Kulturális folyóirat és portál

2014. július 10 | Bartók Imre | Irodalom

A nyúl éve

A fagylaltoskocsi zenéje elnémult, ahogy a bőrfotelben ülő öregember kezéből kiesett a távirányító. A sötét helyiségben csak egyetlen lámpa égett, amelynek gyér fénye hullasápadt, sárgás izzást kölcsönzött a szoba lakójának. Az alak legalább százharminc évesnek tűnt, és láthatóan heveny neuraszténiás tünetekkel bajlódott. Karl azon tűnődött, hogy kivesz a szatyorból egy kólát és odaadja neki, de végül a többiek miatt elvetette az ötletet.
Martin továbbra sem engedte le a fegyverét. Sosem lehetett tudni.
A rongyokba bugyolált csontkollekció ekkor mocorogni kezdett.
– Jól van, jól van, ne lőjön! Ne ijesszék meg Plútót, kérem!
Valami előszökkent a homályból, és rámászott Ludwigra. Martin odafordult, és már majdnem meghúzta a ravaszt, amikor Karl felkiáltott.
– Martin, ez csak egy kutya!
Ludwig, aki időközben megtántorodott, és ügyetlen puffanással a földre zuhant, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a négylábú nem akar kárt tenni benne. Érdes-nyálkás nyelvével olyan hevesen nyalogatta az arcát, hogy azonnal eltüntette onnan a nagy izgalomban kiütköző verejtékcseppeket.
– Nagyon aranyos! – mondta Ludwig, miközben nevetve igyekezett talpra kászálódni. – Hopp, hopp! Adj egy pacsit! – A kis bundás, noha nem örvendett kifogástalan egészségi állapotnak, hiszen az egyik hátsó lábát húzta maga után és oldalán is foltokban kiégett a szőr, boldog játszadozásba bonyolódott a gondolkodóval. Karl és Martin meglepetten figyelték a fejleményeket, és már el is feledkeztek volna arról, hogy rajtuk kívül tartózkodik még valaki a helyiségben, ha a fotelben ülő öregember egyszer csak ki nem biztosítja a keze ügyében tartott, szintúgy rongyokba göngyölt, lefűrészelt csövű vadászpuskát.
Mindenki mozdulatlanná dermedt, még a kutya is. A fegyver csöve egyenesen Ludwigra szegeződött.
Martin halálos lassúsággal igyekezett úgy helyezkedni, hogy ha szükséges, ő tüzelhessen először. Az öreg reflexei feltehetően már távolról sem tökéletesek, de azért jobb az óvatosság. Ha elsül az a mordály, a szórás kiszámíthatatlan ballisztikájának köszönhetően mindannyiukat megpiszkálhatják a komisz kis sörétek.
– Mit képzelnek maguk? Mégis mit képzelnek?! – kiáltott fel az öreg.
– Nem akartunk zavarni. Eressze le a fegyverét, kérem. – Karl remélte, hogy a szavai kellő melegséget árasztanak. Próbálta búgatni a hangját, megtalálni a legnyugodtabb frekvenciát. Bízott Martinban, és tudta, hogy bármikor lepuffanthatja a fickót. Voltak már hasonló helyzetben. Egyszer egy elmutálódott család majdnem elbánt velük, miközben ők ketten szunyókáltak, de szerencsére az őrszemnek beállított Ludwig akkor is résen volt, és időben riadót fújt.
Nem volt örömteli látvány, ahogy ez a feltehetően holdkóros aggastyán rászegezi a fegyver csövét, éppen most, hogy Ludwig oly hosszú idő után újra összebarátkozott valamivel, ami az evolúciós ranglétrán elérte a melegvérűek szintjét – ezzel a beteges kis border collie-val, aki még mindig farkcsóválva várta, hogy mi fog történni.
Karl nem magukért aggódott, hanem az öregért. Volt benne valami megindító. A nyomor és a bánat oszlásnak indult szervei szinte átsejlettek az elvékonyodott bőrön. A kétségbeeséstől kitágult pupilla, a zajos rémálmok emlékétől remegő írisz. Vajon mióta rejtőzik ebben a fülkében? Lehetséges, hogy hosszú idő óta ki sem lépett az utcára, hogy nem is látott napfényt. Nem egy ilyen figurával találkoztak, és sajnos nagyon jól tudták, hogy a már egyébként is elgyötört lelkekre milyen hatással lehet a kabinláz.
Bizony előfordul, hogy ezek az elgyötört lelkek megtébolyodnak. A szellem megkezdi szabadesését a sötétség kútjába, és zuhanásának egyedül a biológiai exodus vet véget. Karl ekkor megérezte, hogy Martin ugyanerre gondol, és hogy pillanatokon belül meg fogja húzni a ravaszt, de még mielőtt megtette volna, a halálsápadt ember leengedte a fegyverét, és megszólalt.
– Azt tanultam, semmilyen sír nem tarthatja fogva a testem. Azt tanultam, a lélek sudárvitorlája örökké feszes.
A kutya abbahagyta a farkcsóválást, és éjfekete szemmel figyelte a gazdáját.
– De igazuk volt? – folytatta. – Mondjátok meg, igazuk volt?
A gyér fényben csak ekkor vették észre, hogy a férfi jobb karja a könyökénél véget ér. Csúnyán pirosló, gömbölyded formában végződött, amelyen váltakozó intenzitással csillant meg a neon. Talán apró férgek lakmároznak a húsából? Miféle rothadás emészti ezt az alig használható testet?
Épen maradt kezével az ádámcsutkájához irányította a fegyvert.
– Ne! – kiáltott Karl.
– Muszáj… A veszettek…
Eldördült a lövés.
A puska a földre esett, és a férfi hátravágódott a lökés erejétől. A kutya csaholt, nyüszített és fel-alá rohangált, mint egy megvadult porszívó, nyalta-szívta magába a fémreszeléket mindenhonnan. Nem gondolták volna, hogy egy border collie is képes idegösszeomlást kapni, de most úgy látszott, Plútó nagyon közel került hozzá.
Aztán az öreg kissé előrehajolt, kinyitotta a szemét, és értetlenül pislogott.
– Mi történt?
Martin lassan leeresztette a fegyverét. Az öreg puskája a helyiség másik végében hevert.
– Csak annyi történt apafej, hogy jobban célzok nálad – mondta. – Miért akartad kinyiffantani magad?
A szerencsétlen elsírta magát.
– Jaj, mit tettél! Legalább Plútót vigyétek innen, vigyázzatok rá!
A kutya, mintha nemcsak a nevét, de az elhangzott mondat teljes értelmét is felfogta volna, valamelyest megnyugodott, és visszament Ludwighoz. Bánattól fátyolos szemmel ránézett, és némán azt kérdezte: „Leszel az új gazdám?”
– Hogy hívnak? – kérdezte Karl.
– Montgomerynek – próbálta nyöszörögve kihúzni magát az öreg a fotelben. – Itt dolgoztam a közértben, amíg… Nem akarok erre gondolni! Elragadták Bolond Jackie-t! A Hájast széttépték, és szabályosan felnyalták a padlóról…
Vaksi szeme vérben forgott, ahogy felidézte a történteket.
– Kicsodák? Kik tették ezt?
– Már túl késő. Barikádokat emeltem, kiképeztem Plútót, hogy ugassa meg őket. Csápjaik vannak. Hat hete nem mertem innen öt percnél hosszabb időre kimozdulni. És éjjelente odagyűlnek az ajtó elé, és ciripelve, valami rettenetes déli tájszólással arról beszélnek, hogy mit fognak tenni velem… A barikád eddig megvédett.
– Mi elég könnyen bejutottunk – jegyezte meg Ludwig.
– Elhúztam a reteszeket, amikor megláttalak benneteket a biztonsági kamerán. Láttam, hogy ennek a díszhuszárnak fegyvere van – Martin felé biccentett, aki nem volt túlságosan elragadtatva attól, hogy a másik hálátlannak mutatkozik, amiért megakadályozta az öngyilkosságban. – Azt akartam, hogy vége legyen.
Vizenyős, nyirkos csend borult föléjük. A szívük mélyén mindannyian megértették Montgomeryt. Sőt, nemcsak megértették, de legszívesebben csatlakoztak volna hozzá. Felhagytak volna az alkalmazott robotikával, a rendszerépítéssel, az ítélőerővel és a társiassággal kapcsolatos töprengésekkel, hogy alámerüljenek egy örökké nyitott, örökké zöldellő sírba.
Ahogy ott ülünk, és lekötözzük magunkat a székeinkbe, és felállítjuk a pisztolyokat magunk elé, madzag se kell, távirányítás se, bomba se kell, semmi, amíg itt van ez az okos, kedves border collie, hiszen itt van ez a Plútó kutya, olyan könnyű beidomítani, majd ő meghúzza a ravaszt helyettünk, és átküld bennünket az utolsó kontinensre.
Odakint ismét felcsendült a fagylaltoskocsi együgyű dallama. És akkor Montgomery azt mondta, hogy Martinnal akar beszélni. Azt mondta, azzal akar beszélni, aki tévedésből megmenteni vélte az életét, de aki ezzel talán örök kárhozatra ítélte. Martin eltöprengett, és bólintott. Ludwig és Karl, nyomukban az engedelmes Plútóval, elhagyták a szobát.
És Montgomery elmesélte Martinnak, milyenek voltak azok a vég nélküli nappalok és éjszakák, milyen a tagolatlan idő, amelybe nem hull fény és nem hull sötétség, ahol csak a ritkán megrebbenő sziluettek jelzik az idő múlását, hogy van még mozgás, van még valami odakint, amit egy diegetikus meghatározás nyomán életnek lehet nevezni. Elmondta, milyenek voltak az álmatlan éjszakák, amikor azok a valamik a falon túl a duruzsolásukkal gyötörték, és csábították, hogy csatlakozzon hozzájuk. Hiába szorította megcsonkolt kezét a fülére, a hang ott volt a fejében, szólította, becézte, csitítgatta. „Oly vidékeket mutatunk neked, ahol boldogok lehettek Plútóval. Ahol nincs gravitáció, csak könnyű illatok, rozmaringgal teli mezők, pihenés.”
Rázta a fejét, tépte a tagjait, épen maradt kezének ujjait újra és újra az üszkösödő csonk sebébe döfte, hogy a fájdalommal tartsa magát ébren, hogy a fájdalom révén emlékeztesse magát arra, kicsoda is valójában. Mert kicsoda volt valójában? Zach Montgomery, született 1946-ban, húsvét előtt néhány nappal, anyja lágy öléből bújt elő, mint bárki más. Hűvös falak között töltött gyerekkor, zárkózottság, a kedély gyakori ingadozása jellemezte.
A város pusztulása utáni időszaknak majdnem az egészét a szupermarket területén töltötte. A kutya két hónapja szegődött hozzá, maga sem értette, miért, de hamar odaszokott. Jól megvoltak kettesben, és úgy érezte, a körülményekhez képest pompás haldoklás áll előtte – egészen addig, amíg el nem kezdődtek a suttogások. A duruzsolás, a zümmögés, az észvesztő zörejek. Izmai egyenletes ütemben gyengültek, a csonk penetráns szaga napról napra elviselhetetlenebbé vált. Füldugó, Rivotril és Prozac sehol. Tévé, magazinok, Hanoi-tornyok sehol. A gyógyulás álom volt, a lámpák jeges fénnyel tűző csillagok.
– Életnek azt nevezzük, ami képes árnyakat vetni – mondta Montgomery, miközben nem vette le a tekintetét Martinról.
Elbeszélte neki az elmúlt hónapokat, a rettegés bőkezűen szórt adományait. Elmondta, hogyan lopakodott ki a hajnali órákban a bolt polcai közé, hogy ezt-azt magához vegyen – a falra függesztett ormótlan digitális óra még működött, más viszonyítási pontja nem volt. Nem volt étvágya, az első napok kínzó kiszáradása után egyszer csak a szomjúsága is alábbhagyott. A lélek hidrofóbiája elhatalmasodott rajta, végül teljesen megszűntek a testi igényei, és pusztán akaraterejének köszönhette, hogy ezt-azt még képes volt elrágcsálni. Undorodva, öklendezve, de nyelt, kekszet, papírt, üvegdarabokat, mikor mit talált. Az ürítkezést félálomban végezte a szoba sarkában, újságpapírok között, majd a szemetet a boltban tett portyái során elhajította az egyik távoli sarokba.
Kényszerítette magát, hogy ne nézzen a bejárat felé, hogy ne akarja tudni, mi minden tűnik fel az utcán. A lefűrészelt csövű puska mindig ott volt a keze ügyében, de tisztában volt vele, hogy nem venné sok hasznát.
Nem volt semmije a kutyáján kívül, csak ideje, miközben nem tudta többé, hogy mi is az idő, hiszen nem volt többé mire várni. Csak a duruzsolás maradt, az éjjelente felhangzó zümmögés az ajtaja előtt. A hangok. Valami, ami a sötétség leple alatt szintén fosztogatni járt a boltba, megállt a bejárat előtt, és alig néhány méterre tőle diabolikus szerenádot tartott neki. Egy másik világról beszélt, egy lehetőségről, azt mondta: „Montgomery, még mindent újrakezdhetsz!” De tudta, ha igaz is, amit hall, ha valóban újra kezdhetné is, többé már nem volna önmaga. És bármilyen kevés, néhány atomot számláló morzsalék is volt ez az önmaga, ragaszkodott hozzá.
A zümmögés kezdetleges szintaxisa is félreérthetetlenné tette, hogy az üzenet a vérére vonatkozik.
Százhetvenhárom nap, mondta Montgomery, és elővett egy könyvet, a hátlapján rovátkákkal. Százhetvenhárom napja lakom ebben a fülkében, ahol egykor egy elkényelmesedett, hájas biztonsági őr üldögélt. Tudom, mert régen magam is itt dolgoztam, a már kipakolt árut rendezgettem. Nyugdíjas munka. Martin nem felelt, csak nézte az öreg véreres szemét, a sápadt arcát, az árkokat a koponyájára feszülő bőrredőben. Tehát itt dolgoztam, folytatta Montgomery.
Martin a férfi vállára tette a kezét. Mintha egy kóccal kitömött zoknihoz ért volna, olyan volt ez a váll. Aztán észbe kapott, hogy ez az a karja, amit könyök alatt amputáltak. Biztosan nem megfelelő a vérellátása, azért ilyen petyhüdt.
Dehogy amputálták, Martin, hisz látod a harapások nyomait, látod, hogy lerágták azt a kart.
– Hamar beláttam, hogy be kell zárkóznom – folytatta Montgomery. – Eltakartam a szemem, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy megkíméljem az elmém attól a látványtól, ami akkor fogadott. Harminc évet öregedtem harminc hét alatt, és bölcsebb lettem tőle? Egy cseppet sem, egyáltalán nem. Álmodok, és tudja mit, maga gazember? Erotikus álmaim vannak. Kamaszkorom óta nem emlékszem ilyesmire, de most erotikus álmaim vannak. Itt rejtőzködöm a kutyámmal ebben a pöcegödörben, rettegve, a mordályomat markolászva, a barikáddal bütykölve, kalapáló szívvel osonok ki mindennap, hogy élelmet vegyek magamhoz, aztán visszajövök, és nézem a kamerákon keresztül, hogy feltűnik olykor egy-egy túlélő, szintén élelmet keresve, és azon töprengek, hogy itt az alkalom, hogy beszélnem kéne valakivel, és most kilépek az ajtón, odamegyek hozzá, a hátam mögé dugom a fegyvert, hogy ne ijedjen meg, és megkérdezem tőle, hogy hívják… De aztán nem teszek semmit. Csak nézem az élőhalottakat, ahogy végigmennek a polcok között, majd sietve távoznak. Mint a gyerekek, akik attól tartanak, hogy rajtakaphatják őket valamin… Fél éve nem hallottam emberi szót. Igen, fél éve, mert nehezemre esik emberi szónak nevezni azt a zümmögést, noha megértettem a jelentését. Mert igenis jelentése van annak a dongásnak, ami az otthonom előtt hangzik fel éjjelente. Plútó is érzi. Kushad és figyel. Látom rajta, hogy fél. Máskor olyan nyugodt, de ilyenkor nem. Csak kushad.
Martin a szemébe nézett. Bármi is történt vele, bármivel is folytatott kis híján halálos kimenetelű harcot – elég volt iszonytató, gennyedző dudorban végződő jobb kezére pillantani –, az elméje nem állta ki a túlélés próbáját.
– Meg kell ölnie! – hörögte Montgomery, és ép kezével megragadta Martin bütykeit. – Végezzen velem, mielőtt a betegség megtalálja az utat a bensőmbe. Kérem!
Martin hipnotizálva figyelte az öregember csonkban végződő karján mozgó légylárvákat. Új család volt növekvőben, amelyek a gazdatestben még fellelhető csontvelő mellett a kifejlett és elhalt példányok húsából is mohón táplálkoztak.
Mintha egy kislyukú szita lett volna ez az ember, amiben fennakadnak a fájdalomrögök. Irdatlan folyókon emelt gátszerkezet, amely évtizedeken keresztül csak gyűjti a víztömeget, hogy aztán magába roskadva egyszer csak szabad utat engedjen neki.
Ekkor Montgomerynek eszébe jutott Pötyi.
– Képzelje el, hogy az egész Central Park mocsaras tenyészetté változik. Arról a vidékről beszélek, ahova levittem néha Pötyit. Ő volt a kanárim. Kedves kis jószág volt, csipogott, izgett-mozgott a legváratlanabb órákban, együtt élt a várossal. Ő volt Pötyi. Hápogott és kerepelt. Aztán a park egyik napról a másikra fenyegető lápvidékké torzult. Elvesztette az eredeti arculatát, és egy förmedvény indult növekedésnek a helyén. Biztos vagyok benne, hogy Plútó sem bírt volna a közelébe menni, Pötyiről nem is beszélve, de nekem szükségem volt erre a sétára, a tüdőm igényelte a friss levegőt.
Martin kezdte megérteni, mi történt. Nemrég Montgomery, engedve az őrületnek, vagy annak, amit ő „a falon túlról érkező suttogásnak” nevezett, még egyszer kimerészkedett biztonságot nyújtó kis kapszulájából. Valami történt vele a Parkban. Hiszen a gennyedző sebe nem lehet még régi. Biztosan ott veszítette el a karját.
Martinban formálódott a döntés, bár még mindig tele volt kétségekkel. Töprengett és mérlegelt. Szenvedett a felelősségtől, szerette volna áthárítani, de nem volt kire. Végül felemelte a fegyverét.
Odakint a barátai megálltak egy pillanatra – Ludwig a neszesszerek között kutakodott, Karl pedig éppen egy újabb üdítőt nyitott ki –, mintha csak megérezték volna, hogy mi történik a fülkében. Így tett a kutya is, aki behúzódott az egyik pénztárgép alá, és mozdulatlanná dermedve figyelt.
Egy hosszú perc után, amelynek során Nepál kősivatagai fölé lilás fellegek gyűltek, egy szélfuvallat homokot kapott fel a Szahara dűnéiről és egy maréknyi kristályos, szikrázó szemcsét egészen Teneriféig sodort, egy iszonyatos erejű bukóhullám kitört a polárkoordinátái közül, hogy aztán darabokra törjön a Brooklyn-híd déli tartópillérén, és egy nem is olyan távoli épület mélyén tízezernyi rovarszempár hexagonális szemelvényében villant meg valami homályos, az értelemnél tompább és mégis ragyogóbb sejtés, ezután a hosszú perc után, mialatt Plútó egyetlen szőrszála sem rezdült, eldördült a lövés.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu