Kulturális folyóirat és portál

2013. február 6 | Szalay Miklós | Irodalom

A szer

1
Ma már nemigen emlékszik senki az afgán háborúra. Hogy is, mint is volt? Ki haragudott meg kire? Na mindegy. Szóval, akkoriban már jócskán elhúzódott ez az egész afgán háború, a Géza bácsiék, a hajléktalanok meg néha hallgatták rádión. De nem figyeltek rá, csak hát mindig a hírek után mondták be, hogy lesz-e esõ, a kurv’annyát – mert ha igen, jött a civakodás a nejlonokkal, meg a másnapok fagyott egykedvûsége a mocskos esõpermetes holmik kupaca közt kotorva valami után, ami már egy hónapja se volt meg. Na mindegy, azt se tudjuk, mi nem volt meg, és azt se, ki az afgán, mondta a Gabesz, mire a Tibi rákacsintott, hogy szerinte a Géza bácsi, a Géza, az az afgán, úgyhogy este majd esetleg megverjük, ha el nem felejtem. A szemét afgánt. Közben meg a hírek kicsit egykedvûen, kötelességtudóan, de rendre beszámolt valami épp odaillõen egyszerû, rutinszerû harci cselekedetrõl, de hisz hallottuk mindnyájan. Ha éltek volna akkoriban cinikus filozófusok, bizonnyal azt dörmögték volna két pohárka közt, hogy na, ez az afgán háború kellemes békeszerûségbe csapott át, mert nem is volt célja, vagy ha igen, az valami óvodában beszerzett sértõdés lehetett. Sehogy nem akartak dûlõre jutni, az má biztos. Mindkét fél egyre tökéletesítette a maga tudományát, volt mire büszkének lenniük, de valahogy ez a büszkeség nem hozta õket közelebb egymáshoz. Az afgán asszonyok színes gumizsinórból szõttek pántokat, gyönyörûen beleírva hatékony imákat a koránból, a férfiak pedig, miután megáldotta a gumizsinórjaikat az imám, a szent szõttest csúzliba fogták, és céloztak a robotgépekre, amik ott keringtek felettük a magasban, és onnét osztogatták az istennyilát, teljesen összevissza, kedvük szerint. Szent volt ez a háború, ha már háború, hát legyen szent – és az afgán nép beemelte a mûvészetébe. A férfiak hatalmas állványokat ácsoltak a csúzliknak, néha többen kellettek a felajzáshoz, a becélzáshoz is. Ha csak megrepesztette a robotrepülõt a fémgalacsin, az fél pont, egyeztek meg barátilag. Az a férfi pedig, aki le bírt szedni egyet közülük, és megmutatta kedvesének a roncs egy farokdarabját, az volt ám a virtus! Ezt a választottnak adták, hadd foglalja ékszerbe, szõjön köré háziáldást, legyen örök éke a leendõ családnak. Hát lehoztad nekem az égbõl, te édes, nézett rá ilyenkor a saras, csapzott férfira a sötét csipkelukakon át, szelíden epedve a lány, és már nem is nagyon volt akadálya az esküvõnek. A menyegzõi asztalnál is nagy volt a vidámság, de azért az öregebbje néha morgolódott, emígy: – Azért tudjátok, gyerekek, régen, mikor ezek a fejlettek még nem vótak, nem holmi plexiket hoztunk mutatóba a kedvesünknek, hanem a legyõzött fejét, bizony a’! Mennyivel emberibb világ volt, de hát ilyen ez az örökös technika. És nem ezekkel a fejlettekkel hadakoztunk mi még, hanem egymással, szép rendesen, vitézmód, idõtlen idõk óta. Az, az igazi móka volt, de ez? Õk egyre átlátszóbb robotrepülõket készítenek, mi meg egyre több gatyagumit használunk a csúzliba, ha le akarjuk szedni õket. Én nem tudom, de nincsen ez jól, gyerekek, és ha tovább is csak emígy megy, kereshetünk magunknak szégyenszemre másik ellenséget – így morogtak a vének. De a harctér másik oldalán is elégedetlenek voltak: a fejlettek államának szívében, egy zegzugos, nagy épület termeiben egyre-másra tartották a mítingeket az egyszínû, tiszta ruhába öltözött, rövidlátó írnokok. Az afgánok, akik megszokták, hogy vérbuborékot okádva halnak nem természetes halált, talán csodálkoztak volna, ha tudják, miféle harcosokkal küzdenek voltaképp. Az említett épületet védelmi minisztériumnak hívták, és épp egy nagyhasú, tokás férfi szónokolt, néha szuszogva tartva apró szüneteket. Ez volt az õ harca, egyébként õ volt a fõtitkosrendõr. Ilyeneket mondott épp: – Drága urak, stratégiaváltási kényszerben vagyunk, részben a média nyomására. Unalmasak a hírek, zúgolódik a nép… kicsit olyan ez az egész, mint amikor a lovasnomádok harcoltak a páncélos lovagokkal, szóval, akármennyi technikát is vetünk be, ha egyszer nem vagyunk olyanok, mint õk, az egész mit sem ér. Ez többé nem show, ez nulla. Személyesen üzent az elnök. Nincsen közös platform, drága urak. Ha pedig az érdekes hírek híján magára maradt tömeg elkezd gondolkodni, az nem túl biztató kilátás számunkra, még a végén itthon vethetjük be a gépeinket… – Nekem volna egy ötletem – szólt közbe hirtelen egy királyfiarcú férfi –, csak néhány tudós kell, meg némi pénz… – Minél több tudós és pénz, fiam! – kapott szaván a fõtitkos. – Nem gond, sõt, annyi van belõlük, hogy már el se férnek, csak ömlenek elõ a tudósok az egyetemekrõl, a pénzek meg a jóég tudja honnan, nem is férnek már egymástól! Mert ha mondjuk emide rakom a tudósokat, feldöntik a pénzt, ha meg erreföl amoda rakom a pénzt, akkor a tudósokat passzírozom össze, szóval elég reménytelen – vázolta a helyzetet a fõtitkosrendõr. – Úgyhogy – sóhajtott – elkél valami ép koncepció. – Erre föl is vázolta a királyfiarcú a tervet, ami remélhetõleg jó sok tudóst és pénzt le bírt kötni majdan. Azzal a talányos kiszólással zárta: – Tehát a biokémiai háttér adott és bevetésre kész, csak hát ehhez valódi embereken kéne kísérleteznünk, jó másfél éves folyamatkövetéssel. – Itt, e ponton megpróbált komor, szomorú arcot facsarni magának, de inkább cinikus, magabízó mosoly sikeredett belõle. – Ami nem tûnik számomra egyszerûnek, igazgató úr. – Igazából nem gond, fiam – nyugtatta meg a fõtitkos –, magunk közt vagyunk, minket – hehe – már senki nem hallgat le, szóval, csak hogy azér tudd, megoldottunk mi már rázósabb dolgokat is. – És a tiszta, egyszínû ruhás harcosok szépen, pontról pontra kigondolták új harcmodorukat, de errõl sajnos nem sok szivárgott ki. Így e sorok írója is csak találgatni tud – de találgatni bárki tud, míg az író a valóságot, a rögöt, a… – de hisz ezt Önök is tudják.

2
Géza bácsi egyszerû nagyvárosi hajléktalan volt. Akkoriban már jócskán megszaporodtak a hajléktalanok, például az állam az ingatlanadóval kísérletezett, hogy valami újabb pénzhez jusson, erre kivonultak egy csomóan, mert ki lettek rakva, hatóságilag, államilag, mert rend a lelke mindennek. Ugyanis hát vannak olyan fejlett országok, amik úgy fejlettek, hogy közben ki van fejlõdve egy másik, korántsem fejlett oldaluk. Itt jegyzem meg, hogy azok a tudósok, akikrõl az elõzõ részben beszélt valami szónok, szóval, hogy azok egyáltalán nem biztos, hogy léteznek, meg egyáltalán, mi az a tudomány, nem hiszem, hogy valaha meg lehet magyarázni, nameg, miféle zegzugos micsoda minisztérium, és egyáltalán, mit bizonyít, hogy valaki ilyesmikrõl írogat mindenféle kitalációkat? Már a dramaturgia sem stimmel: miért érné meg nekik titokban szõni, szövögetni, koncepcionálni? Hogy idióta összeesküvés-elméletet gyártson belõle egy névtelen kis senki? Különben is, miért nem inkább összefogást mondunk, öszszefogást a terror ellen, minek ez a cifra szó, összeesküvés? Én, e rész írója egyáltalán nem adnék hitelt neki. Mert mi is a valóság? Hát, mikor mi: a kiserdõ például, benne a tisztáson a kis fanyar füst, a kéthetenként igazoltató rendõrök, az állandó tompa kamionmoraj, a konzervdoboz-halmok, a kibelezett vattapaplan-maradványok integetése az alkonyi szellõben, és az a valóság, hogy a belsõ vérzés elõször olyan, mintha nem lenne annyira valóság, nem annyira, nem eléggé nagyon, két napig kábé, csak a bõr fehéredik egyre, de a mentõsök nem fognak bemenni oda érte, mert nem kötelességük, hanem majd a Géza bácsi meg a Jani kitámogatják a Gabeszt, és az a valóság, hogy nem is mernek elköszönni tõle, mert tudják, hogy utoljára látták, hogy ennyi, hogy vége. Ez a valóság, és akkor újrakezdem, ki tudja, hányadszor, az elsõ mondattal: Géza bácsi egyszerû nagyvárosi hajléktalan volt. Akkoriban már jócskán megszaporodtak a hajléktalanok, lehet, hogy a népességszabályozás része volt ez a státus, ez a hajléktalan. Óvatos becslések szerint is akkoriban a lakosságnak már egyhetede volt, és nem csak ebben a nagyvárosban. Géza bácsi 45 évesen kábé 70-nek nézett ki, de a nála is rozogább hajléktalanok, akik mondjuk 90-nek látszottak 47 évesen, azzal biztatták, hogy egyáltalán nem néz ki 70-nek. Max egy jó karban levõ hatvanas. Jól megvoltak hát, kukáztak-gyûjtögettek, dolgozgattak-kéregettek, és ha valaki elpatkolt közülük, aznap este az õ tiszteletére ürültek a kannás borok, és újra elhangzottak a halott kedvenc viccei. Sírás és vigadás tisztára egybefolytak. Egyik nap fülest kaptak, hogy jött valami finomság a menhelyre. És igen, már a bejáratnál lehetett látni azt a vidám tülekedést, csak vonogatta a vállát a Marika néni, hogy felajánlották a szeretetszolgálatnak, mert szállításból visszamaradt. Ilyen szép külföldi feliratú csomagok, mindenkinek egy, szigorúan, ellenõrzik az osztók, és mindenkinek csöndesen viselkedni a helyiségben. Azt persze a csomagosztók már nem mondták, hogy a nagy faláda ott mögöttük lukas, ott ni, és a luk nem is luk, hanem felvételt készít mindegyikükrõl úgy, hogy az átadott ételen levõ kis kódszám is jól látszik, és ezek a felvételek érdeklõdõ tekintetû informatikusok, adatbázis-kezelõ biokémikusok, mûhold-távcsöves navigátorok számára sokat jelentenek. Mert a hajléktalan is státus, de az informatikus is az. De hát mi se várjuk el a barátunktól, hogy részletesen elmondja, ekkora hosszú barnát szartam, mert kit érdekel, tudásunk javát inkább hittel szerezzük, nemde, Géza bácsi? – kérdezhetne vissza a szeretetcsomag-halom mögött szorgosan hajolgató titkos ügynök, de látni való, nincs itt szükség okoskodásra, hiszen a Géza bácsi is már mentében bontogatja mohón, és mire az ajtóhoz ér, egy nagy, gúnáros nyelés, az aszpikos sonka fele már benn is van – na, lesz mit mesélni a kiserdõben.

Telt-múlt az idõ, Géza bácsi körül szép lassan kicserélõdött a társaság. Mert az ugyebár nem fáj, ahogy a mûholdas távcsõ valaki helye után kémlel, és az sem, ahogy egy laboratóriumban bizonyos kezek strigulát húznak egy számmal ellátott név mellé, de a betegség, a reménytelenség – az annál inkább. Hajléktalannak lenni nem szerencsés dolog, kivel a köszvény, a hideg, vagy ez a valami, talán rák, vagy mifene végez, hacsak szét nem verik a pofáját, ami valahol érthetõ, valahol meg nem. Szóval, Géza bácsi körül fogytak a régi arcok, hát lehet, hogy Géza bácsi mégis szerencsés volt? Igen, de a szerencse mellé kicsit besegített az az aszpikos sonka is, vagyis az a hatóanyag, amit az aszpik tartalmazott. Nevezzük makromolekula-variációnak, így egymás közt, de a többieknek egy szót se. Mert azon a nevezetes estén szinte mindenki más-más kombinációt kapott, mindenféle érdekes nevû, legújabb anyagokból, hat országban összesen 4230 kombinációt, amibõl mindössze néhány bizonyult sikeresnek. A tudósok tudták, hogy ott van a 4230 közt a sikeres, de azért izgultak néha. A szeretetcsomagot elfogyasztók zöme két éven belül halt meg, a többi csak súlyosan megbetegedett, szóval lassan megjelölte egy kéz egy listán a Géza bácsi nevét. De – hogy egy kicsit elõre is tekintsünk – ez csak 90 év múlva vált feltûnõvé némelyeknek, hogy a Géza bácsi még mindig, 135 évesen is 70-nek néz ki. És kiválóan bírja a hideget, nyomja a szar poénokat, a gyomra meg, mint a vas! Kérdezték is, mi a titka, mire õ sokatmondón kacsintott: – a csaplárosné, meg ez a jó friss levegõ! – Ennyit tehát õróla. Sose tudta meg, mekkora veszélyben volt – kívánunk neki még sok ilyen szép napot. Ám – hogy a történetet a mintegy 88 évvel korábbi mederbe tereljük vissza – a titkos követéses kísérlet eredményeit miután kiértékelte a királyfiarcú és a fõtitkosrendõr, nemsokára megkezdõdtek a hajléktalantoborzások és -képzések. Végül is maradt emberanyag bõven. Újabb másfél év sem telt bele, és az afgán hegyek közt itt-ott felbukkantak egy messzirõl menekült rokoni törzs tagjai, akik békés ópiumtermesztõként csakhamar kereskedni kezdtek a többi törzzsel. Csupa cserzett arcú, 70-nek kinézõ férfi volt, halk szavúak, büszke tartásúak. Néha csúzligumit is adtak el, máskor meg a koránból emlegettek rég hallott idézeteket. A kiejtésük is sokkal korábbinak hallatszott. Az õsi értékeket, a történelmi afgán virtust dicsérték: – Törzsi háborút a terrorizmus helyett! – Ezt mondogatták a vénjeik, ha nagyobb ünnepeken más törzsek vezetõivel találkoztak. – Mégis, mit akartok, komám? Életetek végéig ilyen átlátszó plexicsodákra lõdözni, mikor itt vagyunk mi is? – Lett is foganatja a nógatásnak, mert nemsokára elõásták a hagyományok nevében a törzsek a csatabárdot, és ünnepélyesen megtámadták egymást. Az öregek szeme örömtõl csillogott, a fõterroristák pedig megüzenték a fejletteknek, hogy részükrõl nem lesz több robbantás, és felõlük a robotrepülõik is ott rohadjanak meg, ahol vannak a levegõben, õk ugyan nem lõdöznek rájuk többé semmit. Az egész afgán nép lelkesen ünnepelte tehát a békét, mialatt a fejlett ország elnöke épp egy királyfiarcú férfi beszámolóját hallgatta a tróntermében. – Igen, elnök úr, valóban vannak változások az afgán színtéren, már több hete egy gépünket se hajlandók lelõni… pedig már egész teleraktuk az eget velük… alighanem sajnálatos módon felváltotta a fenntartható békét a konkrét béke… és ehhez mi már nem kellünk, elnök úr… úgyhogy cselekednünk kell, a feleslegesen termelõdött technikai eszközöket sürgõsen be kell vetnünk valahol, elnök úr. – Igen, fiacskám, tovább, tovább! – Nos, esetleg az óceán valami lakatlan része fölött lehetne rendezni a tudósok számára ilyen öö viadalokat, ahol gallyra tehetik a kütyüiket, vagy netán a világûrben, diszkrét körülmények között, az talán még jobban viszi a pénzt… szóval, valami légicsata kéne nekik, nyilván valami megfelelõ kommunikációval… – Nem rossz ötlet, legalábbis megfontolandó… igen, ez a pénz-plusz-tudomány-kérdés mindig a soros elnök nagy keresztje, egyszerûen képtelenség elkölteni ennyi pénzt… tudod, fiam, néha úgy érzem magam, mint egy nutria, akinek állandóan rágnia kell, hogy ne nõjön túl a foga, nekem is úgy termelõdik rakásra a pénz… na mindegy, elõttem is megoldották, én is meg fogom… azt meg, hogy ki a gonosz, majdcsak kitaláljuk, nem? Viszont: most inkább azt áruld el, fiacskám, hogy mit csináltál te ezekkel a derék afgánokkal? – Hát, kifejlesztettünk egy szert, elnök úr – magyarázta kipirult arccal a királyfi –, egy titkos szert, a Géza 2341-et, ami elég kedvezõen befolyásolja az ember testi tulajdonságait. Aztán már csak egy nemzetközi kasztingon kellett kiválogatnunk olyan jó szíjas, szikár arcú alakokat, azzal az etetéssel, hogy egy kieséses valóságsóban lesznek szereplõk. Akik bekerültek, azokat marhára fölkészítettük nyelvbõl és afgán történelembõl, és voltaképp máig úgy hiszik, hogy egy ilyen valóságsó szereplõi. – Ekkorra már diszkréten rázkódott a fejlettek elnöke a hahotától. – És úgy tudják, hogy a fölöttük keringõ robotrepülõk készítik róluk a felvételeket, szóval, jól van ez így… köszönik, jól vannak, és ez a lényeg. Hajléktalanok voltak, most meg van munkájuk, céljuk, ezt így kell nézni – nem is érdemes több szót pazarolni rájuk, úgyis örökké élnek… – inkább a csendes-óceáni tudós-légicsatát kéne megszervezni, ha ajánlhatom, elnök úr.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu