Kulturális folyóirat és portál

2013. február 11 | Simon Judit | Kultúra

A színház közönséget, a közönség színházat nyert

Lezárult a VI. Interetnikai Színházi Fesztivál, az IFESZT. Hogyan sikerült a szervezők szempontjából?

Vannak hiányérzeteink, de összességében sikeres volt a rendezvény.

Az IFESZT-re minden színház a maga válogatott előadást hozta. Milyen volt az előadások színvonala?

Változó. Az a tény, hogy a Fesztiválra nem egy kijelölt válogató állítja össze a versenyprogramot, hanem maguk a színházvezetők döntik el, hogy melyik előadás képviseli leginkább azt a művészi tendenciát, amit láttatni szeretnének, magában rejti az eklektikusság buktatóit, nemcsak formai, vagy tartalmi szempontból, de a színvonal tekintetében is. Ez a program a romániai kisebbségi színjátszás keresztmetszete; magaslataival, mélységeivel együtt.

Ezen a seregszemlén gyakorlatilag áttekinthető volt a romániai magyar színjátszás. Melyek a jelenlegi formai, tartalmi tendenciák? Kérdezhetném úgy is: mi a trend?

Nem hiszem, hogy meghatározható egy egységes művészi irányvonal. Inkább a sokszínűség az, ami szembeötlő. A csíkszeredai népszínházi koncepció nehezen rokonítható a temesvári színház progresszív szemléletével, s az összehasonlításokat folytathatnánk. Ami igazán fontos, hogy mindegyik színházi műhely esetében tetten érhető az igyekezet a megújulásra. A romániai magyar színjátszást régiónként más-más motiváció élteti, így aztán stílusjegyeiben, gondolatiságában is a hely szelleméhez igazodik, esetenként belesimulva, máshol egyenesen provokálva környezetét.

Melyek voltak a legkiemelkedőbb előadások, és ezen belül magyar előadások?

Nagyon fontos előadásnak tartom Bocsárdi László és a sepsiszentgyörgyiek Bánk bán olvasatát, lenyűgözött Székely Csaba szellemes kor- vagy kórképe a Bányavakságban, igencsak figyelemre méltó vállalkozás a temesvári Csíki Gergely Színház Peer Gynt-je, a szebeni Nemzeti Színház A demokrácia ellen című előadása, de a temesvári Német Színház különleges Geschlaechter  produkciója is ott van a legjobbak között.

Mivel magyarázható, hogy legtöbb díjat a temesvári német színház vitte el?

A temesvári német színház néhány éve feltört a romániai színjátszás élvonalába. Újrafogalmazva szerepét és lehetőségeit az utóbbi évtizedekben igencsak megfogyatkozott német ajkú nézők hiányában, letért a „hagyományos” kisebbségi pályáról, és egy korszerű, nyitott színházzá alakult át, új energiákat megmozgatva, más, szélesebb perspektívákat kitárva. Nem utolsó szempont az sem, hogy kizárólag erős rendező egyéniségeket szólaltat meg, példának okáért említsem meg Dabija-t, Bocsárdit, Nica-t vagy Kordonsky-t.  Következésképpen, nem csoda, ha ez a színház most nagyon jó formáját hozza, és előadásai túlmutatnak az átlagos színvonalon.

Miért nem osztották ki a legjobb előadásért járó díjat?

Erre a kérdésre a szakmai zsűri tagjai válaszolhatnának. Valószínűnek tartom, hogy fontosabbnak tartották az egyéni teljesítményeket kiemelni.

Bevallom, én arra számítottam, hogy Székely Csaba Bányavakság című darabjának az előadása Sebestyén Aba rendezésében több elismerést kap majd a zsűritől?

Nem így történt.

Tavaly, Kisvárdán azt tapasztaltam, hogy a határon túli színházakkal foglalkozó magyarországi szakemberek nem „lelkesednek” azért a képért, melyet a Székely – Sebestyén alkotópáros fest a székelységről. Elképzelhető, hogy Nagyváradon is ez történt?

A sztereotípiák mögött évszázados tapasztalás húzódik meg, és lefinomítva az élesebb sarkításokat, én azt hiszem, Székely Csaba drámái kiállják a görbe tükör próbáját. Tetszik, nem tetszik, így festünk, illetve, ez is benne van a társadalmi tablóban, ősi vér, erős jellem, legendás furfang és zúgó Olt vize mellett, nem idegen e vidéktől semmiféle emberi aljasság. Nagyváradon nem idegenkedtek ettől a képtől sem a szakemberek, sem a közönség, legalábbis én ezt olvastam ki a reakciókból.

Újdonság volt az IFESZT-en, hogy a délelőtti fórumokon nem az előadásokról, hanem a színházak helyzetéről, a színészoktatásról, a színház és közösség viszonyáról, a színházi iskolák egymásra hatásáról, a romániai magyar drámáról, az alternatív színházakról beszélgettek a szakemberek. Milyen következtetéseket vonna le ezekből?

Mindenek előtt, a párbeszéd fontosságát emelném ki. Hiszen ezáltal kerülünk közelebb a valós kérdésekhez, melyek nélkül nehezen találnánk ésszerű válaszokra. Valamiféle furcsa autista valóság bontakozott ki számomra e beszélgetések során. Tudunk egymásról, mégsem akarjuk ismerni egymás dolgait, létezik egy színházi hálózat, mely összeköt bennünket, de ennek ellenére vajmi kevés átjárás van közöttünk, nem szólva arról, hogy, bár gondjaink sok esetben azonosak, mégsem vagyunk képesek kidolgozni egy közös stratégiát azok hatékonyabb megoldása érdekében. Azt hiszem, e beszélgetések során mégiscsak érintettünk pár érzékeny témát, másokat meg elegánsan megkerültünk.

Milyen hozadéka lehet a jövőben ezeknek a beszélgetéseknek?

Máris megfogalmazódott egy javaslat: célszerű lenne végre képviseltetni magunkat egy szakmai érdekvédelmi szervezetben oly módon, hogy az igazgatói kinevezések során egyre inkább elharapózó politikai túlkapásokkal szemben legalább érvényesíteni tudjuk a határozott szakmai álláspontot. Ha csak ez megvalósulna, máris megérte összeülni és egyeztetni a szűkebb autonómia-programunk, a művészet autonómiája érdekében.

Az egyik fórum a romániai magyar független színházakkal foglalkozott. Kiderült, hogy kevés az ilyen társulat. Magyarországon egyre rosszabb helyzetbe kerülnek a független színházak, alig vagy egyáltalán nem jutnak állami támogatáshoz. Lehet összefüggés a romániai magyar független színházak alacsony száma és a magyar állaai m színházpolitikája között?

Két külön földrajzi-kulturális térségről van szó, még akkor is, ha erősek az áthallások. A romániai független művészeti szféra kialakulása lényegesen lassúbb a magyarországinál. Nálunk a kőszínházi struktúra mindeddig felszívta a friss munkaerőt, pályakezdő művészt. Többlettermelésről, hogy csúnya piaci kifejezéssel éljek, csak az utóbbi pár évben beszélhetünk, így, plusz motiváció hiányában, elmaradt a magánkezdeményezés. Kényelmesebb volt a már meglévő struktúrában elhelyezkedni, a kevés, de biztos jövedelemmel beérni, és több-kevesebb szerencsével várni a csodát. Ugyanakkor az sem elhanyagolható szempont, hogy míg Magyarországon idejében létrehoztak egy, a független színházakat támogató alapot, állami kasszából, addig nálunk ez csak töredékében valósult meg, az sem célirányosan, és a hatása elenyésző. Ilyen körülmények között igen nehezen működtethető egy kizárólag pályázati forrásokra támaszkodó színház, főképpen olyan időszakban, amikor ezek a források kiapadtak.

Ez a fesztivál volt az első, amit a magyar színház szervezett Nagyváradon. Hogyan fogadta a közönség? Mennyire vonzotta vissza a nézőket színházba, illetve tette érdekessé a színházat a fiataloknak?

A visszajelzések abban a hitben erősítettek meg, hogy érdemes volt ezt a Fesztivált megszervezni itt és most, Nagyváradon. A Szigligeti Színház, a jelenlegi szerkezeti formában, még friss intézménynek számít, céljaink megújulásával időszerű volt e próbatétel, mely a mi képességeinkről is referál. Mindeddig nem volt rá alkalom felmérni azt, hogy Nagyvárad megbír-e egy ekkora formátumú rendezvényt, hiszen nyolc nap alatt, 20 előadás, 3 koncert és számos kiegészítő program szólította meg a közönséget. Most már határozottan állíthatom, hogy igen, a Szigligeti Színház közönséget nyert, és a nagyváradi közönség színházat nyert.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu