Kulturális folyóirat és portál

2013. december 26 | Traian Ștef | Társadalom

A szimbolikus megszállás és a magyarokkal való kapcsolat

Furcsán érzem magam, mintha újraélném az 1990-es év politikai helyzeteit. Az egykori Nemzeti Megmentési Front valamiféle polipnak tűnik, amelynek csápjai a mostani pártok, de az államelnöknek Mihály királlyal szembeni magatartása is ehhez hasonló, és a marosvásárhelyi „események” megismétlődnek utcai verekedések formájában.

Sokan azt hiszik, hogy a kormánynak csak az állam és a románok, valamint a románoknak a románokkal való problémáit kell megoldania. De ez nem így van. Minket erdélyieket (e jelentős kifejezésbe beleértem a Partiumot is) közvetlen és közvetett módon érint a román kormánynak a magyarokkal szembeni magatartása. A magyar nemzetiségű román állampolgár közérzete közvetlenül érintett, de közvetve engem is elszomorít, aki teljesen román vagyok, és megszégyenítve érzem magam, amikor egy olyan személy, aki az államot képviseli, nem tanúsít megfelelő magatartást egy másik etnikummal szemben, amellyel én minden pillanatban akarva és akaratlanul érintkezem, baráti, rokonsági, szomszédi, közös érdekbeli, kereskedelmi és állampolgári kapcsolataink révén. Itt nem feltétlenül magamra utalok, ezért nyugodtan általánosíthatok, mert e térségben léteznek vegyes családok, valamint más együttélési és kommunikációs formák románok és magyarok között.

Románia jelenlegi miniszterelnöke, Victor Ponta úr nem érti ezt a dolgot. És ezért nem is érdekli. Itt több dologról kell említést tenni: nem érdekli, mert nem érti a helyzetet, vagy nem érdekli, mert most szekere tömve van a hatalom zsákjaival. Ezek közül mindkettő lehetséges. De ez vajon a közeljövőben is így marad? Ha már nincs szüksége az RMDSZ-re, a romániai magyarságra sincs szüksége? Jelenleg politikai feszültség van a hatalom és a romániai magyarok képviselői között, a román meg a magyar parlament, de még a román és a magyar miniszterelnök között is. Megtiltották ugyanis egy magyar író hamvainak újratemetését Romániában, saját szülőfalujában, mert a 40-es években csatlakozott az akkori idők szélsőjobb ideológiájához, és azt mondják, románellenes megnyilvánulásokat tett. Ezért azt üzenték a magyar országgyűlés elnökének, nem látják őt szívesen Romániában, figyelni fogják, és az első ballépése után kiutasítják az országból. Az illető személy azért jött, hogy segítse választási kampányában az RMDSZ-nél az autonómiát jobban hangoztató konkurens Magyar Polgári Pártot. Az efféle feszültség általában a választási kampány időszakában jelenik meg, anélkül hogy felbecsülnék ártalmas következményeit. Mert a politikai harc legalján láva izzik. És ott találunk történelmet, tragikus eseményeket, frusztrációt, felsőbb- és alsóbbrendűségi komplexust egyaránt. A felelős politikusnak nem kellene növelnie e feszültséget a szavazatok számának érdekében. Ha felelős lenne, gondolna az azonnali és a hosszú távú hatásokra is.

Az Egyesülés után I. Simionescu jászvásári egyetemi tanár beutazza az országot, és „megörökíti” az összes hírnévvel bíró várost. Erdélyben mindenütt ezek „elidegenítéséről” panaszkodik, vagyis a magyarok domináns jelenléte fáj neki, ugyanakkor könyvének minden részlete azt a sóvárgást visszhangozza, hogy a románosítás hosszú ideig fog tartani, mert a román hivatalos szervek nem rendelkeznek kellő hatállyal és megfelelő projekttel, s a román egyházak (ortodox és görög katolikus) széthúznak. Könyve, Oraşe din România (Románia városai) 1925-ben jelent meg Bukarestben a Cartea Românească könyvkiadónál. Engem elsősorban az érdekelt, mit ír Nagyváradról. A professzor Kolozsvárról érkezik ide, hogy megcsodálja a nevezetességeket, olvasott már előzőleg Nagyváradról, amely „a legszebb város a Kárpátokon túl” , de ő Budapest „kisebb változatának” tekinti, amely „magán viseli a féktelen büszkeség nyomát”, ám mégis úgy tűnik neki, hogy „a nagyobb épületek igényes kivitelezése és építészeti sokfélesége inkább a műviség és a parvenüség benyomását kelti”. A fényűző kávéházak, a drága hotelek, a városháza szép, művészi stílusa túlzott a többi épülethez képest, ugyanakkor a görög katolikus püspökség kacérkodó rezidenciája olyan, mint egy velencei palazzo, miközben a románok templomai olyanok, mintha falaikkal egymást támasztanák. Ami a lakosságot illeti, a szerző felfigyel ennek „elidegenítésére” is, vagyis arra, hogy a magyarok és a zsidók alkotják a többséget, s a 72 000 lakosból a románok csak 8000-en vannak „gyenge kisebbséget” alkotva, habár a környező falvak lakossága román. I. Simionescu következtetése és ösztönzése az, hogy vissza kell foglalni a várat, mert „a helyzet teljesen megváltozott”. A korábbi Nagyváradnak teljes mértékben Oradea-Marevá kell válnia. Nem lát azonban túl nagy lelkesedést a Hősök Napjára tervezett rendezvényeken, a „minden román számára szent napon”, és fájdalmasan vonja le a következtetést, hogy „egy ilyen helyzetben Oradea-Mare sokáig még Nagyvárad marad”. Majd miután megemlíti a közigazgatás gyengeségeit, mivel az nem oldotta meg a román iskolák székhelyének problémáját, újból keserűen meditál: „Két dolog közül csak az egyik lehetséges: vagy az, hogy minden román egyesülési vágya őszinte volt, és akkor mindenféle széthúzáson kívül, mindnyájan kötelesek vagyunk minél sürgősebben megszilárdítani ezt az összekötő kapcsot, vagy a regionális, a hitbeli, az üzleti érdek helyezkedik el az első helyen, és akkor hiábavaló minden kibúvó. […] Energiára van szükség, éltető energiára. Nem elmélkedni, hanem építeni kell. Csillapító szerekkel és mesterkéltséggel csak a gyengeségeinket láttatjuk. […] Nem elég megváltoztatni Nagyvárad nevét Oradea-Marera. Minden iparkodásra szükségünk van, hogy a város a puszta elleni védelem központjává váljék.”

Nagyjából ugyanezekkel az észrevételekkel él az utazó a nyugati országrész minden városát illetően, és azzal a meggyőződéssel tér vissza Moldvába, hogy talán száz év sem lesz elég a románosításra. Ezek voltak a román kívánalmak mindjárt 1918 után. A közigazgatás elrománosodott a Regát (Ó-Románia) hivatalnokai által, hasonló módon hozták be a román újságírókat, a zsidók elsőként románosították a nevüket, és sokan közülük a népszámláláskor már románnak vallották magukat. Ennek tulajdoníthatóan 1930-ban Nagyvárad 83 000-es lakossága 42 300 magyarból, 22 400 románból és 14 700 zsidóból állt. De itt még románosításról nem lehet beszélni, csak a román lakosság növekedéséről. Ez a folyamat nagy „erőfeszítésekkel” zajlott Ceauşescu uralmának idején az erőszakos iparosítás, a moldvaiak Erdélybe és a falusi lakosság városra telepítése révén. Ha 1990-ben a magyarok aránya Nagyváradon 30 százalék volt, ma ez csupán húsz-egynéhány. A zsidók pedig egyetlen százalékot sem érnek el.

Ebben a helyzetben azt mondani a magyaroknak, hogy települjenek át Magyarországra, az etnikai tisztogatás konnotációjaként hangzik. Ők amúgy is távoznak innen, akárcsak a románok. Annak a fiatal, mostanra szociáldemokratává lett egykori nagy-romániás képviselőnőnek, aki efféle buzdító kijelentéseket tett egy televíziós műsorban, halvány fogalma sincs arról, hogy én mint nagyváradi lakos nem tudom, hogy mennyire vagyok jogosultabb arra, hogy itt lakjam, s azt sem tudom, mennyire vagyok színromán, és azt sem, hogy én voltam-e itt előbb. És különben sem érdekel. Az viszont igen, hogy a magyar barátom meg ne kérdezze tőlem feszélyezetten, mi a véleményem erről, mert ebben a helyzetben megrontja számomra is az együttélés légkörét.

Azért folyamodtam Simionescu professzor bánatához, hogy láttassam, mindig éltek Erdélyben a magyarosítás és a románosítás gyakorlatával. De ma Románia nincs ugyanabban a történelmi helyzetben, mint az első világháború után vagy 1848-ban. Napjaink egyesült Európájában a nacionalista romantika nevetséges, a nemzeti kisebbségek elleni támadások pedig a szélsőséges megnyilvánulások kellékei. Aztán ha jól meggondoljuk, Erdély más „megszállásai” mintha civilizáltabbak lettek volna, mint a román.

A probléma a politikai hatalom magyarokkal szemben tanúsított reakciójában keresendő. Annak ellenére, hogy számuk megfogyatkozott, vezetőik arra törekednek, hogy a magyarok megőrizzék identitástudatukat: nyelvük és intézményeik által, valamint a kollektív emlékezet életben tartásával. Mindenképpen Erdély szimbolikus megszállásának a jelensége nyilvánul meg nemcsak a Székelyföldön, ahol különben is többségben vannak, de más vidékeken is. Egyes személyiségeknek szobrot emelnek, utcákat és intézményeket neveznek el róluk, ugyanakkor kulturális rendezvényeket szerveznek magyar feliratokkal. Emiatt a román hivatali személyek lobbanékonnyá válnak, a magyar politikusok visszavágnak, a titkosszolgálatok készültségben állnak, a nyilatkozatok pedig társadalmi feszültséget teremtenek. Végül minderre azt feleljük nekik: most mi vagyunk itt az urak, ha nem tetszik nektek, elmehettek Magyarországra. Ők meg azt válaszolják: volt idő, amikor mi voltunk itt az urak. Persze ők mindezt nosztalgiával mondják, mi pedig gőgösen. Az ő megszállásuk szimbolikus, a mienk cinikus, egyfajta bosszantás államhatalmi szinten. Ilyen körülmények között az ő reakciójuk sem lehet más, mint erőszakos. Felszítottuk múltbeli hatalmi gőgjüket, és ettől kezdve minden két komplexus között játszódik. Emlékezzünk vissza, hogy Ferdinánd király első gesztusa az Egyesülés után Nyugat-Románia szimbolikus megszállása volt, amikor is a királynak és a királynőnek szobrot emeltek Nagyváradon. E felfogásnak köszönhetően, de valamelyest redundanciával és komplexusokkal telítve emeltek szobrot mindjárt 1989 után Mihály vajdának Nagyvárad főterén Ferdinánd király szobrának helyén, nemrég pedig Mária királynénak.

Mi lehet a megoldás, hogy e feszültségeket megszüntessük? A válasz nagyon egyszerű: közvetlen, folyamatos és hamisítatlan párbeszédre van szükségünk. Egy ilyen párbeszéd csak akkor jöhet létre, ha elismerjük, hogy a másik félnek is igaza lehet. Ha a saját igazságunkat két pofonnal erőltetjük a másikra, megtörténhet, hogy visszakapjuk. Tudjuk, hogy a magyar vezetők az autonómia, a szimbolikus megszállás maximalista gyakorlatát alkalmazzák, de csak akkor tudjuk együttesen megteremteni számukra a megfelelő etnikai légkört, ha nyitottan beszélünk velük ezekről a dolgokról. Ha megadatik a párbeszéd lehetősége, ők is tisztelni fogják Romániát, mégpedig úgy, mint meg nem alázott állampolgárok. Ha mindegyikünk azt színleli, hogy nem tud a másikról, és ha gépiesen nyilvánulunk meg bizonyos eseményekkel kapcsolatban, az infantilizmust vagy konfliktus előidézését jelenti. Aki részt vesz a párbeszédben, annak megvan a belőle származó haszna, aki ellenben elutasítja azt, annak a negatív következményekkel kell számolnia. Végül is mindnyájan tudjuk, mivel sebezhető a másik, és meddig tart a vicc határa.

Folyton a bukaresti barátommal példálózom. A Fő utcán sétáltunk és egyszer csak azt kérdezte tőlem, hogy több magyar van-e Nagyváradon, mint román. Nemmel válaszoltam, arányuk nem éri el az egyharmadot sem, de ő felfigyelt a magyarul beszélőkre, akiket én észre sem vettem. Így lehet összefoglalni mindazok magatartását, akik jártasak az együttélés gyakorlatában, és azokét, akik nem. Érvként hozom még fel a 2000-ben tartott szavazást is, amikor egy Bihar megyei faluban, amelyben románok és magyarok egyaránt élnek, a Nagy-Románia Párt csupán egyetlen szavazatot szerzett, ám más, kizárólag román falvakban ez az arány 25% volt. Remélem, Ponta úr nem fél Románia elmagyarosításától, annál is inkább, mivel a határ menti falvakat is már sokan elhagyták, és hamarosan már határ sem lesz. A hatalmi arrogancia nem tesz jót nekünk, még akkor sem, ha egyfajta újfeudalizmusról van szó, hiszen Ponta úrnak az emberei ugyancsak románoktól származnak.

Végül is a nyugodt állampolgárokhoz méltó gondolkodás lehetne a megoldás arra, milyen attitűddel viseltessenek a románok a magyarok, de a magyarok is a románok iránt, egyebek mellett ott, ahol a magyarok vannak többségben és a románok érzik úgy, hogy a magyarok az urak.

Fordította: Goron Sándor

 

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu