőhelyüket, és ez a normális viszony emberek és állatok között.

Jó lenne, ha valami hasonló egyezség jönne létre az emberek és a fák között is. Mert az viszont egyenesen komikus, ahogy egyesek odakötözik magukat bizonyos fákhoz, nehogy kivágják őket. Különösen, ha kedves utcájukban, tereiken áll az a bizonyos fa. Nincsenek tekintettel arra, hogy éppen autó-mélygarázst, országutat vagy valami embert szolgáló építményt akarnak odahelyezni. Mert számukra fontosabb a fa, mint az ember igénye. Ez az, amit emberközpontú gondolkodással nehéz elfogadni. Hiszen – például – mindenki tudja, hogy szinte bárhol, még sziklás talajon is, ültetni lehet új fákat, és azok igen hamar megnőnek. (Jómagam egy Skoda személykocsi első ülése elé raktam be egy körülbelül egyméteres fenyőfát, s az mára, mintegy harminc év múltán, a kertem legmagasabb növénye a kb. 20-25 méterével.)

Igaz, azon a téren, abban az utcában nem fog állni a megszokott fa, de éppen ez a megfelelő mércéje, hogy ki mit tart fontosnak: az embert vagy a természetet, bár ezt a fa-ügyet sem kellene feloldhatatlan ellentmondásként kezelni.

Vannak aztán bizonyos természetvédőknek olyan megmozdulásaik, amelyek már saját elveik szerint is érthetetlenek. Ilyen volt például a budapesti 4-es metró útvonalának tervezésekor, amikor a Kelenföldi pályaudvartól kívánták – ahogy aztán meg is valósult – ezt a vonalat vezetni, hogy elkezdett a „Zöldek” egy kis csoportja ordibálni, mert ez veszélyezteti a Gellért-hegyet és még nem tudni, mit, helyette a földfelszínen a villamos- és autóbuszjáratokat kellene megerősíteni. Na most ehhez hasonló, ennél képtelenebb „zöld” véleményt aligha lehetett olvasni bárhol a világon. Ahol ők is azt szeretnék, ha a közlekedés minél nagyobb része a földfelszín alá költözne. Részben, mert így a felszín megszabadulna sok szennyező anyagtól, szeméttől, részben, mert ők is tudják, hogy ez a tömegközlekedés leggyorsabb formája. Ezek a zöld urak és hölgyek Budapesten arra ösztönöztek, hogy az egészségtelenebb, természetkárosító megoldást válasszák a hivatalosok.

Végül néhány szó a magam mentségére, amellyel szeretném bizonyítani, hogy én is szeretem, helyenként csodálom a természetet. Életem nagy szerencséje, hogy a világ öt kontinenséből négybe eljutottam, azért nagyon sok mindent láttam a természetből. Például a Niagara-vízesést, s nemcsak szemből, hanem egy lift és egy alagút jóvoltából, közvetlenül a zuhatagot, a háta mögül is. Jártam a Góbi sivatagban, ahol elhullott teve koponyáját szedhettem fel a homokból. Mint ahogy járhattam a Szaharában is, méghozzá olyan rendkívüli körülmények között, hogy „turista tevén” ülve egyszer csak nagy cseppekben elkezdett esni az eső. Állítólag ilyesmi legfeljebb negyvenévenként szokott előfordulni a Szaharában. Kínában járhattam a nagy falon, ami persze emberi építmény, de a látvány körbe a hegyekre így is lenyűgöző. De élvezettel mászkáltam a Hortobágyon is, szabadon legelésző csikók között.

Magyarán: nem vagyok a városokba beleszerelmesedett ember – életem első 14 évében falun éltem –, és adott esetben élvezni tudom a látványt, ami szerteszét a világban fogad. Csak soha nem felejtem el, hogy az emberi szem és agy az évszázadok során – nem kis részben a művészetek hatására – alakította így a tudatát, hogy valamit szépnek lásson vagy csúnyának. Mint erről szó esett már: nem létezik olyan állatfajta, amelyik ne kizárólag aszerint nézze a környezetét, hogy mennyire szolgál számára ennivalóval. Az ilyen, közvetlen haszon nélküli rácsodálkozás kizárólag az „emberállat” tulajdonsága. Ezért nem lenne szabad a megveszekedett természetbarátoknak, de senki másnak sem elfeledkeznie arról, amit Szophoklész 2500 évvel ezelőtt megfogalmazott az Antigonéban: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu