Kulturális folyóirat és portál

2013. február 7 | Tar Károly | Kultúra

A teljesség vágya – Száz éve született Kiss Jenő

Kiss Jenő (1912–1995) költő, író, műfordító. A 20. századi erdélyi magyar líra kiemelkedő képviselője, álnevei szerint olykor Krizba Géza és Ipp Dániel, Mócson született 1912. szeptember 13-án, Kolozsváron tanult, jogot végzett, szerkesztette a Termést, az Utunkat, a Napsugárt, az Igaz Szót, és haláláig az 1990-ben újraindult Erdélyi Szépmíves Céh tiszteletbeli elnöke volt. A képzőművészet, a zene és az irodalom egyaránt érdekelte. Első verseit az aradi Vasárnap, majd egyebek mellett a Brassói Lapok és a Pásztortűz közölte. Az Erdélyi Helikon költőjeként, a nyugatos formakultúra jegyében indult, Dsida Jenő felfedezettje volt.
Kiss Jenőt jeles íróink, költőink és ítészeink köszöntötték születésének ötvenedik, hatvanadik, hetvenedik és nyolcvanadik évfordulóján. Panek Zoltán kérdésére vallotta magáról, hogy az élet teljességére törekedett. Ez vezette az irodalom világában is, ezért írt több mint kétezer verset, vaskos tanulmánykötetet, prózát, színdarabot, önéletrajzi írást, fordított főként románból verset, népköltészetet. Hegedült, rajzolt, festett, szerette a szerkesztői munkát, közösségi emberként vállalt felelős tisztségeket.
Centenáriuma ritka alkalom arra, hogy a teljesség igénye nélkül, a vele való kapcsolatom emlékeiből szemelgetve, teljességre törekvését bizonyítsam.
Akár Napsugaras kollégám, a jó Fodor úr, magam is, előbb a költő gyermekverseit olvastam, majd a tankönyveinkben szereplő szép versek szerzőjeként ismertem. Évtizedek múltán, a kiszámíthatatlan sors akaratából, néhány családi vacsorán kerülhettem hozzá közelebb, unokája és a nővérem lányának házassága következményeként. Amikor a rendszerváltozás előtt tudatosan, a szerkesztőség munkatársainak kérésére vállaltam a Napsugár főszerkesztői tisztét, Bajor Andorral, Méhes Györggyel, Sütő Andrással és másokkal együtt, akiket elidegenítettek vagy hallgatólagosan tiltottak a két gyermeklapban való megjelenéstől, Kiss Jenő is meglátogatott a szerkesztőségben és írásaival támogatta a kicsiknek és nagyobbaknak szerkesztett, Európában párját ritkító gyermekirodalmi lapot.
Az Erdélyi Szépmíves Céh újraalakulásakor, magától értődően, a régi Céh egyetlen hazai képviselőjeként, ott volt a helye az elnökségben. Szőcs Géza javaslatára, Domokos Gézára várva, másfél óránál többet egymaga tartotta szóval a zsúfolásig telt színháztermet, volt miről mesélnie, a helikoni írók ma is példaképeink az erdélyi műveltség eszmei barikádjain. Az ESZC intézőjeként, tisztemből adódóan, kötelességemnek tartottam felvenni a kapcsolatot a Céh írói körének Amerikában élő másik neves tagjával, Wass Alberttel. Kiss Jenőt az újraalakult Céh tiszteletbeli elnökének választottuk. Hetenként látogattam, s követtem tanácsait kultúregyesületként bejelentett Céhünk szervezésében, a Kós Károly-i hagyomány szerinti tervezett első könyvsorozatunk nyomdai előkészítésében.
Jenő bátyám reám bízta színdarabjait tartalmazó kötetének szerkesztését, aminek tartalmát számos alkalommal, a jelen idejű hasznosítás szempontjával megvitattunk és elvégeztünk.
Elvittem neki egyik Wass Alberthez írott levelem, s kértem tiszteletbeli elnökként buzdítsa a kilencvenedik évéhez közelítő írótársát közreműködésre.
Íme, leveleink:
Kedves Wass Albert!
Nagy örömünkre írásod megérkezett. Hálásan köszönjük. Már kiszedtük és elhelyeztük Emlékkönyvünkben. A helyi lap, amelynek a változáskor a Szabadság nevet adtuk (inkább a Kolozsvári Híradó, vagy valami hasonló, nevet kellett volna, adjunk, hogy városunk neve megmaradjon), valószínűleg lehozza még mielőtt könyvünk a jövő év elején megjelenik. Az első könyvsorozat befejezését csupán anyagi gondjaink akadályozzák…
„mint bükkerdőn a névtelen varázs,
mikor deresre sápadt már az ősz
és hervadás jön, őszi hervadás.”
Hulló levelek című versedben írtad 1927-ben ezeket a sorokat. Fájdalmas élet a miénk. Akkor is, most is ugyanezt érezzük, de mostani írásod mégis biztatás: hinnünk és remélnünk kell. A hiányzó Kós Károly helyett fél év alatt rendbe szedtük a Céh dolgait, egyre-másra alakulnak fiókszervezeteink, a panaszokat orvosoltuk, a pénzzel elszámoltunk, szerkesztőséget alakítottunk és a küszöbön álló országos közgyűléssel vezetőséget választunk. „A mór megtette kötelességét…” Mivel minden hozzátartozóm meghalt – szüleim, fiam, feleségem –, egyetlen lányomhoz igyekszem Svédországba, Benjamin unokám nevelését vállaltam, de tervem, hogy onnan szervezem a Céh külföldi fiókszervezeteit. Stockholmban, Malmőben, Münchenben, Passauban, Ulmban stb. alakulnak ilyen fiókok. Amerikában Montrealban, Torontóban, Atlantában, New Yorkban is. Kérlek, add át idevágó tapasztalataidat, segítőtársaid címét stb.
Múltkori levelemben kértem, hogy jelöld meg, melyik könyved megjelenését tartod fontosnak II. sorozatunkban?! Továbbá sürgősen szükségünk lenne fényképedre. Az Emlékkönyvbe életrajzi adatokat is beiktattam, onnan hiányzik a fotód.
Még egy kérésem van: beleegyezésed kérem ahhoz, hogy közgyűlésünkön Kiss Jenő mellett az Erdélyi Szépmíves Céh tiszteletbeli elnökéül javasoljunk. Soraidat, írásodat számosan örömmel vették, szereplésed a Duna tévében emlékezetes.
Írásod másolatát elvittem Kiss Jenő bátyámnak, akihez nemcsak a Céh ügye, hanem rokoni szálak is kapcsolnak. Levelét mellékelem.
Egészséget, munkabírást kívánva, emlékezetedbe idézem, hogy „a vénember nem öregember” és szellemi jelenlétedre most is nagy szükségünk van sziszifuszi küzdelmeinkben.
Kolozsvár, 1995. október 10.    Tisztelettel üdvözöl:
az intéző

Kiss Jenő levele Wass Alberthez

Wass Albert
POB 9 Astor, Florida 32102
USA

Nagyra becsült, kedves Barátom!

Az újraalakult Erdélyi Szépmíves Céhhez eljuttatott leveledet volt alkalmam nekem is elolvasni, és gyönyörködni soraid szépségében, gondolatgazdagságában. De hát hogyne mutatták volna meg nekem! Hiszen az újraalakult könyvkiadó vállalat tiszteletbeli elnöke én vagyok. Igen, Albi, ezt vedd te is tudomásul! Tudom, nem tekinted ezt dicsekvésnek, hanem a valós helyzet szomorú megnyilvánulásának: a régi Céh tagjai közül már csak ketten élünk: én itt, te ott.
Olvasva soraidat, az emlékek zuhataga áraszt el, kezdve azzal a szép magyarországi irodalmi körutunkkal, el addig a látogatásig, amit nálatok tettünk Szentgotthárdon. Szegedi fellépésünket egy nagyon szép fénykép őrzi, bekeretezve ott csüng ma is lakásom falán, rajta Csuka Zoltán, a körút megszervezője, Bözödi Gyurka, Flórián Tibor, te, valamint jómagam. És – hogy a meghatottság teljesebb legyen – a bennünket nagy megbecsüléssel fogadó Sík Sándor! Igen, akkor még élt, jelenlétével megtisztelte estünket, ő maga is olvasott fel költeményeiből, amelyek nagy népszerűségnek örvendtek az akkori versolvasók körében.
De számomra nem ez volt legemlékezetesebb találkozásunk. Hanem az, amikor baráti körünk szülőfaludban keresett fel, Szentgotthárdon. Különös időszak volt az, jártuk a falvakat, hol itt, hol ott szerveztünk egy-egy irodalmi összejövetelt, rendszerint templomokban, mert iskolákban, művelődési házakban a hatóság ilyesmit nem tűrt meg. Így történhetett, hogy Nagy István, a kommunista író a templom szószékéről szóljon az ájtatos hívőkhöz, én és mások onnan mondjam el versemet, a zenész onnan szólaltassa meg dalát. Elképesztő körülmények közt folyt ez a kitartó nemzetszolgálat, de ráadtuk magunkat, nemzedékünk, a harmadik írónemzedék, ezt rárótt szent feladatnak tekintette.
Ez az írócsoport látogatott ki hozzátok is, szüleid impozáns kastélyába. Ti nem tudtátok, hogy megyünk, meglepetésnek szántuk a látogatást, és az is lett: szüleid, a személyzet és te magad elképedve fogadtátok a társasgépkocsiból kiszálló firkászokat. Nem tudom, annyi év után még emlékszel-e arra a napfényes őszi délelőttre, az együtt eltöltött csodálatos napra, de bennem mindmáig oly elevenen él, mintha tegnap, tegnapelőtt történt volna. Nem vállalkozom arra, hogy részletesen leírjak mindent, de szüleid alakja benned sem élhet elevenebbül, mint az én szívemben, a nagy tudású édesapa, a szorgos, örökké tevő-vevő édesanya felejthetetlen alakja.
És a vidék, a Mezőségnek az a sarka, ahol szülőfalud meghúzódik. Bizonyára belőled sem törlődtek ki azok a község- és falunevek, amelyek e tájon a múlt emlékeit őrzik. Bár visszaemlékezésedbe, amely az 1940-ben megjelent „Séta a bölcsőhelyem körül” c. kötetben látott napvilágot (Révai Könyvkiadó, szerkesztő Kovács László), számos olyan meglátást szövöl be, amely e táj sajátos arculatát az olvasónak hűséggel felrajzolja, de a falvakat, községeket nem nevezed meg. Szép, költői elmélkedés ez az írásod, akárcsak nekünk küldött leveled, éppen ezért úgy érzem, nem árt kicsit kiegészíteni. Nem árt, ha neked is eszedbe jutnak, hol is éltél, milyen közösségek vettek körül. Felsorolok néhányat: Búza, Katona, Feketelak, Aranykút, Légen, Gyeke, Ördöngösfüzes. Ez a táj közel esett szülőfalumhoz, Mócshoz, így gyakran megfordultam e községekben én is. Egy feketelaki népünnepélyre édesapámmal gyalog mentünk el, gyönyörködve az odavezető dimbes-dombos út nem mindennapi szépségeiben.
De ami legelevenebben él bennem, az Ördöngösfüzes. Ősmúltunk színhelye, ahol keletről nyugatra vonuló néptörzseink egyike hosszabban tanyázott, réges-régen, amikor az „ördög” még „ördöng” volt. A falu lakói büszkén mutattak fel arra a dombra, amelyen az ősök totem-állatot áldoztak fel istenüknek, meggyújtották a hatalmas máglyát s mámoros énekléssel állták körül, amíg az teljesen leégett. Állítólag ehhez kapcsolódó nyomokat ma is rejt a domb. Említhetném Magyardécsét is, kiváló cseresznyetermelők faluját, és Széket (hajdan Sziket), ahová őseink a hímzés és szövés-fonás kultuszát hozták és emelték utolérhetetlen szintre, s ahol a férfiak is a művészi munkának éltek. Sokáig önálló közigazgatással rendelkezett, minden tisztséget a helybeliek közül szabadon választott személyek töltöttek be.
Első könyvedről, a Farkasveremről szóljak-e? Mint a Céh újonnan alkalmazott belső munkatársa én készítettem elő nyomtatásra, s vigyáztam arra, hogy a Minerva nyomda szakemberei kifogástalan munkát végezzenek.
Nos, kedves barátom, leveled olvasva ilyesmik jutottak eszembe, s jó, ha mindezek benned is felidéződnek. Megtartó erővel töltenek el, mint ahogy számomra is sokat jelent az, hogy az újjáalakult Szépmíves Céh tiszteletbeli elnökeként tehetek valamit irodalmi életünk felelevenítése érdekében.
Míg minden lehető jót kívánok neked és családodnak, arra kérlek, tartsd tovább is a kapcsolatot velünk, légy tovább is „újvilági” barátunk.
Kolozsvár, 1995. október 10.
Kiss Jenő

Feleségének halála után még gyakrabban látogattam az agg költőt. Gyerekei német és svéd földön éltek, unokája, aki révén megtisztelő rokonságba kerültem vele, ugyancsak Svédországba költözött. Vágyott, s elkocsikáztunk néhányszor szülőföldjére, Mócsra. Háláját szülőhelye iránt, a plébániának ajánlott adományaival kívánta kifejezni, életünk végén érthető, mert elkerülhetetlen, mégis mindig megható búcsújának lehettem szemtanúja.
Reám bízta néhány kéziratát és rajzát, s kérésemre az Erdélyi Szépmíves Céh köteteinek teljes gyűjteményét az újraalakított Céhnek adományozta, a hasznos felhasználás céljának kikötésével.
1995. november végén, feleségem halála utáni egy esztendei gondolkodás után úgy döntöttem, hogy unokáim nevelése céljából családegyesítés révén Svédországba költözöm. Intézői munkámat és a héttagú irodát a magam nevelte helyettesemre bíztam.
Elbúcsúztam Jenő bácsitól, akit Nits Árpi kollégám felesége gondozott. Kérésére, még megkerestem kedves plébánosát, hogy emlékeztessem, látogassa gyakrabban helyettem is a vigasztalásra szorult költőt. Nem sejtettem, hogy távozásom után három héttel véget ér, szerintem, teljes élete. Nyolcvanhárom évet élt.
Pomogáts Béla szerint őt is hivatástudata kötelezte helytállásra. A népi hagyományokkal kialakított eleven kapcsolata alakította költői realizmusát. „Ennek a lírai realizmusnak a jegyében került a háború után az újjászülető erdélyi magyar irodalom hangadó költői közé. Amíg mások általánosságokat verseltek meg, s olykor egyszerűen jelszavakkal helyettesítették a költészet nagy igazságait, ő a saját természetét érvényesíthette, a lerakott alapokra építkezett. Versei általában az idill világából tekintettek az országos dolgokra: a családi élet, a szerelem, a táj költői szépségét bensőséges világgá tudta formálni, egyszersmind e személyesebb körben tudta kialakítani a népi emelkedés jelképeit.”
Utolsó verseskötetéből (Időverten, Püski, Bp., 1994) idézem:

Itt görnyedek kis asztalomra dőlve,
Pár sor – erőmből nem telik többre.
Elmondani mi kínoz, mi vigasztal,
ahhoz más kéne: egy világnyi asztal.

Mi dicsérhetjük sokoldalúságát, teljességét. Ő tudta, hogy emberi világunkban minden, ha tágítható is – végtelen.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu