Kulturális folyóirat és portál

2013. május 8 | Szűk Balázs | Irodalom

A páncél fénye

Nehéz álom kísértette mostanában. Napok óta mindig ugyanaz. Még most is érzi a súlyait, az iszonyú terhet, hogy jaj, bele kell szakadni, meg kell roppanni, amikor a tükörfolyosókon, káprázatos termeken kell egyedül haladnia, s csak a maga óriás arcát, a maga hatalmas kezeit látja szüntelen. Kiáltana mindig, hogy jöjjön már valaki, nevettesse meg, mondjon ilyen szavakat: „Édes gyermekem, pihenj már, sok lesz az a kávé, az álom nem lesz így szabadítód, tisztítód, lelked könyörületes radírja.” De ilyenkor a vaksötétben, az álom legmélyén kibotorkál a hideg folyosóra, érzi a jeges kő szúrásait, s a felkapcsolt villany fénye szinte pofon vágja. S a tükörben nincs feje. Nem! – ez rettenetes. De a tükör belsejében, egy ágyon ül, magára húzza a takarót, s merev szemmel várja a hajnalt. Miért van itt, mit akar tőle a hajnal? – gondolja a tükör mélyébe szorítva már napok óta. Igen, igen! – ez is Ő maga. Ő maga. Örökké így!

Anyja kelti simogatva. Talán ezzel az érintéssel kezdődik a nappal. Bár a folyosó hideg, mégsem szúr, mint az álomban, s halkan duruzsol a teavíz. Ez az otthon, a sok apró kis melegség, a sok kis apró buborék az angyaloktól. „Kérsz vajas kenyeret? – kérdezi szüleje, s úgy érzi hangjával újból megcirógatná, de most már jobban; meleg kora tavaszi szellőként e hosszú télben.

A tükörhöz lép, s ott van benne már az arca. Hogy is tűnhetett volna el, nem lehet menekülni, minden nap vértbe kell öltözni, mintha nagy tétű csatába indulna holtomiglan.

„Fiam, fényezd a páncélod, mint egy tükör vakítsa a gonosz lelkűeket, s gyűjtse a fényt a zavarodottaknak, kóborlóknak” – anyja kimondatlan útravalóját hordozza minden reggel, vajas kenyere és a piros alma mellé.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu