Kulturális folyóirat és portál

2011. július 18 | Pomogáts Béla | Kultúra

A nyelvstratégiától a kulturális stratégiáig

Sok évszázados története során a magyar nyelv többször is veszélybe került. A török hódoltság idején, midőn a Kárpát-medencét nagyjából nyolcvan százalékban kitöltő magyar népesség igen nagy része esett a pusztítás áldozatául. A Rákóczi Ferenc nevéhez fűződő függetlenségi háború után, midőn a háborús veszteségek, valamint a háború végén fellépő (még a hadi cselekményeknél is gyilkosabb) pestisjárvány okozta pusztítás, illetve a nagyarányú külföldi betelepítés nagyjából negyven százalékra szorította viszsza a magyarság országos számarányát. Ugyancsak jelentékeny veszteséget okoztak a huszadik századi háborúk, valamint a trianoni szerződés következményei: a repatriálások, kivándorlások, az erőszakos asszimilációra törekvő politika. Mindez csupán a huszadik században közel kétmillió fővel apasztotta a magyarság számát a Kárpát-medencében. Következésképpen ismét csökkent a magyarság közép-európai számaránya, és a magyar nyelv a térségben erősen visszaszorult. 1918-tól máig, azaz közel egy évszázad leforgása során a románok, a szlovákok és a szerbek lélekszáma (csupán a Kárpát-medencén belül) több mint kétszeresére nőtt, miközben a magyarság lélekszáma kevesebb mint egyharmadával emelkedett. Ha a magyar anyanyelvűek száma ugyanolyan mértékben növekedett volna, mint a szomszédoké (az utódállamok többségi nemzeteié), akkor most legalább húsz-huszonkétmillió magyarnak kellene lennie a közép-európai régióban, és ez egyértelmű magyar többséget jelentene a Kárpát-medencében.

A magyarság jelenlegi, nagyjából 13 milliós lélekszámával (10 millió Magyarországon, másfél millió Romániában, közel hatszázezer Szlovákiában, száznyolcvanezer Kárpátalján, közel háromszázezer a Vajdaságban és együttesen vagy negyvenezer Ausztriában, Szlovéniában és Horvátországban) még így is jelentékeny népességet alkot, a Kárpát-medence lakosságának közel a felét teszi ki. (Néhány évtizede még néhány százalékkal 50% fölött képviseltette magát.) A magyar nyelv mindezek ellenére sem tartozik a világ „kisnyelvei” közé. Sidney S. Culbert washingtoni egyetemi tanár két évtizede készült nagy nyelvstatisztikai felmérése szerint a Földön nagyjából háromezer nyelvet beszélnek, ezek között tizenkét olyan nyelv található, amely több mint százmillió ember anyanyelve (sorrendben: a kínai, az angol, a hindi, a spanyol, az orosz, az arab, a bengáli, a portugál, az indonéz, a japán, a német és a francia), további tíz nyelvet ötven- és százmillió közötti népesség beszél (urdu, pandzsábi, koreai, olasz, telegu, tamil, marathi, vietnami, török, jávai).

A magyar nyelv ebben a rangsorban az igen megtisztelő negyvenkettedik helyet foglalja el. (Mára bizonyára az ázsiai és afrikai túlnépesedés következtében ennél hátrányosabb helyzetbe került.) Előtte olyan nyelvek szerepelnek, mint az afgán, az aszszámi, a malajalam, a holland, a perzsa, a lengyel, a román, az ukrán, utána pedig olyanok, mint a cseh, a szlovák, a szerb, a horvát, a svéd, a dán, a finn, az újgörög, a bolgár és így tovább. A magyar nyelv ezek szerint Európában (az orosz, a német, az angol, a francia, az olasz, az ukrán, a spanyol, a lengyel, a román és a holland után) a tizenegyedik, és több mint húsz nyelvet előz meg az európai nyelvek rangsorában. A nagyvilágban pedig ezerszámra élnek nyelvek, amelyeket a magyarnál kevesebb (jóval kevesebb) ember beszél. Nyelvünk még sincs teljes biztonságban, és ha a tapasztalt vagy éppen lehetséges veszélyeket számításba kívánjuk venni, külön-külön kell vizsgálat tárgyává tenni a magyar anyanyelvűek három nagy (földrajzi értelemben is elkülöníthető) csoportját: a magyarországiakat, a Kárpát-medencei magyar kisebbségieket és a nyugat-európai, valamint tengerentúli szétszóródásban élő magyarokat.

Magyarországon a huszadik század nyolcvanas éveinek közepe (tehát nemcsak a rendszerváltozás) óta nagyszabású civilizációs átalakulás ment végbe, és ez, mint minden átalakulás, a kultúrák, életformák, mentalitásmódok éles ütközésével járt együtt. A széles körben tapasztalható kulturális és mentális konfliktusok természetesen hatottak a nyelv életére is. Mindennek csak egyik velejárója és következménye az, hogy (miként sokan panaszolják) nyelvünket kezdik ellepni az idegen szavak: a kereskedelmi elnevezésekben, a reklámokban, az elektronikus civilizáció eszközeinek használata során, sőt, a rádió és a televízió műsoraiban. A jelenség nem merőben új, nagy civilizációs változások idején rendre bekövetkezik, így történt ez a tizennyolcadik század végén, a tizenkilencedik század elején is, midőn hazánkban megindultak a gazdasági átalakulás: a polgárosodás folyamatai.

Az idegen szavak és kifejezések befogadására természetesen szükség van, de inkább csak akkor, ha valamely új fogalom, jelenség vagy eszköz megnevezésére nem áll rendelkezésünkre magyar szó, avagy ilyent nem tudunk némi nyelvújító leleménnyel létrehozni. Ezért kétségtelenül szükség lenne egy új nyelvújító vagy legalább nyelvvédő mozgalomra, akárcsak Kazinczy vagy később Kosztolányi idején. A nyelvújítás mint nagyszabású kulturális kezdeményezés, mi több: mozgalom, mindig akkor válik időszerűvé, mikor a civilizációs fejlődés, a polgárosodás lendületet kap, és előretör. Így történt ez a tizenkilencedik század első harmadában Kazinczy Ferenc nyelvújító mozgalma körül, így történt a tizenkilencedik század végén, mikor a Szarvas Gábor által alapított és szerkesztett Magyar Nyelvőr című folyóirat volt az anyanyelv védelméért folytatott szellemi erőfeszítések műhelye, és így történt ez a múlt század harmincas éveiben, mikor Kosztolányi Dezső (és mellette számos tudós, író és tanár) lett a nyelvművelés apostola, következetes szorgalommal gyomlálva az élőbeszédből a felesleges idegen szavakat. A mi korunkban is folyt szívós és fáradhatatlan nyelvművelő munka, a közel két évtizede eltávozott Lőrincze Lajos jóvoltából, aki egy emberöltőn át dolgozott azért, hogy a beszélt nyelv minél magyarosabb legyen.

Ma is nyelvművelő mozgalomra volna szükség, minthogy az idegen szavak és kifejezések már-már elöntik nyelvünket, kivált az üzleti életben, a cégtáblákon, az utcai feliratok között, ugyanakkor a rádió, a televízió és a közélet (a politikai beszédek és viták) maguk is sokat rontanak a társadalom nyelvérzékén: nemcsak felesleges idegen szavakkal, hanem rossz mondatfűzéssel, helytelen hangsúlyozással is. Kártékony mintát teremtve, mint ahogy a helyes mintát valamikor a színházi beszéd és a politikai szónoklat (Kossuth Lajos, Tisza István, Apponyi Albert orátori teljesítménye) teremtette meg. Ennek a nyelvújító mozgalomnak a létrehozását és magát a nyelv védelmét természetesen nem lehet egy úgynevezett „nyelvtörvényre” bízni, kivált nem olyan rendőri eszközökkel fellépő „nyelvtörvényre”, amilyet északi szomszédaink parlamentje hozott. Egy ilyen nyelvtörvény ugyanis nem a nyelv tisztaságát védi, hanem az emberek zaklatásának antidemokratikus eszköze.

A magyar nyelvet, mint legnagyobb nemzeti örökségünket és szellemi értékünket, valóban óvni és védeni kell, ezt azonban nem törvényi úton, nem büntető rendelkezésekkel (idegen szóval: szankciókkal) kell elérni, hanem olyan „nyelvújító” és nyelvszépítő mozgalommal, amely az iskoláktól a tudományos műhelyekig, az egyházaktól a közvélemény- és nyelvformáló médiumokig áthatja a társadalom egész életét. Egy ilyen nyelvújító mozgalom megszervezése természetesen a magyar értelmiségre és ennek intézményeire hárul, tehát a Magyar Tudományos Akadémiára, az írószövetségre, a nyelvművelő társaságokra és a kisebbségi magyar kulturális szervezetekre, intézményekre, mozgalmakra. Ha van bennünk – a magyar értelmiségben, a magyar közéletben – felelősségtudat közös jövőnk, kultúránk, nemzeti létünk iránt, ennek a mozgalomnak a létrehozásával nem sokáig késlekedhetünk.

A második nagy kört, amelyben nyelvünk védelemre szorul, a kisebbségi létben élő, nagyjából hárommillió Kárpát-medencei magyar alkotja. Közismert, hogy az ő anyanyelvi jogaik és nyelvhasználatuk ma is bizonytalan helyzetben van, és a föléjük növekvő államhatalom általában nem ismeri el, vagy csak részlegesen ismeri el azokat az elemi emberi és közösségi jogokat, amelyek az anyanyelvi iskoláztatást, az anyanyelvi kultúra megtartását és fejlesztését, illetve az anyanyelvnek a közéletben (a közigazgatásban, a jogszolgáltatásban, a politikában) történő szabad használatát lehetővé teszik. Ezek a jogok az európai országok nagy részében: a nyugati világban ma már széles körben elismertek és érvényesíthetők. A spanyolországi katalánok, a finnországi svédek és a dél-tiroli (olaszországi) németek széles körű kulturális és területi autonómia birtokában fejleszthetik kultúrájukat, őrizhetik meg nemzeti identitásukat, de kulturális autonómiájuk van a dániai és belgiumi németeknek, az ausztriai szlovénoknak, sőt újabban a hagyományosan asszimilációs politikát folytató francia állam keretében élő korzikai olaszoknak is. Nem egy országban kisebbségi egyetemek is működnek, így igazán figyelemreméltó az, hogy Finnországban (Turku, svéd nevén Abo városában) létezik önálló svéd egyetem, noha az ország népességének csak 6,4 százaléka tartozik a svéd kisebbséghez.

A Kárpát-medencében élő magyarok helyzete ebben a tekintetben általában nem felel meg az európai normáknak: a Trianon óta eltelt közel egy évszázad alatt valójában mindig nyelvi háború folyt ellenük. Erről a nyelvi háborúról és elnyomásról 1930-ban Kosztolányi Dezső a következőképpen beszélt: „Egyelőre még derengeni se látjuk azt a várva várt szellemet, mely csak annyira is egybefogná az emberiséget, mint a középkor vagy a reneszánsz. Nem látjuk azt az új világot sem, mely a háború véréből és romjaiból keletkeznék. Csak újabb vért és újabb romokat látunk, újabb lélektiprásokat, anyanyelvek üldözését, iskolák önkényes betiltását, hírlapok elkobzását, színészek kibotozását, a lelkiismereti és gondolati szabadság ellen való újabb és újabb merényleteket.” Ez az első világháború után megfogalmazott látlelet a második világháború után is, méghozzá még szomorúbb tapasztalatokra épülve, érvényben maradt.

A kisebbségi magyarság nyelvhasználata, illetve az ezt megalapozó jogi és politikai normák korántsem egységesek a Kárpát-medencében. A kommunista korszakban talán egyedül Jugoszlávia volt az az ország, amely a maga titóista „pszeudo-demokráciájának” a rendszerén belül igyekezett a nyelvi jogokat kiterjeszteni és ezzel a nem szláv kisebbségeket megbékíteni, de Romániában, Csehszlovákiában és leginkább a Szovjetunió által a második világháború végén bekebelezett Kárpátalján kíméletlen és türelmetlen kisebbségellenes nyelvi diktatúra irányította az eseményeket. Mindez azóta nagymértékben megváltozott, Romániában bizonyos kisebbségpolitikai engedékenység tapasztalható (köszönhető ez a magyar párt kormányzati szerepvállalásának is), Kárpátalján váltakozó kisebbségpolitikai stratégiákkal találkozunk, Szlovákiában az utóbbi években türelmetlen és arrogáns nacionalizmus érvényesült (ez talán valamennyire változni fog a nacionalista pártok választási veresége és az új: a kisebbségpolitikában is demokratikus átalakításra készülő kormányzat szándéka szerint, ámbár a szélsőségesen antidemokratikus nyelvtörvény továbbra is érvényben maradt), Szerbiában viszont mintha ismét a belátás demokratikus stratégiája venné át a szerepet.

A kisebbségi jogokat, közelebbről a kisebbségi anyanyelv-használati jogokat valójában többszintű rendszerben képzelhetjük el; ez a rendszer a minimális jogérvényesítés igen alacsony szintje és az európai jogelveknek megfelelő kollektív autonómiák magas szintje között több lépcsőt is mutat. Az első és leginkább kezdetleges anyanyelvhasználatot a családi (rokonsági) nyelvhasználat jelenti: ezt még a legelvakultabb és legembertelenebb etnokratikus parancsuralmak is csak ritkán szokták elutasítani és megakadályozni. Az otthoni, családi nyelvhasználat a legszentebb emberi jogok közé tartozik, és a család elemi joga eldönteni azt, hogy otthon milyen nyelven beszél. Ez a családi nyelvhasználati jog azonban a legkevésbé sem azonos az anyanyelv használatához fűződő joggal, minthogy a családban csupán a nyelv egy szűkebb köre érvényesülhet, és megfelelő műveltség nélkül – amelyet természetesen a családi élet szűkebb világában nem lehet megszerezni – az anyanyelv elsatnyul, úgynevezett „konyhanyelvvé” válik. Ez a magyar nyelv sorsa azokban a szórványközösségekben, amelyeket román, szlovák, szerb vagy ukrán környezet vesz körül.

Ennél a családi nyelvhasználati szintnél valamivel többet tesz lehetővé a szomszédsági, egyházi, községi anyanyelvhasználat joga, midőn a lakókörzetben, a kisközösségekben és az egyházi szolgálatban teljes körűen használható a kisebbségi nyelv. Természetesen ez a nyelvhasználati szint is erősebb korlátozást jelent, minthogy a társadalmi nyilvánosság legtöbb fórumát elzárja a kisebbségi közösség elől. Általában ezt a nyelvhasználatot is engedélyezni szokták az etnokratikus rendszerek, habár itt már lehet erősebb megszorításokkal találkozni, például a moldvai csángók körében, akik számára az egyházi életben sem teszik lehetővé a magyar nyelv használatát.

Az anyanyelvhasználat harmadik (középső) szintjén a kisebbségi kultúra, mindenekelőtt a kisebbségi irodalom intézményrendszere helyezkedik el. Ezen a szinten az elmúlt évszázadban erősebb korlátozások voltak tapasztalhatók. A kisebbségi irodalom, újságírás és néhány „nemzeti” tudomány (irodalomtörténet-írás, néprajz) nyelvhasználati jogai általában megengedettek, a tudományos, művészeti és közművelődési egyesületek alakításának joga azonban sokszor korlátozott, így a kommunista évtizedekben ez a lehetőség szinte egyáltalán nem tudott érvényesülni, minthogy a gyülekezési jog teljes mértékben ki volt szolgáltatva az állampárt és a titkosrendőrség akaratának. Maga a kisebbségi kultúra is csak ritkán kapott központi költségvetési támogatást, illetve a központi kormányzat (mint Szlovákiában) általában arra törekszik, hogy a kisebbségi kultúrát peremhelyzetbe kényszerítse és „szubkultúrává” tegye.

A nyelvi jogok következő szintjén a kisebbségi oktatási rendszer helyezkedik el, mégpedig teljes körűen: az óvodától az egyetemig. Ez a rendszer mindenütt, ahol magyar kisebbségi közösségek élnek, csak töredékesen létezik és működik. Minden egyes szomszédos országban akadályokat gördítenek az oktatási rendszer teljes kiépülése elé, a magyar tankötelesek bizonyos százaléka (ez lehet 30-tól 60 százalékig) nem anyanyelvű iskolában végzi tanulmányait, és a főiskolai szintű képzésnek csupán korlátozott változatai (például tanárképzés, lelkészképzés) jöhettek létre. Holott a kisebbségi nyelvű egyetemi képzés Európában (a szlovák és a román propaganda állításával ellentétben!) egyáltalán nem tartozik a ritkaságok közé: Spanyolországban léteznek katalán tannyelvű egyetemek, és mint már említettem, Finnországban létezik svéd nyelvű egyetem, emellett a két világháború közötti polgári Csehszlovákiában is működött (Prágában) világhírű német nyelvű egyetem, és széles körben működtek német nyelvű főiskolák.

Végül a nyelvi jogok használatának következő szintjét a közületi-politikai nyilvánosság jelenti: az anyanyelv szabad használata a közéletben, ennek intézményeiben, a közigazgatásban és a jogszolgáltatásban. Ennek a közületi-politikai nyelvhasználatnak a személyi, illetve területi autonómia ad teljes keretet és lehetőséget, erre a kisebbségi autonómiára törekszenek a Kárpát-medencei kisebbségi magyar közösségek politikai és érdekvédelmi szervezetei. Különben a kisebbségi autonómia eszméje és gyakorlata ugyancsak az európai jogelvekből következik: a spanyolországi katalán, az észak-olaszországi osztrák, a belgiumi és dániai német, a finnországi svéd önkormányzatok igen jó mintát és ösztönző példát adhatnak a közép-európai magyar és nem magyar autonómiatörekvések számára is. A magyar autonómiatörekvések egyelőre csupán Szerbiában (a Vajdaságban) látszanak megvalósulni, igaz, az „autonómia” kifejezést ott is gondosan kerülik a hivatalos iratok. Ha az imént vázolt nyelvhasználati rendszer „szintjeit” egyféle fokozatosságot érvényesítő jogi „skálának” tekintjük, megállapíthatjuk, hogy az 1989 után kialakuló új közép-európai demokráciák még jócskán elmaradnak a jogérvényesítés európai normái mögött. Vannak országok, amelyek ma talán jobb helyezést kaphatnak, ilyenek Szlovénia, amely talán a legtöbbet adta a maga kisebbségi polgárainak (legalábbis az őshonos magyaroknak és olaszoknak), Horvátország, amely a balkáni háború lezárása után számottevő kisebbségi nyelvi jogokat helyezett kilátásba, elsősorban a szerbek számára, Szerbia, amely az imént mondottak szerint bizonyos önkormányzatot ad a vajdasági magyarságnak, és Románia, amely az Iliescu-rendszer (és különösen a Ceauşescu-féle rémuralom) gyakorlatához képest jóval liberálisabb kisebbségpolitikát kíván folytatni. Más országok, elsősorban Szlovákia, másodsorban Ukrajna viszont szűkítették a korábbi kisebbségi nyelvhasználati jogokat, és különösen a pozsonyi kormány tart ott, hogy igen radikálisan felszámolja a magyar kisebbség anyanyelvhasználatát. Ilyen módon a szlovákiai helyzet az előbbiekben leírt „ötfokú skála” második fokozatán helyezkedik el, amely már igen radikális etnokratikus diktatúrát jelent.

Az utóbbi évtizedek demokratikus változásai valójában nem hoztak igazi áttörést és megnyugtató eredményeket a közép-európai régió nemzeti kisebbségei (és közöttük a hárommillió magyar) számára. Ennek ellenére vannak biztató jelek is, így mindenekelőtt az európai integráció szinte minden országban megmutatkozó igénye, emellett a határok menti kisrégiók gazdasági integrációjának kétségtelenül előrehaladó folyamata. Közép-Európa történetének soron következő nagy feladata valószínűleg az lesz, hogy mindenütt le kell bontani az etnokratikus államrendszereket, és meg kell erősíteni az európai integrációs fejlődést.

Végül a magyar nyelv harmadik nagy köre a nemrég még emigrációban élő magyar közösségeket fogja át. Ennek a szórványmagyarságnak a közösségeiben is nagyjából 1–1,2 millió ember él, és erősen túlzottak azok a vélemények, amelyek szerint csupán az Egyesült Államokban 1,7 millió magyarral lehet számolni – a valóságban ennek a számnak jóval kevesebb mint a fele (600-700 ezer) vagy még inkább egytizede lehet a hiteles adat. A magyar származású amerikaiak száma valóban igen magas, ebben a tekintetben az 1,7 millós adat valószínűnek tetszik, ezeknek nagy része azonban már egyáltalán nem beszéli őseinek nyelvét, és nem érez közösséget a magyar kultúrával.

A nyugati világ magyarsága, és erre most már számítani kell, lassan elveszíti anyanyelvét: a második emigrációs nemzedék már csak törve, a harmadik pedig már egyáltalán nem beszél magyarul. Éppen ezért az ő körükben nem nyelvvédelemre van szükség, hanem a magyarsághoz való tartozás érzésének vagy a származás tudatának a fenntartására, amely mára elsősorban nem nyelvápoló erőfeszítéseket, hanem kulturális munkát kíván. Vagyis fel kell kelteni, meg kell erősíteni a nyugati világban élő fiatal magyar nemzedékek érdeklődését a magyar zene, néptánc, művészet és népművészet, az elődök szülőhazája iránt. Mindez a nyugati magyarság esetében új kulturális stratégiát követel, és ennek a stratégiának a kidolgozásában, megvalósításában a magyar kulturális szervezeteknek, intézményeknek össze kell fogniok.

A magyar nyelv most: az új évezred változó és sok tekintetben neuraszténiás világában valóban védelemre, következésképpen okos, tervszerű védelmi intézkedésekre szorul. Ezeket az intézkedéseket társadalmi konszenzusra kell építeni, nem szabad elhamarkodni, és főként nem szabad pártpolitikai érdekeknek alárendelni. Egyszer össze kellene ülniük azoknak – nyelvtudósoknak, közéleti személyiségeknek, íróknak, újságíróknak, egyesületi vezetőknek –, akik felelősek a magyar nyelv jövője és sorsa iránt. Ők kezdeményezhetik azt az új „nyelvújítást”, amelynek nem kevesebb felelősséggel, leleményességgel és hatékonysággal kell érvényesülnie, mint ama réginek, amelynek Kazinczy Ferenc volt a vezére és mestere. Természetesen nem „nyelvújítási” mozgalomról van szó, hanem nyelvvédelemről, nyelvápolásról-gondozásról, s ennek a munkának a magyar nyelvi öntudat, vagyis a nemzeti identitástudat megerősítése az alapvető feladata (és feltétele).

Igaza van Kosztolányinak, aki 1932-ben Pár szó a nyelvújításhoz című írásában a következőket jegyezte le: „A nyelvet, mely eleven, folyton változó és fejlődő folyamat, sohasem lehet véglegesen »rendbehozni«, kisöpörni és fényesre kefélni, de annyit igenis elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon és csöndben, rejtetten munkálkodjék.” Ezt a rejtett lelki munkálkodást kell megalapoznunk okosan és szívósan most: a következő évtizedekben – együttes munkával, magyarországi, erdélyi, felvidéki, vajdasági magyaroknak, tudományos és irodalmi intézményeknek – olyan átfogó jelleggel és megfontolt tervszerűséggel, hogy a nyelvstratégiából kulturális stratégia, mi több: nemzeti stratégia legyen.

Copyright © 2018 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu