Kulturális folyóirat és portál

2012. október 22 | Láng Eszter | Kritika

A szomorú herceg

Áfra János Glaukóma című kötetéről

Első olvasásra Áfra Jánosnak a JAK 171. köteteként napvilágot látott debütáló kötete megráz, földbe döngöl, szíven üt, megrémiszt. (Másodikra is.) Már a címből is sejthető, nem vidám és könnyed költeményekre kell számítanunk. De honnan ez a tengernyi tapasztalat, amit ez az alig huszonöt éves gyerekember gyűjtött magába? Honnan ez az adottság, hogy a születéstől a halálig végigjárja az ember útját, az anyáét, a nőét, a fiúét, a szeretőét, másokét? És sajátja-e, sajátunk-e mindez? Honnan az a képesség, hogy kicsiholja olvasójából az empátiát és a félelmet egyaránt? Hogy távolodásra késztessen, miközben fogva tart?

Hogy e herceg, kit Glaukómának neveznek, szeme kék-e vagy barna, bőre világos vagy sötét, termete magas vagy éppen alacsony, nem tudhatjuk. De azt tudjuk, hogy a látás útján halad. Mert látni is tanulni kell, tapasztaláson, érzékelésen, tapintáson, szagláson és halláson át, amire a test mind alkalmas. Glaukóma úgy egy, hogy kettő. Úgy kettő, ahogyan „a két szem a végső elszáradásig / egymás számára nincsen”. De Glaukóma itt áll előttünk teljes valójában mégis, akár kék, akár barna, vagy nevének megfelelően zöld a szeme. Utóbbi tulajdonság ugyanis lényegtelen, mert külsődleges. A lényeg szívbéli, belső dolog, ezért érzékelése is belső látásunk révén és ösztöneinken keresztül történik.

Glaukóma nagyon mélyen képes látni, s mélybe ránt magával bennünket is. Mondhatni, a látás a legjellemzőbb tulajdonsága, mintha nem is két, hanem sok szemmel látna, egyszerre a fiú és az anya szemével, a csecsemőével és a kisgyermekével. Kételkedése is mélységes: „nem lehet az ember egyszer sem / ugyanazon a helyen”, s „a mélység jelöletlen / az üveglapon”, s a kötetben is.

Tudja, hogy emlékeinket néha kitaláljuk. Kitaláljuk a múltat, olyannak, amilyennek akarjuk, akartuk volna, hogy legyen. De maradnak olyan emlékeink is, melyeket elfelejtenénk, ha lehetne, melyek belülről rágnak, s a kiszolgáltatottságot, megalázottságot idézik (pl. Megemelt égbolt).

Glaukóma herceg a nagyanya (Begyűjtés, Félremozgás), az anya (A torzulás íve, Iszony az, Hirtelen az arc, Belső horizont, szenteste), az apa (Azon a vonalon), a szeretők (Kezdettől késő, Férfias szerep, Azonos csúszás, Túlkapás, Kivonulás, Közös fesztáv, Zárlat) távlatából közelít, hogy aztán megszólaljon egyes szám első személyben is (A türelem kóma, Felesleges kör). És nem tesz mást, csak mesél, s így kerekedik ki a történet. De néha kérdez is, filozofikusan, kételkedve, szereplőin keresztül, s vele együtt kérdezzük mi is: „Isten is a tőlünk való elhagyatottságban adott?”

Leírásai, apró történetei bensőségességük ellenére tárgyilagosak, sohase téved a szentimentalizmus (zsák)utcájába. Képei világosak, pontosak, érzékletesek, pl.: „az alföld is / puszta massza, rajta kés az ember, / sima tájra hasadékot vágna”; „hajló faágak küszködtek szürke lámpa- / oszlopokkal, mi közös magányunk / alá rendeződve követtük felhőink / vonulását”; „meleg színeken / lábnyomunk nedves és hideg”.

Mély, sűrített drámai élményt nyújtó könyv ez, tele a nyugtalansággal átitatott létérzés tragikus felhangú szomorúságával: „a létezésnek a fájdalom a mása”, talán mert „túl sok a kitöltetlen tér”, s „tudjuk, hogy nincs hova tartani”.

Semmi felszabadultság, semmi öröm. Csak remélni tudunk írójának boldogabb tapasztalatokat.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu