Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 26 | Tamás Dénes | Irodalom

A pokol egy piros vödör

Egy sikollyal kezdődött.

– Denevér van a lakásban! – szólt kétségbeesetten az élettársam hangja a telefonon keresztül. – Anyáméknál alszom.

Az elsőt még én is félve halásztam össze. Egy vastag kardigánt hajítottam rá, amint ott vacogott a csempepadló egyik négyzetébe, felnyaláboltam, majd, távol tartva magamtól a remegő csomót, a balkonra léptem ki és kiráztam a ruhadarabot. A denevér kisiklott az éjszakába.

Nyitva volt a balkonajtó, ott jött be. A rés végzetesnek bizonyult, mert az elkövetkező időben egyre több denevér jutott be a lakásba. Valami vonzhatta őket. Vagy csak ez volt az egyetlen menekülési kiút a balkon zárt teréből, amit csak egy nyitva felejtett ablak tett átjárhatóvá. De erre már nem találtak rá a denevérek, így maradt az egyetlen út, befele a lakásba, egy idegen terület belsejébe.

Kezdtük megszokni őket. Egyik reggel a fürdőkádban találtunk rá egyikükre, a másik pedig a konyhában verdesett az asztal alatt. De kéznél volt a sárga kardigán, egy óvatos felnyalábolás, s a pici, törékeny, vaksi test már vándorolt is ki a lakásból. Dencsiknek neveztük el őket, s ezzel az élettársam is megszerette szürkésbarnás, védtelen háromszögüket, a tétova repdesésüket megszakító menekülésre-képtelenségüket, amint összegömbölyödve, védelmet keresve, teljesen kiszolgáltatták magukat annak a tárgynak, amibe apró karmaikat mélyesztették. A tárgyak nem segíthettek rajtuk, de egy idő után kialakult közöttünk egy ki nem mondott egyezség: a balkon a denevéreké.

Így telt el több mint egy fél év. Nem jártunk ki többet a balkonra. Ha figyelmesek voltunk, és nem felejtettük nyitva az ajtót, a dencsik távol maradtak. De jól láttuk őket, megfigyelhettük életüket, mozgásukat, hallhattuk szárnyaik surrogását, néha azt az apró zajt, amint nekiütődtek a balkon ablakának. A magyarázat is megszületett: a tömbházunkkal szemben lévő templom tornya lehetett a szállásuk, onnan tévedhettek be balkonunk nyitott ablakán, és azon keresztül távozhattak – gondoltuk – szabadon.

Az első halott denevért az élettársam fedezte fel. Odahalt a kint felejtett fenékpárna szélébe csimpaszkodva. Majd rövid időre rá követte egy második, harmadik, ezek csak úgy a balkon alján hevertek kiszáradófélben. És egyszer csak érezni kezdtük, ha halványan is, az édeskés dögszagot. Ki kell takarítani a balkont. Nem volt más választásunk.

A kellemetlen munka engem illetett meg. Egy verőfényes reggel léptem ki a balkonra, kezemben fegyverként egy seprűvel, és a hozzá tartozó szemeteslapáttal. A balkon alját elszórtan denevértetemek borították. Egy denevér még élt, próbálta magát odébb vonszolni a vastag porban. A porban a vergődés hieroglifái égtek. De volt még valami. A sarokban egy valamikor kihelyezett és ottfelejtett piros, műanyag felmosóvödör. Onnan jött valami kaparászó hang, kercelés, kecetelés. Már féltem. Talán beleesett egy denevér, és menekülni próbál? – gondoltam.

Nem! Nem!
A vödör szája egy gonosz világgá tágult.
Tíz volt benne. Száz.

A vödör alját vastagon borította a denevértetem. A kiszáradt halom tetején pedig néhány haldokló vergődött. Hiába kaptam el tekintetemet, késő volt. A gyomrom egyetlen jégtömbbé fagyott össze. Napok múltán is éreztem. Ahogy a kaparászást is hallom. A menekülés tehetetlen hangjait.

Ma már értem: poklot teremtettünk. A denevérpokol kilencedik bugyrát. Egy véletlenszerűen, meggondolatlanul kihelyezett tárgy egy másik faj számára végzetesnek bizonyult. Nem volt onnan szabadulás. Miután védtelenül belehulltak, a denevérek nem tudtak se kirepülni, se kimászni a műanyag börtön aljas csapdájából. Vagy lehet, fészket kerestek abban, ami később a sírjuk lett? Vajon hány és hány ilyen csapda állítódik még azáltal, hogy a világba figyelmetlenül széjjelszórjuk falánkságunk termékeit?

Tehetetlenségemet leküzdve megfogtam a vödröt. Ujjaimba beleremegett a szabadulni vágyás karistoló didergése. Levittem a szeméttárolókhoz, a halott denevéreket egy mélyedésbe öntöttem. Három még élt. Kettő azonnal szárnyra kapott, belerepültek a fojtogató napfény távlatába. A harmadik haldoklott. Erőtlenül megpróbált továbbrebbenni, de csak egy műanyag zacskóig jutott. Aláhullott a műanyagra, és rögtön kisimult rajta. Az éles napfény egyből ráégette.

Mint egy olcsó, ízléstelen Batman felvarróst.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu