Kulturális folyóirat és portál

2011. október 7 | Kupán Árpád | Társadalom

A romániai magyarság első politikai szervezkedése

Kilencvenéves történetet ismertetünk, esetleges mai tanulságokkal. A reménykeltő kezdeményezés hamar elakadt. 1920. december 19-én az újságok arról adtak hírt, hogy a belügyminisztérium szigorú rendeletet hozott…

Ezerkilencszázhúsz utolsó hónapjaiban a Nagy-Romániához csatolt területek magyarsága kezdett magához térni a trianoni döntés okozta letargiából, s egyre többen vetették fel a politikai aktivitás megindításának szükségességét. Miután híre ment, hogy Magyarország is törvénybe iktatta a nagyhatalmak döntését, kiterjedt és átfogó mozgalom indult az itteni magyarság megszervezéséért.

A Nagyvárad című napilap az 1920. október 5-i számának vezércikkében így fogalmazott: „Nincs veszve még minden. Romániában is magyar marad a magyar. A békekonferencia a kisebbségek jogait biztosította, s ha az itteni magyarság egy szilárd táborba tömörül, lesz annyi ereje és erkölcsi súlya, hogy nemzetközileg garantált jogait biztosítani tudja magának.” A cikk arról is hírt adott, hogy Kolozsváron dr. Grandpierre Emil, volt törvényszéki elnök, a Károlyi-kormány idején főispán-kormánybiztos, kezdeményezte a politikai küzdelem megindítását. A vezércikkben ezt így értékelték: „Megmozdulása a párciumbeli [sic!] magyarság széles rétegének egy politikai táborba való tömörülését jelenti, amire ma már elkerülhetetlenül szükség van, s ami nélkül az erdélyi magyarság mint oldott kéve hull szét, lezüllik, elrongyolódik, kivándorol, vagy egységes irányító kéz hiányában idegen célok szolgálatába szegődik… a betévő falatért, az egzisztenciáért, a lakásért, a kicsinyes emberi morzsákért.”

A Nagyváradi Napló A romániai magyarság szervezkedése címen adott hírt a mozgalomról: „Az eddigi meddő passzivitás után elérkezett az ideje, hogy a magyarság is sorompóba lépjen a békeszerződésben és a gyulafehérvári határozatokban, a kisebbségek részére biztosított jogok megóvására. Fontos kérdések kerülnek megoldásra, mint a nemzeti kisebbségek államtitkársága, a választói törvény, új közigazgatási beosztás, agrárreform, nemzetiségi törvény. Ezek megoldásánál jelen kell lennie a magyarság képviselőinek.”

A reménykeltő kezdeményezés hamar elakadt. 1920. december 19-én az újságok arról adtak hírt, hogy a belügyminisztérium szigorú rendeletet hozott a gyűlések tartásáról és egyesületek szervezéséről, működéséről. 1920. december 21-én már arról írtak, hogy elhalasztották az erdélyi magyarság politikai nagygyűlését. A Nagyvárad cikkírója így írt erről: „A magyarság megmozdulásának aktualitását nem egyszer kifejtettük: A magyarság vezetői hagyják ott a passzivitásuk kényelmes lakóhelyeit, lépjenek ki nyíltan a nagy nyilvánosság elé. Nincsenek titkos terveink, nem szövünk összeesküvést az állam vagy egyik-másik irányadó politikai személyiség ellen. Egyedüli célunk a magyarság számára ugyanazokat a politikai és kulturális szabadságjogokat biztosítani, amelyek az állam minden polgárát megilletik. Megtették törvényes formában a kezdő lépéseket a magyarság politikai szervezkedésére. Petala tábornok rendelete azonban új alkalmat adott arra, hogy ismét elhalasszák az egész szervezkedést” – fogalmazott kiábrándultan a cikk szerzője.

A nagyváradi Szabadság című lap 1920. december 25-i számában Karácsonyi kételkedések címmel Tabéry Géza írt vezércikket. Ebből idézünk: „Keressük mi is a megtérést, csakhogy azon egyedüli alapon, mely nem jelent egyet a faji önérzetünk hasbarúgásával. Kulturális téren élni, érvényesülni többször próbálkozott az erdélyi magyarság. És a kultúra legtöbbször a szeretet propagandájával, vagy ha nem azzal, hát legalább a gyűlölködés elterelésével egyértelmű. Jutalmunk érte a bukaresti sajtó permanens heccelődése volt, a gyűlölködés emeletes lángra lobbanása, míg végre a nagy nehezen megindult EMKE is kénytelen takarodót fújni, – minden szeretet legnagyobb diadalára – éppen karácsony előtt. Nem! Ne követelje tőlünk senki, hogy szokásos ömlengéseink enyhe habjaival tiszteljük ünnepinek karácsonyunkat. Nem rejthetjük el kifogásainkat…

A magyarság egyetlen nyíltan bevallott és semmi emberi, vagy modern államelméleti törvénybe nem ütköző célja az, hogy kulturális fejlődése veszélyeztetése nélkül óhajtja megteremteni a maga számára a szilárd gazdasági alapot.

S ha egyszer el fog érkezni az a karácsony, amelyben számarányát és belső értékeit megillető helyét a magyarság elfoglalhatja az új viszonyok között, a legtöbben csodálkozva fognak visszatekinteni a nemzetiségi kiközösítés korszakára.

Mi a legjobbhiszeműleg próbálunk erdélyi magyar belpolitikát csinálni, aktív politikát, hogy bekapcsolódjunk a romániai emberközösség problémái megfejtésébe. Nem kevesebb fontosságot tulajdonítunk a minket érdeklő kisebbség közigazgatási részvételének, legalábbis a magyar többség lakta vidékeken. A puritán közigazgatás, a puritán igazságszolgáltatás valóságos mentsvárait kellett volna kiépíteni ezen a területen. (…) Politikai tetterőnk érvényesítésének célja a politikai és kulturális existenciánk oltalmazása a becsületes parlamentarizmus minden eszközének, – ha kell fegyverének – felhasználásával.

A magyarságnak igenis érdekében áll aktív politizálással segíteni leromlott helyzetén, a románságnak pedig nem irreleváns, hogy egy kétmilliós kisebbség jóléttől duzzadó izmokkal tolja fölfelé szekerét, avagy soványságában is súlyt jelentő ballasztnak akaszkodik a saroglyára, hogy az egész fogatot visszafele tartsa az ösvényről. Kell a politikai aktivitás, úgy kellene, mint a friss kenyér.”

Árnyaltabban s meggyőzőbben fogalmazott a Keleti Újságban ugyanazon a napon megjelent vezércikkében Paál Árpád: „Többször elhangzott már, hogy nincs rossz magyar és jó magyar, s nem lehet kiátkozni egyeseket más nézőpontjuk miatt. A másnézetiség, a pártoskodás önmagába véve gondolkodási és cselekvési folyamatok megindítói, előrevivői. Haszontalanná és károssá csak a kizárólagossággal válhatnak, amikor egy csoport mindenáron hatalmat, vezetést, anyagi előnyöket akar a kezébe ragadni, s ezért ellökdösi magától a cselekvésben részt venni akaró többi embert. A magyarságnak a legfőbb közérdeke, hogy utolsó katonája is készen álljon a vezetésre. A közérdekkel szemben a legsúlyosabb hiba a klikkszerűség és minden olyan csoportosulás, amely egy-egy elfogultság körül csak erkölcsi terrorral, hamis beállítással, elhallgatásokkal, embersüllyesztésekkel tudja tömöríteni az embereket. Az erre való hajlamosság minden dudváját tépjük ki lelkünkből. A vezetőknek szélesre kitárt lélekkel és minden gyűlölettől írtózó szeretettel kell felölelniük környező társadalmunkat és tömegeinket…”

A Nagyváradi Napló 1920. december 28-i számában szintén vezércikkben foglalkozott a romániai magyarság politikai szervezkedésével. Itt idézi a brassói ügyvéd, ismert kisebbségvédő politikus, dr. Szele Béla véleményét, amely ma is időszerűen hangzik: „Ha a magyarság a politikai munka terére lép, akkor csak egy zászló és egy program köré csoportosulhat. A széthúzó elemeket, a frakciókat eleve ki kell küszöbölni, a többségi elvet érvényre kell juttatni. Amit a többség elhatároz, az kötelező kell legyen a kisebbségre is, amelynek alkalmazkodnia kell a többségi határozathoz. Ez az egyetlen mód, hogy az egység és az egyöntetűség biztosítva legyen.”

Minden aktualizálási kísérlettől mentesen ajánljuk az olvasó figyelmébe ezeket a múltbeli megállapításokat. Ha mégis talál valaki hasonlóságot a mai helyzettel, az csak a véletlen műve lehet! (?) Ne feledjük azt a régi szentenciát, hogy a történelem nem példa, hanem tanulság kell hogy legyen az utókor számára.

Az 1921-es esztendő újabb ígéretes kezdeményezéseket hozott a romániai magyarság aktivizálására, de a román államhatalom – hangzatos ígéretei ellenére – mindig megtalálta a megfelelő eszközöket azok megvalósulásának akadályozására. 1921. január 5-én a Nagyváradi Napló arról adott hírt, hogy a kolozsvári szervezők bejelentették Patala tábornoknak és Mihályi Tivadar nemzetiségi miniszternek az erdélyi magyarság szervezkedését, és kérték január 9-re, Kolozsváron, a római katolikus főgimnázium dísztermében, értekezlet tartásának engedélyezését 60-80 résztvevővel. A kérés benyújtói dr. Grandpierre Emil és dr. Paál Árpád voltak.

A Nagyváradi Napló másnapi vezércikkében összefoglalta az erdélyi magyar szervezkedés alapgondolatait. E szerint „Erdélyben a trianoni döntés új közjogi helyzetet teremtett. A békeszerződésben számunkra előírt kisebbségi jogok kivívása és biztosítása csak összefogással érhető el. A kisebbségi jogok, az önrendelkezés elve, a gyulafehérvári határozatok olyan jelszavak, melyek rövidesen élő valósággá, gránit és kősziklává kell váljanak, amelyek felett a népek, a nemzetek lelkiismerete és a megbonthatatlan táborba szervezett magyarság eleven ereje őrködik. Ez nem államalkotás az államban, hanem egységes megszervezése az egy és oszthatatlan államnak” – fogalmazott a vezércikkíró nem kis optimizmussal. Az optimizmus megalapozatlansága hamar beigazolódott.

A Magyar Szövetség 1921. január 9-én Kolozsváron csupán helyi tagozatként alakult meg. Az új magyar politikai alakulat felhívást intézett a többi törvényhatóság magyarságához helyi szervezetek megalkotására, egy országos nagygyűlés küldötteinek megválasztására. A nagygyűlés időpontját június elejére tűzték ki.

A kolozsvári előkészítő értekezlet még nem hozott igazi áttörést a magyarság aktivizálásában. Sokan voltak, akik nem tudták vagy nem akarták elfogadni a kisebbségi létet, nem értették meg, hogy a politikai aktivitás nem jelent egyet a feltétel nélküli behódolással.

Az erdélyi magyar sajtó, különösen a kolozsvári Keleti Újság és annak folyóirata, a Napkelet vitte bele az erdélyi magyarságot abba a gondolatkörbe, hogy saját magát intézményesen is kisebbségnek vallja, és lépjen a politikai tettek mezejére. A mértékadó váradi lapok, a Szabadság, a Nagyvárad, a Nagyváradi Napló egyaránt elkötelezett hívei voltak a magyarság politikai aktivitásának. Vezércikkekben sürgették olvasóikat: tömörülni, szervezkedni, előrelépni, dolgozni kell, nem pozíciót, hanem munkát vállalni.

Hegedüs Nándor, ekkor a Szabadság, majd a Nagyvárad szerkesztője, a későbbi elkötelezett kisebbségvédelmi harcos így fogalmazott 1921 elején a Napkeletben: „A jövő teendője az, hogy a magyar társadalom vegye át azt a felelősséget, amit ma 30–40 újságíró visel. Mindenki az újságíróktól várja, hogy kiálljon a tribünre, és belekiáltsa a levegőbe a mások fájdalmát. De amikor arra kerülne a sor, hogy ő maga – a polgártárs, akinek velünk szemben olyan nagyok az igényei – szót emeljen, és nyíltan kimondjon egy halkabb szót, akkor szerényen visszahúzódik. Ma az újságíró még arra sem hivatkozhat, hogy a társadalom mögötte áll, mert szükség esetén nem tudja ezt demonstrálni. Három éve álljuk a sarat, váltsanak fel bennünket, vagy legalább osztozzanak velünk.”

A tribünre való kiállást, a magyarság fájdalmának kikiáltását, a jövő teendőinek megfogalmazását végül három értelmiségi ember vállalta fel: az író és építész Kós Károly, valamint a Keleti Újság két vezetője, a felelős szerkesztő Zágoni István és a főszerkesztő Paál Árpád. A három szerző külön-külön fogalmazta meg mondanivalóját. Kós Károly, a „viharügynök” célként a magyarság nemzeti autonómiáját jelölte meg. Írása az akkori idők legszebb és legpolitikusabb megnyilatkozása, olyan igazságokat fogalmaz meg, amelyek ma is időtállóak. János evangéliumából vett idézettel kezdi, melynek utolsó mondata: „Én kiáltó szó vagyok a pusztában” – ez adta a politikai röpirat címét: Kiáltó szó Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros magyarságához! Kós Károly keserű, de prófétai szavakkal idézi fel a megelőző két év szomorú történetét, csalódásait, keserűségét, majd így folytatja: „Két esztendeje, hogy sokan közülünk imádkozni tanultak, és sokan átkozódni is. (…) De az imádkozás ideje eltelt. És el az átkozódás ideje is. (…) Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat. (…)

Az ítélet végrehajtatott: Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros kétmillió magyarsága bekebeleztetett Romániába.

Nem kutathatjuk, hogy az a nélkülünk rólunk készült és kötött trianoni szerződés miféle koldusalamizsnát rendelt számunkra. Nincsen sok értelme ennek. A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az élet nem vár, az élet rohan. Kiáltó számmal ezt kiáltom!…

A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar. (…) Velünk, Erdély magyarságával minden időben számolnia kell annak, aki szuverenitását reánk kiterjesztette. Számolnia kell Romániának is, ha azt akarja, hogy területi és népességben való gyarapodása erőgyarapodást is jelentsen, nem pedig fölös terhet, súlyos kölöncöt. (…)

Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.

De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzésünk, gazdasági fejlődésünk szempontjából nélkülözhetetlennek tudunk.…

Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek között nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásból ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, másrészt megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása.”

A befejező részben a szerző kijelenti: „Valóságot akartam láttatni: igazságokat akartam kiáltani (…) Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk.

Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztába kiáltó szó csupán…”

A röpirat második részében Zágoni István részletesen foglalkozik a passzív rezisztencia lehetetlenségével. Követelményként állítja fel a nemzeti kataszter elkészítését, a szabad nyelvhasználatot, a munka, a kultúra, az egyházak szabadságjogainak biztosítását.

A harmadik részben Paál Árpád gyakorlati célként a magyar nemzeti szövetség megalakulását kezdeményezte Kolozsvár székhellyel. Kifejtve a politikai aktivitás rendszerét, így fogalmazott: „A politikai cselekvőség rendszerében alapgondolat is, irányeszme is az lehet, hogy a békeszerződést a gyakorlati kivitelen keresztül a népek együttérzésének felkeltése révén meg kell javítani a szeretet, megbocsátás és szabadság tartalmával.” Nem Paál Árpádon múlott, hogy ezek a szép elképzelések azóta sem váltak valóra.

A Kiáltó Szónak nagy sikere volt, de tömeghatása nem, mert a nagy példányszámban kinyomtatott röpiratot csak kis számban juttatták el a megyékhez, mivel közben megváltozott a politikai helyzet.

Az erdélyi magyar politikai szervezkedés hőskora

1921-ben a román államhatalom minden ellenkezése és gátló intézkedése dacára az erdélyi magyarság szellemi irányítói újabb és újabb kísérleteket tettek közösségük mozgósítására, a beígért jogok kivívásáért.

Az eddig bemutatott események megállíthatatlan folyamatot indítottak el, s ennek továbbvitelében jelentős szerepet játszott a korabeli magyar sajtó, amely igyekezett felrázni a magyarságot abból a mély letargiából, amelybe az igazságtalan trianoni döntés taszította.

Kolozsvár után elsőként Temesváron mozdult meg a helyi magyarság, itt 1921. február 20-án tartották meg a helyi Magyar Szövetség alakuló ülését. A szervezők nevében dr. Dura Szilárd köszöntötte a szép számban összegyűlt helyi magyarságot. Kijelentette, hogy mindenkit olyan nemzetiségűnek kell elfogadni, amilyennek kultúrája, nyelve és érzése alapján magát vallja. Ebből kiindulva javasolta azoknak a zsidó polgártársaknak a befogadását, akik nyelvük, kultúrájuk alapján magyarnak vallják magukat. Javaslatait elfogadták, megalakult a helyi szervezet és csatlakozott a kolozsvárihoz.

Hasonló kezdeményezésről adtak hírt a lapok a Székelyföld egyes tájegységeiről, a Szilágyságból s nem utolsósorban Nagyváradról.

Mégis a legjelentősebb és legradikálisabb összejövetelre Bánffyhunyadon került sor, melynek fő szervezője Kós Károly, Zágoni István és Paál Árpád volt. Erről a népgyűlésről a korabeli váradi lapok terjedelmes beszámolókat közöltek. Ezek, a kort és az akkori gondolkodásmódot kiválóan tükröző írások ma már alig feltalálhatók – valakiknek gondjuk volt rá, hogy megsemmisítsék őket –, mégis sikerült valamennyit felkutatni s itt közölni.

A Szabadság az 1921. június 7-i számában Kalotaszeg címen így írt az eseményről: „Első komoly impozáns állomása lett vasárnap Bánffyhunyad a több mint fél éve vajúdó magyar szervezkedésnek. Kalotaszeg 30.000 lelket számláló népességéből 4-5 ezer férfi szekereken, tömött sorokban gyalog gyülekezett a Kolozs megyei mezővárosba. A rendre alkalmi polgárőrség ügyelt s a Magyar Szövetség kalotaszegi tagságának szabad népgyűlésén egy deci alkohol sem fogyott.

A békeszerződés magyar ratifikálásáig kötelező magyar passzivitás jegét megtörte az eszmetisztító sajtó publicisztikája. Emlékezünk még arra a brosúrára, amelyben Kós Károly tört lándzsát Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal az aktivitásért. Ezután alakult meg Kolozsváron a Magyar Szövetség. Jelenleg július 6-ára tervezi a Magyar Szövetség a magyarság országos nagygyűlését Kolozsvárra. A kalotaszegi nagygyűlés a már meglévő kolozsvári szervezet újabb decentralizációjának jellegét hordozza magán. Az erdélyi magyarság megkezdte demokratikus talpra állását Bánffyhunyadon azzal, hogy első ízben merített magából a nép legszélesebb rétegéből, így a parlamentarizmus ismérveit biztosította. Másodsorban programot adott, platformot teremtett. Mi, akiknek ez idő szerint még nem adatott meg, hogy a liberális Erdélyhez csatlakozzunk, de az erdélyi magyarságnak a legsűrűbb és tetemes hányada vagyunk, de kérjük őket, a Királyhágón túliakat, ne pártoskodjanak. Innen, az enyhébb dombsorok távoli nyúlványaitól talán objektívebb és tágabb perspektívában Kolozsvár és Kalotaszeg egybefolyik.”

A Szabadság belső oldalain beszámolót közöl a nagygyűlésről, Harminc magyar község népgyűlése címen. Megnevezi a szervezőket: Bokor Márton helybeli református lelkészt, Bod Péter és Kabdebó Szilárd ügyvédeket, Kós Károly műépítészt, Nagy Miklós gazdát. Részt vett a gyűlésen a kolozsvári központi Magyar Szövetség három vezetője, élükön Sándor József elnökkel. Ismerteti Kós Károly beszédét, külön kiemelve belőle, hogy a Gyulafehérvári Határozat II. cikkelyének 1. és 2. pontja azóta rendelettörvény lett, de egészében, sőt reánk magyarokra vonatkozó részét egyáltalán nem hajtják végre.

A Magyar Szövetség Bánffyhunyadon elfogadott programpontjai:

  1. Erdély legyen az erdélyi nemzeté
  2. Az erdélyi nemzetek azonos jogainak törvénybe iktatása
  3. A közoktatást és a kulturális intézményeket helyezzék a nemzeti autonómia keretébe
  4. Iktassák törvénybe a teljes vallásszabadságot
  5. Egyéni és közszabadságjogok szabad gyakorlása. A politikai titkos rendőrség megszüntetése
  6. A haderő csökkentése
  7. A munka szabadsága, munkavédelem
  8. A maximális és minimális birtokmennyiség megszabása
  9. Egyenlő eljárással végrehajtott földreform
  10. Igazi progresszív adórendszer
  11. Ipari és kereskedelmi szabadság
  12. Egyenlő, általános, titkos választójog

Végül elhatározták a néppárt megalapítását, néplap kiadását, népiroda nyitását.

A Nagyváradi Napló június 8-i számában közölt beszámolót az eseményről. Ebből is idézünk: „Kalotaszeg falvaiból felvirágzott szekereken, vonaton, gyalog érkeztek emberek. A távolabbi községekből 4-5 küldött, a közelebbiekből 50-200 főnyi csoport érkezett. Összesen 3-4 ezer főnyi sereg gyűlt össze. Magyarvista, Türe, Mákófalva, Darócz, Bogártelke, Egeres, Kis- és Nagypetri, Zsobok, Váralmás, Kecel, Bikal, Gyerővásárhely, Inaktelke, Kis- és Nagykapus, Nyárszó, Magyarókerék, Bábos, Farnas, Sárvásár, Magyarvalkó, Jákótelke, Kalotaszentkirály, Zentelke, Sztána, Hídalmás, Középlak, Magyargyerőmonostor küldöttei.

A lap idézi az egyik szervező, Bokor Márton lelkész szavait: „Kizárólag saját erőnkre vagyunk utalva. Sem jobbra, sem balra tekinteni nem akarunk, ám elindulni akarunk az isteni gondviselés által számunkra kijelölt úton. És ez az elhatározás mérhetetlen erőt jelent, ha az önbizalom forrásából táplálkozik. Az erdélyi szászok 200 ezren vannak és századok óta nemzeti kultúrájukban, nyelvükben, gazdasági szervezetükben élnek. Mi közel 2 millióan élünk magyarok az új állam területén. Ennek tudata hatalmas életerőt válthat ki, ha megtaláljuk egyszer egymást és önmagunkat.

Jelszavunk: Erdély népeinek meg kell egymást értenie! Azt akarjuk, hogy az erdélyi nemzetek legemelkedettebb gondolkozású, legműveltebb, legnemesebb képviselői haladéktalanul kezdjék meg az egymás megértéséhez vezető tárgyalásokat.”

Ezeket a józan és őszinte szavakat nem fogadta túl nagy megértéssel és helyesléssel még a túlzott nacionalista hangvételtől tartózkodó és általában kiegyensúlyozott gondolatokat megfogalmazó Gazeta Ardealului sem, nem beszélve a sovén román lapokról. A Gazeta Ardealului cikkírója megelégedéssel vette tudomásul, hogy a magyarság végre kilépett a passzivitásból, ugyanakkor az elfogadott határozati javaslat egyes pontjaiból azt látja, hogy „a magyarság nem fogja fel elég tisztán Erdély és az ország többi része közötti viszonyt. Lehet, hogy ebben bűnösek azok a román pártok is, amelyek autonomista tendenciákat hangsúlyoztak. Erdély teljes autonómiájának követelése nem jogos. Románia elismeri, hogy a jó kormányzás és a jó adminisztráció az itt lakó nemzetiségek részvételét is megkívánja, természetesen, ha előbb bizonyítékát adják, hogy részt akarnak venni az általános érdekek védelmében is.” (Ugye, milyen ismerős, s mennyire aktuális ez az érvelés?)

A továbbiakban is hasonló „örök igazságokat” fogalmaz meg a „kisebbségbarát” cikkíró: „Azt állítani, hogy Európában egy különleges autonomista uralomra van szükség, ez a jövő megértésének csak akadálya. A régi Romániában minden nemzetiség megvolt, minden nemzetiség egyformán élvezte ugyanazokat a jogokat és kötelességeket. Különleges uralmat kívánni azt jelenti, hogy megelégedni kevesebbel, mint amennyit kapni lehet. (…)

A békeszerződés szövege elasztikus, sokféleképpen magyarázható, és ha érdekünkben állott volna nem respektálni azokat, könnyen kijátszhattuk volna a nekünk nem konveniálókat. Erről nincs szó. A szerződés feltételei majdnem egészükben egybevágnak a mi érdekeinkkel. Ez azonban belső ügy lévén csak mi magunk oldhatjuk meg. Az autonómia kétélű elv, és nem fogunk ezzel kísérletezni, mikor az ország előrehaladása, fejlődése a leghatározottabb és mielőbbi egységesítést kívánja.” (Olyan érvek ezek, amelyeket ma is hangoztatnak a homogenizálás hívei, a jogkiterjesztés ellenzői.)

A Nagyváradi Napló munkatársa, némi opportunizmussal, így védte meg a kalotaszegi magyarokat: „Néhány szavunk volna román laptársunk véleményéhez: A kalotaszegi magyarok nem akarnak szeparatizmust, nem akarják elszakítani Erdélyt Romániától. Csak azt kívánják, hogy azok a természeti kincsek és gazdasági tulajdonok, amelyek Erdély területén vannak, elsősorban Erdély szolgálatába álljanak. Erdélyben nincs is szükség autonómiára, csak arra, hogy az erdélyiek a kormányzásban való befolyásuk útján megvédhessék jogos érdekeiket.

A szeparatizmus vádjára meg kell jegyezni, hogy Erdélyt nem csak magyarok lakják. Ha ez a vád csak a magyarok ellen irányul, akkor, mivel a magyarok a lakosságnak csak egy részét teszik ki, akkor ez a mozgalom, ha fennáll nem lehet komoly. Ha pedig a Gazeta Ardeleana azt hiszi, hogy komoly a mozgalom, akkor ez annak a jele, hogy ez nem csak a magyarság, vagy esetleg nem is a magyarság mozgalma, s ezért az erdélyi magyarság nem vádolható.”

Levonhatjuk a következtetést, az autonómia fogalma a soknemzetiségű román nemzetállam megalakulása óta szitokszónak minősült, és annak minősül ma is, a régiók Európájában is. Hiába, a történelem ismétli önmagát!

A nagyváradi magyar politikai szervezkedés

A bánffyhunyadi népgyűlés sikere és a Kolozsvárra meghirdetett 1921. július eleji országos gyűlés híre kedvező változások reményét keltette a váradi és Bihar megyei magyarság soraiban is. A nagyváradi magyar napilapok tág teret szenteltek a romániai magyar szervezkedés eredményeinek bemutatására, kommentárokkal, jegyzetekkel, vezércikkekkel támogatták, népszerűsítették a kezdeményezők munkáját. Ezek az írások visszafogott hangnemben íródtak, mert Nagyváradon mint határzónában még mindig működött a katonai cenzúra, nem egy cikk üresen hagyott foltokkal jelent meg.

Június végén úgy tűnt, hogy a határzónában fennálló szigorúbb intézkedések ellenére Nagyváradon is megtartható lesz a Magyar Szövetség helyi tagozatának alakuló közgyűlése. A legbefolyásosabbnak számító Szabadság című helyi lap június 28-i számában Szervezkedik Nagyvárad magyarsága is című vezércikkében így számolt be az események előkészületeiről: „Több mint két éve terjesztette ki hatalmát Nagyvárad és a Körös vidék fölé a román impérium. Itt élő magyarságunk a történelem nagy változásainak néma és passzív szemlélője maradt e két esztendő folyamán, mint ahogy Erdély és a Magyarországból Romániához csatolt többi részek magyarsága is hasonló magatartást tanúsított. Ennek okai a bizonytalanság és a morális obligáció, amit csak Trianonnak Magyarország által történt ratifikálása oldhatott fel. Csak ez után gondolhatott a magyarság új kollektív életberendezkedésének megalapozásához. Kolozsváron megalakult a Magyar Szövetség, amely csatlakozásra szólította fel Erdély és a Részek magyar polgárságát. Határszéli helyzetünk miatt a Bihar megyei és a nagyváradi magyarság nehezebben léphetett aktivitásba, de be kellett látnunk, hogy ettől függ kulturális, gazdasági, társadalmi és belpolitikai érdekünk érvényesülése.

Pozitív és határozott programot a Magyar Szövetség nem állított fel útmutatásul. Egy cél lehet: Az államérdek keretein belül a gyulafehérvári határozat és a trianoni békének a kisebbségre vonatkozó intézkedése alapján kivívni és fenntartani a romániai magyarság számára mindazon kulturális, gazdasági, közigazgatási, politikai stb. jogokat, amelyek bennünket egy szabad, modern és demokratikus államban megilletnek.

E cél érdekében óhajt megmozdulni felekezeti és osztálykülönbség nélkül Nagyvárad egész magyarsága, és ezért akarjuk megalakítani a Magyar Szövetség nagyváradi tagozatát, olyan időben, hogy delegátusainkat már a jövő hónapban megtartandó kolozsvári nagygyűlésre kiküldhessük. Josif Jacob prefektus és Băncila sziguranca főnök megígérte, hogy a fenti célért induló magyar szervezkedést nem gátolja meg. A prefektus ezt azzal egészítette ki, hogy a szervezkedés joga csak anynyiban van korlátozva, hogy bejelentéshez és engedélyezéshez van kötve. A szervezkedés alapja, célja az államegység kell legyen. A társadalmi, gazdasági, kulturális érdekek védelme jogos, az egység szem előtt tartásával. Jó szemmel nézi, hogy a magyarság részt akar venni a közéletben, és mint román állampolgárok gyakorolni akarják állami és közösségi jogaikat. A magyarság érdekeit csak úgy tudja megvédeni, ha bizonyos politikai hatalomra tesz szert és képviselőit küldi a parlamentbe. A gyülekezési jog szabálya előírja, hogy a gyűlést megelőzően három nappal kérvényt kell benyújtani a prefektúrára, amit ő engedélyez és azután a katonai hatóság is approbálja.

Joan Băncila szerint a magyarság belépése az állami és közösségi életbe sok ellentétet fog elsimítani. Azt mondom, hogy minél tovább várakozó állásponton maradnak, annál rosszabb lesz a magyarságra nézve. A románok is jó állampolgárok voltak a múltban, és most a kocka fordulatával folytathatják az egyetértés politikáját. Megértem, hogy nehezen tudnak beletörődni a változásba, de eltelt két esztendő. Megértem a helyzetet, mert a magyarságot Budapestről kommandírozták. Ez az idő is elmúlt. Nem nekünk érdekünk, hogy a magyarság felhagyjon a passzivitással, hanem a magyarságnak. Van inteligencia a magyarságban, és ha kezet fogna a románsággal és nyílt színvallással belépne a közéletbe, minden visszatérne a normális keretbe. Ez a passzív rezisztencia mindenkinek árt, de elsősorban a magyarságnak. Szervezkedésért soha senkit nem fosztottak meg a szabadságától.

Tabéry Géza, a Szabadság, Perédi György, a Nagyvárad munkatársa a szervezők nevében megfogalmazta a nagyváradi nagygyűlés iránti kérelmet, amelyet eddig húsz kérelmező szignált és benyújtották a prefektushoz. A kérvényezők a gyűlés céljaira a városháza nagytermének átengedését kérték. Íme, a kérvény szövege és az aláírók névsora:

»Prefektus Úr!

A trianoni békeszerződés következtében Erdély és a kapcsolt részek magyarsága új helyzet elé állítva január hóban Kolozsváron megalakította a Magyar Szövetséget. Ennek a szövetségnek egyetlen nyílt és kimondott célja az, hogy Románia magyarsága számára a trianoni szerződés és az állam szuverenitásának szem előtt tartásával kivívja s biztosítsa mindazokat a jogokat, amelyek számánál és súlyánál fogva a Romániába szakadt magyarságot lojális alapon megilletik. A Magyar Szövetség minden kulturális, gazdasági és politikai céljának elérésében szigorúan parlamentáris eszközöket használ. A kolozsvári szövetség vidéki tagozatai Erdély és a kapcsolt területek legnagyobb részén már kiépültek. Kérjük a Prefektus Urat a Magyar Szövetség nagyváradi tagozatának megalakulása céljából a nagyváradi tagozat alakuló gyűlésére az engedélyt megadni s a gyűlés számára a városháza nagy tanácstermét átengedni.

A gyűlés tárgysorozata:

  1. Megnyitó, a közgyűlés elnökének megválasztása
  2. A közgyűlés céljának, tárgyának ismertetése
  3. A Magyar Szövetség kolozsvári közgyűlésébe két delegátus megválasztása
  4. A tisztikar megválasztása
  5. Elnöki záróbeszéd

A kérvényt eddig aláírták: Dr. Karácsonyi János kanonok, dr. Thurz László Nagyvárad város volt főjegyzője, dr. Lányi József felszentelt püspök, kanonok, Sulyok István református esperes, Materuy Imre ág. evangélikus lelkész, dr. Kecskeméti Lipót főrabbi, Fuchs Benjamin főrabbi, Czeglédi Jeremiás az Ipartestület elnöke, dr. Oláh Béla kereskedő és iparkamarai titkár, Tátray Sándor nagyiparos, dr. Thury Kálmán az ügyvédi kamara volt elnöke, dr. Stocker József, dr. Olasz Béla, dr. Sarkady Sándor ügyvédek, dr. Kassay Kálmán orvos, Stern Ödön fatermelő, dr. Adorján Emil ügyvéd, dr. Morvay Zsigmond ügyvéd, Halász Gyula plébános, Szabó Károly asztalos, Keszthelyi Zoltán volt vármegyei főjegyző, Altnőder Endre mérnök, Megyesi Ferenc mérnök, Darvas István gyógyszerész, dr. Fehér Márton, Perédy György, Tabéry Géza.«

A szervezkedés igazi célja a magyarság minden rétegének, osztályának a legszélesebb körű bevonása, a munkásságé is. Kappner Ármin szociáldemokrata munkásvezető kijelentette: Nem léphetnek be a Magyar Szövetségbe, mert az nem az osztályharcot hirdeti. Ha az általános elvek és gazdasági érdekek el is választanak egymástól bennünket, más pontokon viszont közelebb hoznak egymáshoz. A szabadságjogok kivívásában, kulturális és kisebbségi érdekek elérésében a munkásság mindenkor kész támogatni a romániai magyar szervezkedést. Nemcsak hogy nem irreleváns nekünk a magyar iskolák, színházak és közszabadságok ügye, hanem bizonyos tekintetben jobban érezzük hiányukat, mint a polgárság.”

A liberális szellemiségű Nagyváradi Napló is őszinte örömmel és határozott támogatással adott hírt június 29-i lapszámának vezércikkében, Nagyvárad magyarságának szervezkedése címmel. Íme, néhány gondolat ebből: „Kétévi csöndes elvonultság után megmozdult Erdélynek és a kapcsolt részeknek magyarsága. Első megmozdulásában elárulja, hogy magáévá tette a háború legnagyobb tanulságát, mert amikor az őt megillető jogok mielőbbi eléréséért és jövendő megóvásáért a közélet porondjához lép, egy megbonthatatlanul egységes táborba, a Magyar Szövetségbe akar sorakozni. Nagyvárad és Bihar megye magyarságának szervezkedésében is elsősorban ennek a megbonthatatlan egységnek kell kidomborodnia. A Magyar Szövetségben helyet kell foglalnia minden magyarnak, még ha különböző irányban és különböző felekezetekben járják az élet útjait. Konzervatív, liberális vagy demokrata, katolikus, protestáns, Mózes hitű (ezt a cenzúra törölte), ha magyar kultúrában nőtt föl, csak ekkor érvényesülhet maga is, és csak akkor érvényesítheti politikai elveit is, ha annak a népkisebbséginek, amelynek maga is tagja, az államigazgatásnak minden ágában és minden fokán biztosítva van az őt megillető hely.”

Június 30-án viszont már csak a Szabadság második (tehát belső) oldalán jelent meg egy rövid hír A nagyváradi magyar szervezkedés újabb lépései címen. Ebből kiderült, hogy a kolozsvári nagygyűlés végleges dátuma július hatodika. Július 5-én előkészítő gyűlésen találkoznak a vidéki, más megyékbeli küldöttekkel, hogy megállapodjanak az irányelvekről. Így július 3-án meg kell tartani a nagyváradi alakuló ülést. Emiatt a Kereskedelmi és Iparkamara is elhalasztja arról a napról az összejövetelt, mivel a tagok csaknem teljes létszámmal ott lesznek a Magyar Szövetség nagyváradi tagozatának alakuló ülésén. Az itt megválasztott elnökség és tisztikar csak ideiglenes jellegű lesz, mivel csak a kolozsvári nagygyűlésen elfogadott határozatok alapján alakul meg a végleges nagyváradi és Bihar megyei szervezet.

Július 2-án a Szabadság Román politikusok a magyarság szervezkedéséről címmel közöl optimista hangú elemző írást. Ebből idézünk: „(…) most hogy Groza Péter erdélyi miniszter folytatja látogatását és Kolozsvár után minden valószínűség szerint Nagyváradra is elérkezik. Újból felmerült a magyarság szervezkedésének és aktivitásba lépésének fontos kérdése. Erre vonatkozik Muntean Zakariás, volt pénzügyi államtitkár érdekes kijelentése: »A magyarság aktivitásba lépése úgy az állam, mint a magyarság szempontjából feltétlenül szükséges. Erre vonatkozólag magával Averescu miniszterelnök úrral is beszéltem. A miniszterelnök úr álláspontja az, hogy politikailag rövidlátás volna a magyarság szervezkedésének megakadályozása. Én magát a szervezkedést nem politikai, hanem kisebbségi alapon képzelem el, és hangsúlyozni kívánom, hogy ennek a demokratikus haladás jegyében kell megtörténnie. Természetes, ha a magyarság aktivitásának egyik feltétele, hogy a választói jegyzéket kiegészítsék, és abba a magyarság is belekerüljön. A jegyzékből ugyanis a magyarság – részben a saját passzivitása, részben pedig a zavaros állapotok folytán – kimaradt. Márpedig tényleges aktivitás csak úgy képzelhető el, ha a politikai életben való részvétel alapját a szavazati joggal biztosítja magának a magyarság. Részt kell vennie a magyarságnak a városok közéletében is. Ennek lehetőségét a most készülő adminisztrációs törvény oldja meg, amelyről Groza miniszter útjaival kapcsolatosan Bucsan Constantin belügyi államtitkár tart majd ismertető előadásokat.«”

A valóság a fenti nyilatkozattal szemben az volt, hogy addig Nagy-Romániában kétszer volt parlamenti választás: 1919. november 2–8. között Alexandru Vaida Voievod és 1920. június 3–7. között, Averescu tábornok miniszterelnöksége idején. Ezeken a magyarok nem is vehettek részt, mert egyszerűen kihagyták őket a választói névjegyzékből, viszont a magyar vezető réteg is akkor még a passzív ellenállás parancsait követte, bízva az esetleges változásokban.

Maga Groza erdélyi miniszter is pozitívan nyilatkozott a magyarság politikai szervezkedéséről a Szabadságban: „Az erdélyi magyarság legfontosabb kívánsága a szervezkedés. Mi ezt örömmel fogadjuk, hisz ez annak a jele, hogy a magyarság ki akarja venni részét a politikából, az állam belső életéből. A magyarság szervezkedése megadja a módját, hogy a kívánságait megtudjuk, és tárgyalhassunk azokkal, akik a magyarságot a közösség akaratából reprezentálják. Éppen ezért előterjesztést teszek a miniszteri tanácsban, hogy a szervezkedés szabad utat nyerjen.”

Az erdélyi magyar szervezkedés vége 1921-ben

A kisebbségi sorsba került erdélyi magyarság kilencven évvel ezelőtti kísérlete a politikai szervezkedésre – nem saját hibájából – kudarccal végződött. Derült égből villámcsapásként hatott az a hír, amely 1921. július 3-án jelent meg a Szabadságban Elmarad a nagyváradi szervezkedés címmel. Ebből idézünk: „A magyarság szervezkedéséhez több zsidó kérvényező is csatlakozott, köztük a két hitközség főrabbija dr. Kecskeméti Lipót a neológ és Fuchs Benjamin, az ortodox hitközség vezetője. A prefektúra erre hivatkozva utasította el az engedély megadását. A 2240/1921. számú határozata így szól: »Tekintettel arra, hogy a gyűlés megtartásának engedélyezését kérő személyek között olyanok is vannak, akik más kisebbségekhez, és nem a magyarsághoz tartoznak, tekintettel arra, hogy a trianoni békeszerződés 431-ik szakasza és a Gyulafehérvári határozat 5. szakasza értelmében minden etnikai kisebbség érdeke az államtól eredő védelmet kíván, s az államnak kötelessége nekik szabadságuk legteljesebb védelmet nyújtani. Tekintettel arra, ami az itt előadottakból következik, hogy minden nemzetiség illetve kisebbség, tehát az ugyanolyan nemzetiséghez tartozó lakosok kizárólag külön szervezkedhetnek a polgári jogok és kötelességek gyakorlása, illetve teljesítése céljából, a kért engedély nem volt megadható. Jelen határozat tudomásul vétele és miheztartás végett közlendő Perédy György és Tabéry Géza urakkal.« Természetesen a szervezkedés kezdeményezői, illetve kérvényezői az akcióval leghalványabb vonatkozásban álló minden további információtól tartózkodni fognak mert – tekintettel a hadizónára – csakis a hatóságok tudtával és beleegyezésével folyó szervezkedésről lehetett volna szó.”

Ezzel a kissé nyakatekert és bürokratikus megfogalmazással tulajdonképpen megtiltották a magyarság szervezkedését az úgynevezett hadizónában. (Amelyet a több mint egy évvel azelőtt szentesített békeszerződés ellenére fenntartottak.) A tiltás valós oka az volt, hogy a román államhatalom veszélyes precedenst látott abban, hogy a magyar szervezkedéshez zsidó nemzetiségű, de magyar kultúrájú személyek is csatlakozni akartak. A román hatalomnak nem volt érdeke a kisebbségek összefogása, s ahogy az indoklásban is megfogalmazták, azt akarta, hogy azok külön-külön szervezkedjenek „a polgári jogok és kötelességek gyakorlására, teljesítésére”. Tudták és következetesen alkalmazták az ókori római birodalom jól bevált elvét: divide et impera! – oszd meg és uralkodj! Kisebbségvédelemről, kisebbségi jogok megadásáról hallani sem akartak, ezt már akkor is, akárcsak ma, románellenes diszkriminációnak tartották. Ezért vagyunk kénytelenek többször is hangsúlyozni: a történelem ismétli önmagát.

A megosztó politika akkor is sikeresnek bizonyult. A Nagyvárad című lap július 3-án A zsidó nemzeti program és a magyarság szervezkedése címmel interjút készített a nagyváradi ortodox zsidóság két vezetőjével. A magyar politikai szervezkedést korábban aláírásával támogató főrabbi ezúttal az alábbi kijelentést tette: „Az ortodox zsidóság politikailag nemzeti alapon állt, az ortodox zsidó nem lehet más, mint zsidó. A zsidóság mint politikai minoritás egy zsidó egységet képez.” Dr. Silbermann Jenő, az akkor Váradon is kibontakozó cionista mozgalom helyi vezérigazgatója így nyilatkozott: „Zsidó politikai értelemben csak egyféle van. Az a kis töredék, amely lerohadt a zsidóság fájáról, nem zsidó többé, nem magyar vagy német zsidó, hanem zsidó vallású magyar vagy német. Viszont Mózes vallású magyar a zsidó nemzeti minoritást nem képviselheti. A zsidó nemzeti szövetség többsége a vallás hangsúlyozása mellett a cionizmus programját tette magáévá, s nem óhajt Palesztinában a papság által vezetett nemzeti államot! A zsidó nemzeti szövetség elutasítja azt a föltevést, hogy a tiszta zsidó nemzeti program egyetlen pontját is hajlandó volna föláldozni és kompromisszumokat keresni más minoritásokkal.” Tehát egyértelművé tette az ortodox zsidóság elhatárolódását a magyar szervezkedéstől. Ezzel szemben dr. Kecskeméti Lipót neológ főrabbi továbbra is az együttműködés, a magyarsággal való összefogás híve maradt, a hivatalos tiltás ellenére.

Július 6-án megalakult az Országos Magyar Szövetség. A Szabadság terjedelmes beszámolót közölt az alábbi címmel: Megalakult a Magyar Szövetség Kolozsvárott. Történelmi nagygyűlés. Huszonegy pontos határozati javaslat. Kecskeméti Lipót dr. a választmányban. Részletek a beszámolóból: „A Romániához csatolt magyarság életére, további működésére történelmi nevezetességgel, fontossággal bír az a méreteiben és jelentőségében egyaránt impozáns nagygyűlés, melyet tegnap tartottak meg Kolozsváron, melynek eredményeként megalakult a Magyar Szövetség. Nyolc vármegye kivételével eljöttek egész Erdély delegátusai. A református teológia nagytermében 800 főnyi résztvevő gyűlt össze.

A gyűlést dr. Grandpierre Emil nyitotta meg. Beszédében többek között kijelentette: »Évezredes kultúrmunkával szereztünk itt jogot arra, hogy mindenkor teljes jogú polgárai lehessünk Erdélynek. Mint nemzeti kisebbség részt akarunk venni az új állam munkájában, életében.«

A nagygyűlés elnöke, Jósika Sámuel báró beszédében hangsúlyozta: »Mi őszintén állunk azon az alapon, amelyet a békeszerződések és az ország többi törvényei számunkra biztosítottak.«

A határozati javaslat szövegét, amelyet az előkészítő bizottság fogadott el, Matskássy Pál dr. olvasta fel. Megválasztották a szövetség vezetőségét: elnök báró Jósika Sámuel, a főrendiház volt elnöke, ügyvezető alelnöke dr. Haller Gusztáv. Alelnökök Ugron István volt nagykövet, Grandpierre Emil volt kormánybiztos, gróf Béldy Kálmán, dr. Ferenczy Géza és Albrecht Lajos, titkár Kós Károly, ellenőr Bányay Károly. A 70 tagú választmányba egy nagyváradi került, dr. Kecskeméti Lipót. Az elnök Jósika Sámuel megköszönte a bizalmat. Kifejezte reményét, hogy céljainak elérésére békés akciók útján fognak eredményesen haladni. Kijelentette, hogy a Magyar Szövetség programja az összhaza hasznára, javára válik. Saját magát a munka emberének vallja.

Zágoni István ismertette a Szövetség szervezeti szabályzatát. E szerint a Magyar Szövetség politikai szervezet, amely a romániai magyarságot képviseli minden irányban. Szociális irodát szervez, jogi tanácsadásokat ad, elkészít beadványokat, kérvényeket, lefordít aktákat, okmányokat. A szövetség céljai:

1. Az autonómia kivívása, a magyarság kulturális, gazdasági és szociális érdekeinek védelme, a közigazgatási jogfolytonosság biztosítása, az igazságszolgáltatás szervezet útján való biztosítása,
2. teljes, egyenlő és viszonyos vallásszabadság
3. nyilvános jellegű magyar nyelvű oktatás, annak minden ágában a legalsóbb fokból a legmagasabbig megfelelő autonomikus közületek keretében
4. a helyi és törvényhatósági autonómia helyreállítása
5. az állampolgári jogok egyenlő mértékű és lehetőségű biztosítása
6. általános, egyenlő, titkos választójog
7. a nyelvhasználatra a kisebbségi egyezmény 8. paragrafusának végrehajtása
8. a politikai pörök megszüntetése
9. földreform, a földművesek és a földbirtokosok érdekeinek figyelembevételével
10. a kereskedelem és ipar szabadsága
11. igazságos adórendszer bevezetése
12. a közigazgatás és igazságszolgáltatás pártatlan rendezése
13. a cenzúra és a hadiállapot megszüntetése
14 egyleti, egyházi és társadalmi szervezetek, magyar intézmények javainak visszaadása
15. a tulajdon védelmének és az otthon szentségének biztosítása
16. a munkás szervezkedés és a sztrájkjog biztosítása
17. pont törölve
18. a tisztviselők fizetése biztosítsa megélhetésüket
19. szabad utazás és tartózkodási jog biztosítása
20. pont törölve
21. államsegély biztosítása a magyar intézmények számára is.”

A Magyar Szövetség a megalakulása után azonnal hozzáfogott az egész országra kiterjedő alapszervezeteinek kiépítéséhez, ugyanakkor lépéseket tett a román kormánynál a magyar egyházak és iskolák védelmére és a közszabadság helyreállítására. Gyárfás Elemér gyakorlati javaslatokkal segítette a szervezés munkáját, Haller Gusztáv egy népiskola megszervezésére és pénzalap megteremtésére tett indítványokat. A Szövetség átfogó kereteivel kiválóan alkalmas lett volna a magyarság egyetemes nemzeti munkaközösségének és képviseletének megteremtésére, felölelve a politikát, a társadalmi életet, közművelődési törekvéseket, sőt a gazdasági élet minden ágát.

A román lapok fenntartással, gyanakvással fogadták a magyar szervezkedést. Egyedül a Dimineaţában jelent meg egy elfogadó jellegű írás. Ebből idézünk: „Kívánjuk a kisebbségeknek minél igazságosabb képviseletet. Ne hagyjuk magunkat elvakítani a politikai szenvedélyektől, a sovinizmustól, hanem támogassuk a nemzeti kisebbségek Románia közéletében való egyenjogúságát. Ne csak a békeszerződés kisebbségekre vonatkozó záradéka alapján biztosítsuk a magyar kisebbséget megillető jogokat, hanem mutassunk korrekt magatartást minden politikai csoporttal vagy párttal szemben, amely politikai harcra lép az állam érdekeinek határain belül.”

Ezzel szemben az Infrătirea című lap – nem éppen a testvériség szellemében – így foglalt állást: „A magyarok kinyújtották csápjaikat a katonai zónákba is, ahol a nagyváradi zsidókkal egyesülve akartak precedenst alkotni, hogy aztán az erdélyi zsidóság magyarpárti része kénye-kedvére operálhasson, mint a régi magyar uralom idejében. Az egyetlen helyes álláspont a nagyváradi prefektusé, aki nem engedte meg a szervezkedő nagygyűlés megtartását, mert két nemzetiséghez tartozók kérték. Reméljük, hogy az ellenőrző szerveink nagyobb gonddal és figyelemmel lesznek, mint voltak a bánffyhunyadi gyűlés esetében, és meg fognak akadályozni olyan határozathozatalokat, amelyek az állam és a faj érdekeit sértik.”

Ezzel az állásponttal értett egyet a legfelsőbb államvezetés is, és csak a megfelelő ürügyet, alkalmat várta a Magyar Szövetség feloszlatására. Ez 1921 októberében adódott, egy banális ügy kapcsán. A Kolozsvárra látogató Mária királyné tiszteletére díszelőadást szerveztek a Nemzeti Színházban, ahová báró Jósika Sámuelt, a Szövetség elnökét nem hívták meg hivatalosan. Az idős, nagy tekintélyű politikus így nem ment el, s ezért az egész román sajtó irredentizmussal vádolta meg. Ennek hatására a kolozsvári prefektus a Magyar Szövetség belügyminiszterileg engedélyezett alapszabályát kérte, amit nem tudtak felmutatni, mert mindaddig arra nem volt szükség. Ekkor a prefektus egy régi magyar (!) belügyminiszteri rendeletre hivatkozva, amely tiltotta a nemzetiségi alapon való politikai szervezkedést (s amely akkor már Magyarországon sem volt érvényben), betiltotta a Szövetség működését, iratait lefoglaltatta, vezetői ellen eljárást kezdeményezett. Végül az eljárás elmaradt, nem lévén semmi jogi alapja, de a nehezen létrehozott Magyar Szövetség megszűnt…

Így ért szomorú véget az ezelőtt 90 évvel szép reményekkel indult magyar politikai szervezkedés, összefogás.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu