Kulturális folyóirat és portál

2011. július 30 | Háy János | Kultúra

A nyelvi váltás belső változásiamat jelzi

Szilágyi Aladár (■): Kezdjük majdnem a legvégén. Azt csiripelték a netverebek, hogy 2008 októberében Indiában portyázott, s azt is, hogy bedorombolta magát az ottani közönség és az irodalmárok szívébe…

Háy János (▼): Hát igen, néha, hogy a nem túl combos angolomat felerősítsem, kénytelen voltam „kulturális segédeszközökkel” élni. Vittem magammal egy dorombot, kigondoltam hirtelenjében egy dorombszámot, ami az avantgárd költészet irányából indít – egy saját versemet kísértem dorombbal –, majd átmentem magyar népzenébe, aztán tibeti tantrikus muzsikába… Ez egy kultúrákon átívelő mutatvány volt, egy játék, amit az indiaiak nagyon megszerettek. Hisz ez is egy szín egy másik világból, ami őket rettenetesen érdekelte. Nem szabad elfeledni, ott én elsősorban nem Háy János voltam, hanem egy magyar író. Nem mindegy, milyen képet hagyok ott. Nekem fontos volt, hogy ha majd egy kollégám újra odamegy, akkor örömmel fogadják, hogy „de jó, megint itt van egy magyar író”. Szóval ez volt a célom, és ezért bármire képes voltam.

Az ő világuk egészen más, mint a miénk, más kultúra, nyelvi sokszínűség jellemzi a kontinensnyi országot. Tapasztalatai szerint azt, amit egy sajátos írói nyelven alkot Kelet-Közép-Európában magyarul, hogyan lehet transzponálni ebbe a teljesen más világba, hiszen mások a fogalmaik, más a viszonyulásuk a dolgokhoz?

▼ Alapvetően nem hiszek ezekben az őrült nagy kulturális falakban. Az, hogy te jártas vagy a keresztény tradícióban, vagy ismered a hinduizmus vallási hagyományát, nem azt jelenti, hogy bezárulsz egy kultúrába. Egy tradíció ismerete lehetőséget kínál számodra, hogy a másokét is jobban megértsd. Nem akkor vagy „multikulturális”, ha semmilyen tradícióban nem merülsz el, hanem akkor, ha legalább egynek a működését ismered, akár kulturális, akár szakrális tradícióról legyen szó. India abban különbözik az európai-amerikai kultúrától, hogy nem feltételes módon akarja megragadni a dolgokat, hanem közvetlenül. Az irónia, a mesterkélt szerepek abban a világban idegenül hatnak. Persze az európai kultúra terepén is váltják egymást a direkt és reflektív korszakok. Az a művészet, ami számomra fontos, a világ egyértelmű megragadásában érdekelt, az a célja; mondjuk, kicsit olyan, mint India. Az én munkáim hindi nyelven jelentek meg, bár nemcsak hindi közegben jártam, hiszen Indiában tucatnál több nyelvet beszélnek. Azokon a helyeken, ahol elhangozhattak, úgy éreztem, hogy teljes mértékben fogják a szövegeimet. Nyilvánvaló, nemcsak azért, mert kultúrák és kultúrák között van átjárás, hanem mert adott egy tartóoszlop is a két nyelv között: a fordító, aki az én esetemben egy kiváló hindi költő volt. Girdhar Rathi a meghívóm, Köves Margit tanárnő segítségével transzponálta a magyar anyagot hindi nyelvre, megtalálta a megfelelő eszközöket hozzá. Érzékeny fordítás híján nincs külhoni jelenlét.

Indiában hangzott el ez a mondata: „Az késztet írásra, hogy harmóniát teremtsek önmagam és a világ között.” Melyik világra gondolt, a létezőre vagy az ön által kreáltra?

▼ A létezőre. Az egy kicsit rázós dolog, hogy mi a feladata az irodalomnak, a művészeteknek. Hasznos-e, segít-e élni vagy épp szórakoztat. Ha meg kellene neveznem valamifajta feladatot, akkor azt mondanám, talán annak a problémának a feloldása, amit mindannyian megélünk az idő tekintetében, hogy van a saját kicsi idő és a végtelen nagy, hogy van a saját énünk és a rajtunk kívüli világ: a más, a te. Az „én és a másik”, „az én időm és a nagy idő” dichotómiája alapvető feszültséget kelt bennünk. A boldogság pillanata, amikor ez a feszültség feloldódik. S a műalkotás az egyetlen mesterséges dolog, ami képes ezt elérni.

Ön szerint „nagyprózát írni olyan, mint egy kultúrát fölfedezni”. Az első regénye a Dzsigerdilen volt. Legyen a segítségemre: amikor a könyvet elolvastam, úgynevezett történelmi regényt tartottam a kezemben, de miért nem éreztem egy pillanatig sem, hogy történelmi regényt olvasok, hanem egy teljesen mai mű volt ez a számomra?

▼ Nem is volt célom klasszikus értelemben vett történelmi regényt írni, bár gyerekkoromban imádtam az ilyen könyveket. Amikor a Dzsigerdilent írtam, nem akartam a kort megjeleníteni, a történelem egyáltalán nem érdekelt, de valahogy… belecsúsztam. Kicsit véletlenül, inkább nyelvileg kezdett el számomra működni, s miután szerettem ezt a korszakot, az is beindult számomra. Az író mindig aktuális történetet ír, ami azt jelenti, hogy a másik ember aktuális belső történetéhez tud hozzászólni. Lehet kalandosat, netalán ismeretterjesztőt írni egy korról, de az még nem irodalom, csak olvasmány. Irodalom akkor lesz, ha az aktuális létedhez tud hozzászólni. Ezért „irodalom” a Julius Caesar, holott egy ókori diktátorról szól, mert hiába tér el tőled korban, valójában az, amiről Shakespeare beszél, és ahogy beszél, mindig a te aktuális énedet hozza helyzetbe. Amikor a Dzsigerdilent írtam, az én „aktuális” történetemet szerettem volna felfeszegetni. Az ember mindig ezt csinálja különben, azzal a naiv hittel, hogy az én belsőm feszegetésével más lelkeket is felnyitok. Hogy rálököm a kaput a közös világérzékelésre.

Gondolom, az sem véletlen, hogy a regény színtere szűkebb pátriája, az Ipolymente, s az sem, hogy éppen ezt a kort, a török világot választotta?

▼ Az Ipolymentét jól ismerem, ott voltam gyerek, egy csomó helyi legendát hallottam. Minden gyereknek vannak ilyen élményei, hogy valamilyen várból alagút vezet nem tudom, milyen kastély vagy a templom alá – ilyeneket rengeteget tudtam. És abban a falusi közegben sok embernek az életét közelről láthattam. A Dzsigerdilenben megjelenő életek az általam ismert sorsokból épültek fel. A teremtett világ – hogy Cs. Gyímesi Éva könyvét idézzem –, az irodalom teremtett világa arra a tapasztalati anyagra épül, amit én mint szerző hozok, és arra, amit az olvasó be tud léptetni. A török korhoz volt egy személyes kötődésem. Gyerekként mindig szerettem volna akkor élni, kardozni, hős lenni, várakat védeni, és nem tetszett a modern kor, ahol nem válhat igazi hőssé az ember, ráadásul tele vagyunk olyan technikai eszközzel, aminek nem lehet érteni a működését. Ebben a hősdologban bizonyára a nagymamám is ludas volt, aki viccesen „János vitéz”-nek nevezett, ez jól beerősítette a tévképzeteimet. Ráadásul véletlenül éppen az udvarunkban találták meg egy török főúrnak a sírját. Szóval már kiskoromban kialakult bennem a korhoz való kötődés. Még egy nem elhanyagolható szempont, hogy miért épp ez a kor. Például a kuruc–labanc kérdés szinte mai napig ívelő ideológiai terheket hordoz, lázadsz vagy nyalod a hatalom seggét, rebellis leszel vagy Habsburg-bérenc. A törökökhöz való viszonyulás ezzel szemben mindig „evidencia” volt. A török világ nagymértékben meseszerűvé vált, a kuruc korban van még valami mai napig jól értelmezhető sültrealitás. A török világ ellegendásodása nagymértékben köszönhető Jókainak, Gárdonyinak, Mikszáthnak, valamint a 19. századnak, amely lehetővé tette a nagy mesék megkomponálását.

Apropó, Jókai és a többiek. Szerzőként elég sok fogódzót kapott tőlük. A saját maga módján felhasznált intertextuális játékok is megjelennek a regény szövetében. Hogyan történt ez, menet közben, vagy előre kidolgozott egyféle szerzői stratégiát?

▼ Nem, nem. Olyan régen írtam, hogy nyugodtan elárulhatom a műhelytitkokat. Már korábban elkezdtem a török korral foglalkozni, aztán elindult ez a regény, lassan írogattam, írogattam, egészen más volt a címe, nem volt meg ez a szavam, hogy Dzsigerdilen. Az volt az elvem, hogy nem akarom a tárgyamat a legnagyobb mélységig előre ismerni. Mert akkor mi hajtana engem, ha mindent előre tudnék? Mind a regénynek a kompozícióját, mind a történetét, mind pedig a háttéranyagot – bár nem mondom, hogy semmi sem volt meg, hiszen történelem szakos vagyok, rengeteget olvastam erről – menet közben vettem elő, mindig az aktuális kérdéskörhöz gyűjtöttem szövegeket. A Dzsigerdilen cím csak a regény közepén alakult ki, amikor eljutottam Jókai kétkötetes A magyar nemzet története című könyvéhez, amelyben megtaláltam azt a feltételezését, hogy Budavárát Dzsigerdilennek, vagyis a „szív gyönyörűségének” hívták. De valójában nem úgy hívták, hanem Kezil Elmetnek, vagyis „Aranyalmának”. Dzsigerdilen Párkánynak volt a török neve, és azt jelenti, hogy „májlyukasztó”… De így ez a tévtörténet nekem nagyon tetszett…

Voltaképpen ezzel a fura regénycímmel, akár a többivel is – ha szabad úgy fogalmaznom –, provokálja az olvasót. Megakad rajta a szem: vajon mit rejt ez vagy az a különös cím?

▼ A címadás egy külön történet, nagyon kell befelé figyelnie az embernek, hogy a kellő szót hallja meg, de ha a fejemben megvan a könyv, tudom, hogy miről szól, a szövegnek ki kell rajzolnia a címet. Nagyon szerettem volna például A gyerek című regényemet valami másra keresztelni, hiszen már volt egy drámakötetem, A Gézagyerek. Hiába erőltettem, végül csak ez a cím kellett maradjon, mert ez az ő címe, nem lehetett mást ráakasztani.

Vegyük elő másik nagyregényét, a legalább anynyira bizarr című Xanadut. Adott egy „létező Velence”, amit ön láthatott, olvashatott róla, és adott egy ön által kreált „égi Velence” – minimum két sík ötvöződik a regényben. Van egyfajta realitás, és ugyanakkor egyféle misztikus világ. Miért volt szüksége a kettőzésre?

▼ Azok az erők, amik hatnak, amik bejönnek egy irodalmi műbe, nem előre kigondoltak – ez nem működik receptszerűen. A Xanadu úgy született, hogy kértek tőlem Szlovéniáról egy tárcát. Szép kis ország, szeretem. Gondoltam, megírom egy piranói ház történetét – egy szerelmi történetet –, ami a magját alkotta később a Xanadunak. Elkezdtem írni, és mivel sokat jártam a családommal sátorozni a tengerpartra, megragadott a tenger gigantikussága és gyönyörűsége. A Xanadu egy nagy szerelmi történet, de az igazi cél egy annál is nagyobb szerelem: a tenger volt. Ennek a gyönyörűségnek a képe behozott a földi világ mellé egy metafizikai birodalmat. Teremtődjön a földi világ mellé egy Teremtőből és angyalokból álló világ, a kettő kommunikáljon egymással, az égi világ rendelkezzen némi égiséggel, hogy átlátszóak legyenek az angyalok, de azért legyen hányingerük, legyen valami emberi vonásuk. Azt gondoltam, hogy a földi és égi had szerepeltetésével tudok egy komplex világképet alkotni. Valahogy mindez egymásra épült, megszerettem a figuráimat, egyre jobban ragaszkodtam hozzájuk…

A műalkotás mindenképpen behív valamit a transzcendenciából, a megnevezhetetlen világból, amit mi érzékelünk ugyan, de a racionális agyunkkal képtelenek vagyunk a kétszer kettő logikájával beszélni róla. Amikor az ember nézi a tengert, nézi, hogy megy le a nap, milyen fények vannak, ez a realitás, amit látsz, amit vizuálisan észlelsz a világból, ösztönzi, hogy elképzeld: léteznek valamiféle lények, akik ezt a csodát csinálják. Lehetetlen, hogy ne legyen egy „túlvilági” háttere, hogy ne legyen egy angyalcsapat, amely játszogat ezekkel a kápráztató fényekkel.

Novellái jórészt a múlt század hetvenes–nyolcvanas éveiben történnek. Azon túl, hogy a jelenhez közelebb álló témákat ragadott meg, egyfajta gyökeres nyelvi váltás is bekövetkezett. Amíg nagyregényeit afféle barokkos, kissé archaizáló szöveg uralta, rövidprózáit, verseit, s utóbb a drámáit is, egyfajta nyelvi szikárosodás, jó értelemben vett egyszerűsödés jellemzi.

▼ Mindenképpen változott a szövegeim nyelvisége. Az alkotás nem teszi lehetővé, hogy előre kidolgozzak nyelveket, előre kitaláljam: milyen nyelvi módon fogok viszonyulni a világhoz. Annak, ahogy az író megszólal, abszolút harmóniában kell lennie a saját belső valójával és a témával, amit meg akar ragadni, a világgal, amit meg akar teremteni. A nyelvi váltás belső változásaimat jelzi, a világhoz való viszonyulásomat jelzi: íróként fontos, hogy a nyelv, amin megszólalok, számomra is az újdonság erejével hasson, ezt a nyelvet én kell hogy felfedezzem. Hogy mit tud beemelni a világból, ez számomra írás közben derül ki. Számos amerikai író úgy dolgozik, hogy „stipi-stop, megvan a nyelvem, a számomra kellő nyelv!” – azt nyomja élete végéig. Amikor Amerikában elmondtam, hogy a négy drámám után egyelőre nem írok újat, mert kifáradt az a nyelv, amelyen megszólaltam – bár annyi drámát írhatnék így, amennyit akarok, nem teszem, mert nem vagyok iparos –, nem értették, mert ők örülnek, ha eljutnak az egyéni megszólalásmódhoz, s életük végéig egy tapodtat se mozdulnak mellőle. Számomra csak az az érdekes, hogy a nyelv meddig őrzi meg az izgalmasságát, meddig érzem azt, hogy új kapukat nyitok általa. A váltásnak nem kell feltétlenül bekövetkeznie. Lehet egy nővel két hétig izgalmas az együttlét, de lehet harminc évig is… A nyelvvel is így van: embere válogatja, kinek kell cserélnie a nyelvet, és kinek nem.

Ott vannak a drámái, A Gézagyerek, A Senák, bennük van az élő nyelv minden dinamikája, leépültsége, urambocsá trágár volta. Kérem, árulja el: mivel magyarázható, hogy ezeknek a szövegeknek mindennek ellenére megvan a maguk drámaisága?

▼ Drámaírást nem tanultam, nem vagyok túl nagy véleménnyel erről a műfajról. A dráma is ugyanazt a jellegzetességet hordozza, mint minden műalkotás, úgy meg kell komponálni, hogy legyenek benne feszültségek. Van viszont egy sajátossága: hangzó nyelv. Én különben is mindent „fülre” írok. Sokszor a szöveg akusztikailag mutatja meg a hibáit. Ha rossz a hangzása, ha valami fals dolog került bele, biztosan meglelünk tartalmi hibákat is.

Hangosan felolvassa magának, amit ír?

▼ Mindent folyamatosan felolvasok és visszahallgatok. Ahol hangzásbeli hamisságot érzek, ott valami tartalmi elcseszés is van. A drámánál eleve nem lehet elkerülni a nyelv dallamával való szembesülést, hiszen színészek fogják mondani a színpadon. Olyan szöveg kell, aminek az akusztikája megfelelő, ami mai történet, amiről a néző is érzi, hogy a ma valóságát meg tudja jeleníteni. Nem egy konstruált nyelvet használok, mely implikálja az utca nyelvét. Egy ilyen „jól hangzó”, valóságerőben is erős nyelvbe kell belekomponálnom a mikrotörténeteket. Általában ilyeneket írok. Nincs, mondjuk, egy Lear király sztorija bennük vagy egy Macbethé, hiszen abból indulok ki, hogy az életünk során nem sok minden történik velünk, és én ezekhez a „pici” történetekhez tudok hozzáférni. De azokban is megvannak a feszültségek, kisülések és drámaiságok.

A drámái általában novellákból születtek. Egyrészt a műnemek határait feszegeti, másrészt egy-egy műfajon belül a másik műnem eszközeivel is él. Menet közben jön rá, hogy mit érdemes más műfajban újrahasznosítani, vagy közvetlenül inspirálják egymást a szövegek?

▼ Nem hatnak közvetlenül egymásra. A novella – még az oly sikeres Gézagyerek novellaváltozata is – sokkal feszesebb, mint a dráma. Egy novellában megengedhetetlenek a felesleges félmondatok, a drámában több az esendőség. De érdekelt, miként lehet dialógusokban elmondani két órában egy történetet. És amikor ösztöndíjat kaptam egy ilyen feladatra, elkezdtem nézegetni az addigi prózáimat, kerestem egy olyat, amiben kétórányi lehetőséget és valamilyen nyelvi újdonságot láttam – ezért választottam A Gézagyereket, hiszen egy autista fiú a főszereplője, az autizmus egy sajátos, repetícióra épülő nyelvi működés, és láttam benne színpadra vihető jellemeket. Innen kezdve már nem a novellát akartam adaptálni a színpadra, hanem csak vázlatnak tekintettem a megírt történetet, csak a gondolatot vettem át.

Pályáját versekkel kezdte, legutóbb is egy verseskönyve jelent meg. Költészete ugyan avantgárd, de másképpen az, mint ahogy a kor kánonjai előírják. Vannak afféle fenegyerekes gesztusai is, verseinek a nyelvezete is szikárabb, pőrébb, egyfajta távolságtartás jellemzi. Hogy van ez?

▼ A költészetben kevesebbet engedek meg magamnak, mint a prózában.

De hát megírta, megjelentette a Tiszatájban a kényesek felháborodását kiváltó Nem című pársorosát…

▼ Nyers beszédmódban bármit, viszont a líraiság irányába kevesebbet engedek meg magamnak. Azt a líraiságot, amit a Dzsigerdilen és a Xanadu hordoz, sose engedném be a költészetembe. Nem ideológiai határ ez, hanem egy belső, ösztönös ízléssorompó. Ezért a verseim nagy része a kezdetektől fogva elég hétköznapi nyelven szólal meg, naturális elemekkel. Időnként van egy-egy dallamosabb időszakom, kifárad, és akkor elkezdem utálni a dalszerű verseket, amiket a közönség jobban szeret hallani. Úgy érzem: ezek korruptak, giccsesek, érzelgősek, és elindítok egy keményebb, szigorúbb verskezelést. Nyilván, mindez attól is függ, hogy épp mennyire látom rózsásnak a világot. A legkeményebb szövegek is csak vidám szívből fakadhatnak, mert az már önmagában „kedv”, hogy az embernek van kedve tollat venni a kezébe. Vannak időszakok, amikor csilingelőbb a világérzésem, és van, amikor szigorúbb és naturálisabb.

Azt vallotta valahol – Nietzschével egyetértésben –, hogy a művészetnek, az irodalomnak amorálisnak kell lennie…

▼ Igen, számomra a „moralitás” ideológia. Az pedig a világ teljességét valamilyen sematikus szemléletbe viszi bele. A moralizálás, ami a leggyakrabban szűrődik be az irodalom területére, a legnagyobb veszély. Én író vagyok, morális ítéleteket nem hozhatok. Nem várhatom el egy Dosztojevszkijtől, hogy megírja Sztavroginról, hogy egy szemétláda, azt sem, hogy Miskinről azt állítsa, hogy ő egy isteni lény… Dosztojevszkij szemtől szemben áll a hőseivel, nem felülről nézi őket, mint a civilek, vagy az isten.

Az interjút Szilágyi Aladár készítette. Megjelent az Erdélyi Riport 2009/4., január 29-i számában.

Copyright © 2018 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu