Kulturális folyóirat és portál

2020. március 6 | Székedi Ferenc | Irodalom

A szavak

1989 decemberében a Csíkszeredában megjelenő Hargita, a Román Kommunista Párt Hargita Megyei Bizottságának és a Megyei Néptanácsnak a napilapja, már a harmadik főszerkesztőt fogyasztotta. Jó néhány hónappal azelőtt kényszernyugdíjazták Albert Antal alapító főszerkesztőt, aki 1968-tól, a megyésítéstől, megpróbálta olyan vágányon tartani a lapot, hogy megadja a kiadónak is, ami a kiadóé, de a megye három tájegységből összevont magyarságának is kínáljon helyi közösségi értékeket és világra kitekintést. Az őt követő, Bukarestből hazarendelt KISZ KB titkárt azért rúgták ki, mert a testvére kitelepedett Magyarországra, az éppen soros főszerkesztőt pedig a megyei pártkabinetből irányították át. Hogy tévedés ne essék, minden délben levitték a laptükröket a megyei pártbizottsághoz, éjféltájban pedig, megjelenés előtt, még egy nyomdába kiküldött pártaktivista is átnézte a lapot. Sem román, sem magyar helységnevekkel azonban nem nagyon találkozott. Csíkszereda akkor már megyeszékhely, Székelyudvarhely a Küküllő menti, Gyergyószentmiklós pedig a Bucsin alatti város volt a Hargita valamennyi újságírójának a tollán, a bányászok pedig nem Balánbányán, hanem az Egyeskő alatt termelték ki a rezet, és hogy a magyar településnevek helyett a kötelező román neveket ne kelljen leírni, néha úgy körülírtuk a községeket, falvakat, hogy már magunk sem tudtuk, hogy merre jártunk.

December közepén, természetesen egymás között, a szerkesztőségben másról sem volt szó, mint a temesvári eseményekről, mindennap összevetettük a legkülönbözőbb csatornákon megszerzett értesüléseinket. December 20-án gyors telefonhívásokkal szétküldték a megyébe a szerkesztőség tagjait, hogy írjanak azokról az esti munkásgyűlésekről, amelyeknek ki kellett fejezniük a dolgozók csatlakozását a hőn szeretett vezetőhöz, illetve el kellett ítélniük az imperialista, sovinisztra, retrográd, fasiszta és minden más külföldi erők Románia elleni merényleteit. Engem kora délután otthonról, Zsögödből ültettek be egy fekete autóba és irány Udvarhely, ahol a három nagy, egymás mellett fekvő gyárban, a Tehnoutilajban, a Cérnagyárban és a Matricagyárban kellett nagygyűléseket tartani, a megyei pártbizottság által előre megírt forgatókönyvek és előre leosztott szerepek szerint. Ha emlékezetem nem csal, csupán az egyik gyárban sikerült összeverbuválni az embereket, de mire a gyűlést megkezdték volna, én kisétáltam a gyárkapun és visszamentem a szállodába. Két óra múlva egy reszkető ember ült le a szállodai szoba másik ágyára, kiderült, hogy a Megyei Törvényszék román elnöke, akit a megyei pártbizottság küldött át Csíkszeredából, hogy vegyen részt a gyűléseken. Ilyenkor nem szabad az embereket összegyűjteni, hanem szét kell szórni – dadogta, miközben a szálloda kapusa már többet tudott. Az egyik gyárudvaron már felgyújtottak valamit, és égett egy bútorraktár az udvarhelyi vasútállomás mellett is. Telefonáltam a szerkesztőségbe, hogy mi a helyzet, de ott már betördelték a jó előre megírt szövegeket. Azt is elmondták, hogy másnap a Készruhagyárba kell mennem, mert televíziókat helyeztek ki a gyárcsarnokba, hogy a munkásnők a varrógépeket nem elhagyva hallgassák meg a pártfőtitkár beszédét. Én azonban kora reggel kiálltam az útra, autóstoppal hazajöttem Csíkszeredába, és otthon, az akkor hetvennyolc éves édesanyámmal együtt néztem meg azt a bizonyos beszédet, amely az azóta ezerszer és ezerszer leírt módon egyszerre csak félbeszakadt… Másnaptól már új szelek kezdtek fújni, visszatért a régi főszerkesztő, Albert Antal, a lapot átkeresztelték Hargita Népének, és én megdöbbenve figyeltem, hogy néhány óra leforgása alatt milyen könnyedén énekli néhány kollégám az új idők új dalait. Én nem tudtam írni, úgy éreztem, hogy le vagyok bénulva, és csak 1989. december 29-én jelentek meg a következő soraim:

A szavak

Harcolok és küzdök a szavakkal.
Egyenesen félek leírni őket.
Hogyan írjam le újból azokat a szavakat, amelyeket az évek során annyira de annyira elkoptattak és elkoptattunk?
Nép. Szabadság. Egység. Haladás. Jövő.
Felemelkedés. Egyenlőség. Jog. Demokrácia.
Hányszor, de hányszor írtuk le az évek során mindezt!
Több tízezerszer, míg csak ki nem koptak színeik, míg csak el nem párolgott tartalmuk.
Volt, nincs. Van, lesz?
És ha azt mondjuk, fogta a kezünket a cenzúra, ha egész egyszerűen azt mondjuk: bocsánat! és megy minden tovább, mintha mi sem történt volna, ez vajon elég?
A tegnap úgy, ma így és holnap másként?
Meg kell szenvednünk önmagunkban a szavakat.
A szülés fájdalmával kell megtanulnunk új tartalmukat.
Hogy amit leírunk, az az, ami.
A demokrácia az demokrácia, a szabadság az szabadság, a nép az az ezer- és millióarcú gyermek és idős, férfi és nő, aki mellettünk és körülöttünk él, aki egyedi és megismételhetetlen.
Nem hiszem, hogy a közírónak egyik pillanatról a másikra át lehetne menni a léleknek ezen a tisztítótüzén.
Nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra levethetnénk régi gondolkodási kényszerzubbonyainkat, bármennyire is kényelmetlenek.
Ha ez így történne, a diktatúra nem lett volna a szellem igazi diktatúrája.
Az ideológia lassú vírusa évtizedeken át kúszott szét idegpályáinkon és a fellobbanó lázak nem múltak, nem múlhattak el nyomtalanul.
Aki azt mondja, a tegnap legyűrtek, gúzsba kötöttek, ma már szárnyalok, makkegészséges vagyok, kitéptek a sárból és iszapból és most íme, itt aranylok, fénylek, csillogok, régóta rejtegetett gondolataim és szavaim lobogtatom, az nem mond igazat.
Az élet kiáltással jön a világra, de utána évek telnek el, amíg értelemmel és szellemmel telítődik.
A nagybetegnek, ha jobbra is fordul az állapota, nélkülözhetetlen a lábadozás, a percről percre, a napról napra újra megtalált egyensúly.
A gondolat – furcsa, de így van – nem nélkülözheti a gondolkodást. A szavak igazi értelmét. Hogy megtaláljuk. Hogy gyötrődve és verejtékkel és összeszoruló szívvel és kifúló lélegzettel, s ha kell, akár tíz körömmel is lekaparjunk róluk minden réteget, amíg csak ott nem maradnak ők maguk. Azok, amik. Pőrén, pusztán. Semmibe sem öltöztetve. Egy mondat – egy gondolat. Köntös nélkül. Uszály nélkül.
S ha akarunk valamit, akkor ezt nagyon kell akarnunk.
Hogy szavaink és tartalmuk az legyen, amit feledtünk.
Egy egész ember. Egy test – egy lélek.
Másnap, kint a főtéren, találkoztam a csíkszentdomokosi iskolaigazgatóval, aki azt mondta: nem nekem kellett volna bocsánatot kérnem. Akkor már tizennyolc éve voltam újságíró és úgy éreztem, hogy rengeteg megírt szöveg után ennél soha senki nem mondott szívemhez szólóbbat. De akkor már elkezdődött a csíkszeredai újságírás új fejezete, rengeteg lappal és különféle, majd mindenkiből kitörő, nyilvánosságnak szánt szövegekkel.

A szerző újságíró, szerkesztő, műfordító.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu