Kulturális folyóirat és portál

2015. február 16 | Biró Annamária | Kultúra

A német aktivizmus néhány kelet-közép-európai változatának megjelenése Hatvany Lajos tevékenységében

Kassák Lajos 1919 februárjában tartott előadásában nyilvánítja ki Ma című lapjának aktivista jellegét, hogy mindenki számára világosan elválassza a kommunizmus ideológiájától1. Az évfolyam második számától a címoldalra is felkerült az aktivista művészeti folyóirat elnevezés. Innentől kezdve számíthatjuk a magyar aktivizmus fogalmának védjeggyé válását, az azóta eltelt csaknem száz évben a magyar nyelvű szakirodalom ezt a szakterminust szinte kizárólag Kassák és köre irodalmi és társadalompolitikai tevékenységének megjelölésére használja (a terminus képzőművészeti kialakulásával és fejlődésével itt nincs módom bővebben foglalkozni). Bár – ahogyan a továbbiakban utalni fogok rá – a kérdés szakértői folyamatosan jelzik a terminus értelmezésének problémás mivoltát, annyira rögzült már ez a beidegződés, hogy az eredeti, Németországban létrejövő mozgalomtól a magyar aktivizmus szókapcsolattal különítik el, ezzel is jelezve ez utóbbi specifikus voltát. Ez a tanulmány azonban nem Kassákról és a magyar aktivistákról szól, hanem Hatvany Lajos és Ady Endre (és Nagyvárad) sokat tárgyalt kapcsolattörténetének egy-egy epizódját próbálja az eddigiektől eltérő módon értelmezni. Az értelmezés kiindulópontja pedig pontosan az aktivizmus, de nem annyira a magyar nyelvterületen Kassákék által elterjesztett változata, hanem a századelőn, Berlinből induló, társadalmi cselekvésre mozgósító diskurzusforma, amelynek számtalan – szinte teljesen feltáratlan – hatása lehetett a háború előtti és a közvetlenül azt követő évek kelet-közép-európai kulturális folyamataira. Bár Hatvany Lajos tudtommal soha nem írta le az aktivizmus kifejezést, mereven elzárkózott a Kassák által irányított avantgárd mozgalomtól, melyről azt gondolta, hogy a kommunizmussal egyenlő, szépirodalmi műveiben pedig a legkisebb mértékben sem mutathatók ki az aktivizmus formai jegyei – már ha egyáltalán voltak ilyenek –, mégis azt gondolom, hogy kultúraszervezői tevékenységében olyan Berlinben elsajátított modelleket használ, amelyek a századelős aktivista mozgalomhoz állnak legközelebb. Hatvany Lajos akkor sajátítja el ezt a gondolkodásformát Berlinben (1908–1909 környékén), amikor az még ott sem differenciálódott sem a később határozottan körvonalazódó Kurt Hiller-i (a logokráciára és a szellemi elitre építő) és Ludwig Rubiner-i (a tömegeket mozgósítani akaró) aktivizmusra, Közép-Európába pedig még el sem jutott, tehát sem az osztrák Robert Müller, sem pedig a magyar Kassák Lajos nem került kapcsolatba vele. A magyar szakirodalomban rögzült fogalomhasználat miatt kénytelen vagyok ezúttal hosszabb kitérőt tenni, és bár csak áttekintésszerűen, de vázolni az aktivizmus fogalmának kialakulását és jelentésmódosulásait, hiszen a jelenlegi értelmében ezt semmiképpen sem lehetne Hatvany Lajos tevékenységének leírására használni.
A nemzetközi szakirodalomban az aktivizmus olyan elsősorban politikai színezetű mozgalmat jelent, amelynek alapja különböző cselekvésfilozófiákban kereshető, de még a német aktivizmusnak nevezett folyamat feltárását is nehezíti az a körülmény, hogy a mozgalom nem koncentrálódott egyetlen csoport tevékenységére.2 Az aktivizmus értelmezésére vállalkozó Wolfgang Rothe kötetének címében az 1915-ös évet jelöli ki kezdeti pontként, hiszen Kurt Hiller ennek az évnek a végén adja ki a Das Ziel címet viselő évkönyv első kötetét, azonban az előzményeket tárgyalva ő maga is felhívja a figyelmet arra, hogy Kurt Hiller már 1909-ben kezdte szervezni az Újak klubját, majd 1917 és 1919 között három aktivista találkozót hívott össze.3 Bár a német szakirodalom is hajlamos időnként csupán Kurt Hiller vagy Ludwig Rubiner személyéhez kötni az aktivizmust, azért mégis világos, hogy a mozgalom több irányt is magában foglalt. Egyes szakaszaiban kétségkívül sok köze volt a munkásmozgalomhoz, a kommunista ideológiával átitatott anarchista aktivizmushoz, sőt beszélhetünk egy jobboldali aktivizmusról is, melynek képviselője Gottfried Benn volt.4 Az erősen idealista középutat az 1909-ben induló Der Tat című lap jelentette, képviselője pedig Kurt Pinthus volt.5
Jelen tanulmány szempontjából az egyik legjelentősebb programíró Heinrich Mann, akinek Szellem és tett című 1909-es írása az aktivizmust a polgári intellektuellek csoportjához köti és a mozgalmat elsősorban különféle olvasmányokból táplálkozó szellemi tettek megvalósulásának látja.6 Heinrich Mann ugyanis – igaz ugyan, hogy Kurt Hiller és Ludwig Rubiner mellett – munkatársa volt az Alfred Kerr által szerkesztett Pan című lapnak, amely munkatársai közé számította Hatvany Lajost is.7 A későbbiekben a lap a német expresszionizmus egyik fő fóruma lesz a Der Sturm mellett, ebben az időszakban azonban Hatvany már nem dolgozik benne. Az mindenesetre világos, hogy Hatvany egy olyan körbe került, amely az aktivizmus elkötelezett híveiből állt. Az 1910-es évek elején ebben a körben együtt voltak még azok az irányzatok, amelyek a későbbiekben német nyelvterületen is, de főleg Közép-Európában teljes mértékben szétfejlődtek. A kiindulópont mindenképpen az értelmiségiek vezető szerepe a társadalom megreformálásában, ahogyan erre Wolfgang Paulsen 1935-ben felhívja a figyelmet, már akkor hangsúlyozva, hogy szét kell választani az aktivizmust mint társadalmi cselekvésformát az expresszionizmustól, amely művészi formanyelv.8 Paulsen szerint a művész valamilyen értelemben politikus is, de nem közvetlenül politikai eszköz, hanem alkotó szellem, a világot formáló eszme politikusa, ugyanakkor liberális, radikális és egyben arisztokrata is, vágyálma pedig valamiféle aktivista fölénnyel teremtett abszolút demokrácia. Hatvanytól ezek az elképzelések nem állhattak távol, és azt is fontos hangsúlyozni, amire már Szabó Júlia is utalt könyvében, hogy „a nietzschei életfeladatot vállaló aktivisták valóban nem ismertek autonóm művészi feladatot. Felhasználtak bizonyos művészi nyelvi újításokat, műfaji változtatásokat és eszközélesítő tendenciákat, de analitikus formában a művészi nyelv és jelentés viszonyával nem foglalkoztak.”9
Nem térek ki most itt részletesen a német aktivizmus különböző ágaira, csak a kérdés összetettségét kívántam jelezni, illetve ráirányítani a figyelmet arra, hogy az aktivizmus fogalma sokkal tágabb értelmezést is megenged, mint amit a magyar szakirodalomban megszoktunk, illetve hogy Hatvany éppen akkor tölt több időt Berlinben és éppen azoknak a körében, akik az aktivista mozgalom különböző – de abban a pillanatban még egységes – irányait kidolgozzák és elindítják.
Mint már említettem, magyar nyelvterületen a fogalmat legelőször Kassák Lajos használja, azonban igencsak egyedien. A Kassák-kör gondolkodását befolyásolta ugyan Hiller logokrácia-fogalma, ám abból főleg a pacifizmust, a pártfüggetlen szellemi önállóságot adaptálták, a későbbiekben pedig a kollektív individuum (egyfajta új közösségi ember) megalkotásának lehetőségét.10 Kassákék programja csak az 1919-es években kristályosodik ki, eleinte még magánál Kassáknál is fellelhetők a társadalmi elhivatottságot még nem feltétlenül poétikai nyelvre alakító törekvések. Nem véletlen, hogy A Tett 1916. március 20-án megjelent tizedik számában nyilvánosságra hozott kiáltvány (Programm) irodalomfelfogását, mely szerint az irodalom és a művészet a társadalmi igazságok megvalósulási helye, és az irodalomnak vállalnia kell a felvilágosító szerepet, a lap több munkatársa túlságosan polgárinak, sőt kispolgárinak tartotta, hiszen ez nem különbözött a polgári radikálisok programjától sem.11 Kassák a későbbiekben a munkásokat tette meg az ideológiailag megbukott társadalom újjáépítőinek. Hatvany viszont fontosnak tartotta a hagyományos-nemzeti paradigma továbbvitelét és megújítását. Azok a személyek, akikkel Hatvany Berlinben kapcsolatban állt, szintén egyrészt személyes, másrészt pedig ideológiai okok miatt másként képzelték el a társadalom művészetek általi megújítását, mint ezt Kassákék tették. Közös ugyan az utópikus-civilizatórikus funckió kiemelése, viszont a megvalósítás módjában eddig fel nem tárt különbségek vannak. Világos ugyanis, hogy aktivizmus címszó alatt mindenki mást értett, erre jó példa lehet, hogy a Bécsben egy időben tevékenykedő Kassák és Robert Müller sem ismerte el egymás aktivizmusát.12 Az, amit Hatvany próbált megvalósítani, még ezektől is igen távol állt. Elsősorban attól tért el az avantgárdhoz kötődő kassáki aktivizmustól, hogy nem utasította el, sőt integrálni akarta az irodalmi hagyományt az esztétikai és ideológiai bázisba. Mivel a klasszikus modern és az avantgárd között az első konfliktus a hagyományhoz való viszonyulásból származott13 – utóbbi teljes mértékben el akarta utasítani, bár ez a költői nyelvben természetesen nem sikerülhetett –, Hatvany mint a magyar irodalmi hagyományhoz erősen kötődő értelmiségi, még csak deklaratív szinten sem csatlakozhatott ahhoz az aktivizmushoz, amit Kassák követett. Ugyanakkor az eredetileg minden irányzatban közös, azaz az értelmiség vezető funkciójára vonatkozó kitételt megőrizte.
A magyar szakirodalomban mégis kizárólag a kassáki aktivizmus-fogalom maradt meg. A művészettörténész Szabó Júlia többször is kísérletet tett a magyar aktivizmus leírására, és bár vizsgálódásait szigorúan a képzőművészetre szűkíti, az ideológiai-eszmei háttér felvázolásában többször hangsúlyozza, hogy a német aktivizmus esetében olyan komplex folyamatról van szó, amelynek értelmezését és hatástörténetét a 20. században nem sikerült maradéktalanul feldolgozni.14 A magyar aktivizmust azonban egyértelműen A Tett című laphoz köti, Kassákot és körét említi, a képzőművészeti központú kutatás pedig a formai jellemzők feltárására irányul anélkül, hogy a programírásoknak vagy az esetleges irodalmi megvalósulásoknak teret adna. Szabó szerint a magyar aktivizmus a világháború második évében, 1915-ben született meg mint politikai és irodalmi mozgalom.15 József Farkas több tanulmányában is összemossa az aktivizmus mozgalom-formáját a létrejött irodalmi művek poétikai jegyeivel, itt már nagyon erősen érződik az ideológiai meghatározottság.16 Nem véletlen tehát, hogy a kilencvenes években Deréky Pál megpróbálja tisztázni aktivizmus és avantgárd fogalmát. Törekvése arra irányul, hogy elsősorban az avantgárd irodalom poétikai jegyeinek rögzítésével leválassza az aktivizmus fogalmát – melynek nem tulajdonít formateremtő jelleget – az avantgárd irodalomról. Véleménye szerint „a politikai program, a világnézet, a társadalmi hatni akarás műbe emelése kifejezetten az átmeneti formájú műalkotásra jellemző. Az avantgárd írásmű esetében inkább egy nemidealista esztétika modelljének kísérletéről beszélhetünk.”17 Az 1915–1919 közötti átmeneti forma korszakában mindazonáltal megőrzi az aktivista irodalmi alkotások kitételt,18 a fogalom ilyen értelmű használata pedig mára teljes mértékben rögzülni látszik.19 Legújabban Kappanyos András kíséreli meg az aktivizmus fogalmának elhelyezését a korabeli izmusok között. Meggyőző érvelésű tanulmányának lényege, hogy Kassák tudatosan sajátította ki a fogalmat azért, hogy saját pozícióját kiküzdje, ám ennek eredményeképpen elhalványította a fogalom azon jelentését, mely lényegében a felelős, tudatos, baloldali társadalmi elkötelezettség, az „új ember” megteremtésének morális igénye.20 Ez a tanulmány most ehhez az általánosabb értelemhez tér vissza és azt próbálja meg demonstrálni, hogy Hatvany a Berlinben elsajátított aktivista módszerekkel próbálta az új ember és új költészet szolgálatába állítani Ady Endrét, majd mivel ez Ady életében folyamatosan kudarcot vallott, Ady szellemiségének felidézésével propagálta a nemzetiségi megbékélést és a Duna-menti nemzetiségek kulturális egymásratalálását.
Az Ady–Hatvany kapcsolatról már eddig is sokat lehetett tudni, különösen mert Ady halála után maga Hatvany vállalta magára a kapcsolat dokumentumainak kiadását.21 A kapcsolattörténet elemzésében leginkább a két személy inkompatibilitása kerül előtérbe,22 illetve az általánosan elfogadott struktúra szerint Ady az anyagi biztonság nyújtotta kényelemért tér vissza minden viszály után Hatvanyhoz. Hogy Hatvany – aki gyakran hangoztatta, hogy időnként elfogadhatatlan számára Ady mint magánember – miért bocsátja meg a közéleti Ady ellene (is) szóló kirohanásait, ez eddig nem merült fel a kutatók számára kérdésként. Természetesen ennek lehetett egy esztétikai aspektusa is, hiszen a kezdeti értetlenkedés után, Hatvany Ady költészetét tartja a 20. század eleji magyar költészet csúcspontjának, és ennek bizonyításáról nem akar lemondani, ezáltal ugyanis megteremtheti saját maga számára az értő kritikus pozícióját.23 Ráadásul a klasszikus magyar irodalom értékeit valló Hatvany számára a Petőfi–Ady kontinuitás is olyan lehetőséget teremt, hogy a forradalmi költészet értékeit a hagyományra való visszatekintéssel bizonyíthassa.24 Mindezek mellett azonban ennek a kapcsolatnak létezhet egy általánosabb érvényű magyarázata, és ha a német aktivizmus kezdeti törekvései felől nézzük, akkor az látszik, hogy Hatvany határozottan Adyt kívánta belehelyezni a szellemi vezető szerepébe, aki képes lesz arra, hogy költészetével megreformálja az elmaradott magyar társadalmat: „Ady, mint tudvalevő, nem csupán a magánügyeit intézte el költészetében, hanem azonfölül még a közügyek szenvedélyétől megszállva az emberiségéit is. Így jutottam el, mint a magam nemzedékének értelmiségi átlagembere, Ady művének első hökkent elutasításától annak gyönyörűséges és harcos elfogadásáig. S még azon is túl, a forradalmi cselekvésig.”25
Kassáktól eltérően, aki ebben a megreformálásban nem hitt, hanem ezt megváltói szándékká alakította26, Hatvany hitt abban, hogy a feudális berendezkedésű Magyarország abban az esetben változtatható meg, ha a vezető szerepet a városi polgárság kezébe adják, amely az értelmiség irányító tevékenysége alatt képes lesz megújulni. Arra már Szabó Júlia is felhívta a figyelmet, hogy Magyarországon a 20. század elején megfelelő környezetre találtak a reformok és a világmegváltás legkülönfélébb eszméi: „költők és politikusok, tudósok és művészek verődtek alkalmi vagy tartósabb csoportosulásokba, a polgári radikalizmustól a szocialista forradalmár szándékokig az új társadalom, új világépítés minden progresszív irodalmi-politikai programnak része volt.”27
Deréky Pál az osztrák expresszionizmus magyar hatásairól szólván Hatvanynak kiemelt jelentőséget tulajdonít, mivel éppen Hatvany tevékenységével magyarázza az expresszionizmus hatásának elmaradását: Hatvany stratégiáinak következtében ha „új művészetről” volt szó, akkor a magyar nyelvű közönség az „újköltészet” és Adyék forradalma mellett kötelezte el magát.28
Hatvany az imént említett forradalmi cselevést elsősorban a korabeli média eszközeivel kívánta megvalósítani: „Ez a folyamat, mielőtt cselekvő alkotásban – vagy ami csak a forradalmakban lehetséges, nem kevésbé teremtő rombolásban – nyilvánult volna meg, mindenekelőtt a magyar értelmiség természetének megfelelően a sajtóban játszódott le. Vagyis újságpolémiákban tombolta ki magát, hogy aztán eljusson a társadalmi cselekvésig – vagy ha addig tán nem is, mindenesetre annak követeléséig.”29
Szabó Júlia is felhívja a figyelmet arra, hogy az aktivizmus célja nem elsősorban művészeti stílusalkotás, hanem határozott politikai mondanivaló közlése, előbb a vers és próza, esszé és kritika, könyvismertetés és kiállításkritika, majd 1916–17-től már a képzőművészet eszközeivel.30 Ezért nem tekinthetjük véletlennek Hatvany gyors és pozitív reakcióját a nagyváradi A Holnap című antológia 1908-as megjelenését követően. Bár a Pesti Napló 1908. szeptember 23-i számában elsősorban az antológiában szereplő költők poétikájának részletes bemutatására vállalkozik, már ekkor felismeri, hogy ennek az új csoportosulásnak lehetősége lenne a poétikai nyelv megújításával a társadalmi cselekvésig is eljutni.31 Hatvany használja ugyan az aktivizmus szóhasználatára jellemző kétpólusú beállítást, mely szerint, ami régi, az rossz, ami új, eljövendő, azt jóvá kell tenni, de ezt csupán a társadalmi berendezkedésre érti. A költői nyelv használatában tekintettel kell lenni arra, hogy a külföldi ideológiákat adaptálni kell, de azt összetéveszthetetlenül magyarrá kell változtatni, ugyanis csak így bizonyítható a külföld előtt a magyar irodalom önállósága és érdekessége.32 A magyar költészeti hagyományból a reformkori költők forradalmi nyelvhasználatát tovább lehet ugyan vinni, de a forradalomnak más jelleget kell adni, hiszen Petőfi, Vörösmarty vagy akár Kölcsey hazafiság-fogalma elavult, nem fejezi ki a 20. századi magyar polgár érzésvilágát.33 Hatvany tehát a vátesz, próféta szerepét szánja Adynak, és ez egyáltalán nem állt távol az aktivizmus kezdeti törekvéseitől. Az ugyanis mindenfajta aktivizmusra érvényes, hogy képviselői elsődleges kötelességüknek érezték a jövő útmutatója szerepének vállalását, s távol álltak az analitikus tudós szerepkörétől (amit Hatvany viszont integrálni szeretett volna a szerepkörbe). Ehelyett inkább már az ókori kultúrákból ismert próféta szerepkört gyakorolták, annak minden államrend elleni lázadásával, vallási hierarchiákkal szembeni állásfoglalás-kényszerével és néha szükségszerűvé váló többértelműségével.34 Ez az identitáskomponens a magyar irodalomban pedig a reformkorban válik legerősebbé az értelmiségiek esetében,35 Hatvanynak tehát kifejezetten jól jött, hogy Ady maga is Petőfi utódjának vallja magát, mert megvalósíthatónak vélte, hogy Petőfihez hasonlóan Ady is egy eljövendő valóságos társadalmi változás vezéralakja legyen. Ezért is okozott számára akkora csalódást Ady legelső olyan írása, amely explicitté tette számára, hogy pártfogoltja semmilyen mozgalomban nem kíván részt venni. Ady Endre 1908-ban az Új Idők című lapban jelentette meg A duk-duk affér című írását36, amely eléggé félre nem érthető módon Hatvany Lajosnak (is) szólt. Természetesen személyes sérelem is érte Hatvanyt,37 viszont sokkal fájdalmasabb lehetett számára, hogy Ady önként és határozottan mondott le arról a pozícióról, amit Hatvany szánt neki, és ezt magánlevélben tudtára is adja: „Kár, hogy primadonna létedre személyeddel nem tudod és nem akarod fedni azt a mozgalmat, melyet írásaiddal felkeltettél.”38 Ugyanezt fogalmazza meg az 1911-es Hatvany–Osvát vitában is, melyben az esztétizáló, folyamatosan új tehetségeket kereső osváti álláspont az Ady mellett elkötelezett, újabb tehetségeket már nem kereső, hanem az irodalom politikai erejében hívő Hatvany-meglátással került szembe. Ekkor viszont már Hatvany sem kizárólag Ady személyében látja a garanciát a közönség nevelésére, mégis kiemelt szerepet szán neki: „A te versednek, Móricz regényének, Ignotus kritikájának valóságos fundamentuma és erőssége lett volna a cselekvő élet emberei által szállított és körületek feltornyosult életanyag. Az irodalom csak e tornyok faláról pattant visszhang.”39

Ady viszont nem rajongott a mozgalmakért, ő maga inkább a poétikai nyelv megújításával kívánta kifejezni tiltakozását a társadalmi rend visszásságai ellen.40 Hatvany A duk-duk affér után sértődötten tér vissza Berlinbe, ahol viszont újra az aktivisták körébe kerülve azt látja, hogy abban a közegben életképes az a terv, amely kiemelt szerepet szán a művészeknek a reformmozgalmak megvalósításában. Ezért röviddel az említett incidens után – ugyancsak Ady kapcsán, a Nyugat Ady-számában – újfent kifejti nézeteit a 20. századi művész tevékenységi lehetőségeiről. Az itt megfogalmazott gondolatok, melyek szerint a művész felelős saját társadalmáért, amelyet van ereje jobbá tenni, ha tevékenyen a közéletbe is avatkozik, már nagyon közel állnak a Hatvany–Osvát vitában elfoglalt álláspontjához, a Nyugat mégis teret enged nekik: „Nem frázis, de valósággal eukleidészi igazság, hogy a művész az élet előfutárja, támasza, megváltója. Hit, állam, kötelesség, bűn, szerelem, család fogalmai művészagyakban alakulnak, újulnak, s az eleinte paradoxonnak érzett bohém műveltség után csúszik-mászik lustán az egész társadalom. Igaz, hogy a műalkotás esztétikai hatásában él úgynevezett „örök életet”, de a kortárs művésznek, ha ugyan nem puszta virtuóz, még etikai hatása, egész csomó felelőssége, kötelezettsége van. Felelős az összes vele élőkért, kiket alakít, nevel, lendít, kik rajta keresztül látnak, benne élnek, kiket önmaga s ezáltal önmaguk felé visz – kik végül vele kerülnek az utókor színe elé.”41
Korábbi nézeteit annyiban módosítja – az Adyval való vita tanulságait levonva –, hogy belátja, a művész nem képes közönségnevelő funkció ellátására, ez az író hírnevét megteremtő irodalmi intézményrendszer feladata: „Ez pedig főleg ama közegek dolga, amelyek az irodalmat a közönség felé juttatják. Tehát: irodalmi társaságoké, újságoké, folyóiratoké, kiadóké, bírálóké, színiigazgatóké, kiknek az új írókkal szemben, az új közönség teremtésére új kötelességeik vannak.”42
Hatvany terve több ok miatt sem sikerülhetett. A tízes évek elején még a Nyugatnak sem volt akkora olvasótábora, hogy az komoly tömegbázist jelentett volna a társadalmi változtatások véghezvitelében, és Ady is folyton ellene szegült ennek a törekvésnek. Később Hatvany saját lapjaival (Jung Ungarn, Pesti Napló, Esztendő) megpróbálta létrehozni az olyan típusú lapkiadást, amit Németországban eltanult, de 1918-ra olyannyira megváltoztak a körülmények, hogy ekkor egészen más feladatokat kellett ellátniuk a lapoknak. Szempontunkból most az tűnik fontosnak, hogy milyen formáiban marad meg az aktivizmus gondolata Hatvany 1918–19-es, majd később az emigrációs tevékenységében.43
Szabó Júlia hangsúlyozza, hogy a magyar aktivizmus (értve ezen a Kassák-kör aktivizmusát) egyik legfőbb értéke, hogy megőrizte a kulturális szétszakadás előtti Európa, azon belül is Közép-Európa szellemi összetartozásának gondolatát.44 Hatvany pedig már az Esztendő 1918-as számaiban is a nemzetiségek megbékélését, a háború utáni együttélés lehetőségeit kutatta publicisztikai tárgyú írásaiban. Ezért ad helyt Isac Emil cikkének is, amelyben a szerző „a kulturális kapcsolatok fanatikus hívének” nevezi magát, és az erdélyi román irodalomra hívja fel az elzárkózó pesti irodalmi körök figyelmét.45 A Duna menti népek kulturális összetartozásának gondolatát Hatvany szintén Ady költészetére vezeti vissza,46 és mivel 1919 után már Ady sem tiltakozhat, ha bármilyen mozgalom szellemi vezérének kívánják megtenni, Hatvany boldogan csatlakozik azokhoz a törekvésekhez, amelyek Nagyváradról indulnak és különböző Ady-társaságok létrehozásán fáradoznak.47 Fontos már itt az elején leszögezni, hogy bár Hatvany erősen szimpatizál az utódállamok magyarjaival (már csak azért is, mert 1927-ig nem is léphet Magyarország területére, így az ő közegük jelenti neki a magyarságot), nem zárkózik el a nemzetiségek egymáshoz való közeledésétől sem, ezeket mindig pozitívan kezeli, még azokban az esetekben is, amikor az utódállamok magyarjai jóindulatú, baráti levelekben figyelmeztetik az általuk érzett veszélyekre.
A nagyváradi Ady-társaság története nagy vonalakban ismeretes, bár még mai napig is vannak tisztázatlan kérdések.48 Az első Ady-társaság már 1919. február 19-én létrejött, ennek vezetője az egykori holnapos Antal Sándor volt, tagjai között egykori holnaposok és már a nem Váradon élő tiszteletbeli tagok is helyet kaptak.49 Ebben a társaságban Tabéry Géza is szerepet vállalt, az első ülést az ő elnökletével nyitották meg, sőt rövid ideig a Tanácsköztársaság uralma alatt is működhettek, az ezt követő ostromállapot viszont megbénította a működést, és később sem kaptak működési engedélyt. Bár kétségkívül érdemes foglalkozni azzal is, hogy a Tanácsköztársaság idején aktív tevékenységet folytató Tabéry később hogyan fordul el radikálisan a baloldali törekvésektől, de ilyen szempontból az anyag nincs teljesen feldolgozva, és nem érinti közelebbről e dolgozat tárgyát sem. Tabéry szerepe viszont jelentős lesz a későbbiekben, az 1922-es Ady-társaság tervénél, amelyben Hatvany Lajosnak is több szerep jut. 1922-ben ugyanis az egykori Szigligeti Társaság kíván Ady-ünnepséget szervezni, ugyanakkor viszont Fehér Dezső is szervezkedésbe kezd, az ellen-ünnepség meghívottai Ignotus és Octavian Goga lettek volna. Ennek kapcsán írja Tabéry híressé vált Tiltakozom! Üzlet Ady Endre sírja fölött című írását. A nagyváradi eseményekről magát Hatvanyt is értesítik. A Hatvany-hagyatékban található egy szignálatlan levél, amely vázolja a két ünnepség célját és törekvéseit és figyelmezteti Hatvanyt, hogy ha Fehér Dezsőék kezdeményezését támogatja, olyan nemzetiségi ellentétekbe ütközhet, amelyeket Bécsből nincs lehetősége átlátni.50 Fehér Dezső kezdeményezését nyíltan a román nacionalizmus tevékenységeként aposztrofálja, melyet a magyar–román közeledés köntösébe bújtatnak: „Tartok tőle, hogy H. L. nem ismeri eléggé a romániai viszonyokat és személyeket, s igy anélkül, hogy ez akarná, – amikor azt hiszi, hogy csak önzetlenül Adyért, magyar irodalomért dolgozik, – tevékenysége itt oly beállításban szerepelhet, hogy magyar írók ellen és román politikai cél szolgálatában működik, ha ebben a második »ellenünnepélyben« bármi szerepet vállal.”51 Különösen Octavian Goga kultuszminiszter jelenlétét kifogásolja a levélíró, akit minden jószándéka ellenére a hivatalos román álláspont képviselőjének tart. Hatvany Lajos viszont nagyon is tisztában volt a vita szereplőivel, hiszen már a Bécsben kiadott Jövő című lap52 1921. november 27-i számában nyílt levelet fogalmazott Gogának, melyben az Ady-szellemiség autentikus letéteményeseinek az emigrációban, valamint az utódállamokban élő magyarokat nevezi meg,53 és felszólítja Gogát a nemzetiségi közeledési kísérletek nyílt támogatására: „Ismét kellene egy nagy hálózatot fonni, amely a szomszéd államok magyarjait és az emigráns magyarságot összekapcsolja a három új nemzet népével, annak a költőnek nevében, aki először intett e nagy összefogásra.”54 Jelen esetben tehát újra valamilyen társadalmi cselekvés jelszavának kívánja felhasználni Adyt, az egységes kultúra helyreállításának filozófiája pedig visszavezethető a korai aktivisták elképzeléseihez. A továbbiakban is az ilyesfajta kezdeményezéseket támogatja, azért örömmel ad teret bécsi lapjaiban a Keresztury Sándor nevéhez köthető kezdeményezésnek, mely nemzetközi jellegű közművelődési egyesület formájában kísérelte meg újjászervezni a nagyváradi Ady Endre Társaságot. Ennek a kezdeményezésnek az alapját a Henri Barbusse és Romain Rolland által elindított Clarité mozgalom képezte, amely az általánus humanizmus szellemében volt hivatott a szomszédos népek értelmiségét baráti közösségbe tömöríteni. A társaság programja mind a nagyváradi Cele trei Crişuri,55 mind pedig a bécsi Jövő56 című lapban megjelent, Hatvany pedig boldogan üdvözölte azt a kört, mely tagjai közé számlálta a nagyváradi magyar újságírók egy részét, az ekkoriban felfedezett Gulácsy Irént és a román értelmiség nem elhanyagolható tagjait. A nemzetiségi közeledés szükségességének érzése még azt is feledtette vele, hogy – ha korábbi elveihez hű marad – a társaság programja nem mindenben nyerheti el a támogatását. A társaság ugyanis az Ady-versek fordítása, a kortársi visszaemlékezések gyűjtése mellett különös hangsúlyt fektet az Ady-relikviák beszerzésére és elhelyezésére, Hatvany pedig korábban teljesen elutasította az irodalmi társaságok ilyen jellegű törekvéseit.57 Ráadásul a célközönségre vonatkozó elképzelések is homlokegyenest ellenkező irányba mutatnak attól a rétegtől, akitől Hatvany az irodalmi és társadalmi megújulást várta. A falu népét nem tartotta késznek a változások befogadására, a munkásosztályt pedig tejesen elutasította. Itt viszont bezárult volna az a kör, amelyet az aktivizmus határol: Kassák a Munka-kör nevelői szándékához csatlakozik, Hatvany viszont támogatja a valójában soha létre nem jövő Ady-társaság hasonló jellegű programját: „A Társaság alapelve lenne: összegyűjteni a tehetséges fiatalokat, Ady szellemét terjeszteni a munkásság között és a naptárakban a falu felé. E célból munkásmatinékat és a falvakban vándorestélyeket vettünk tervbe, amelyeket nemcsak Váradon, de egész Erdélyben akarnánk hosszú téli estéken rendezni és a munkásszínpadig tökéletesíteni.”58 Bár nincs konkrét forrásunk, valószínűnek tartom, hogy a társaság a magyar munkatársak távolmaradása miatt nem jött létre. A programírások megjelenése után nem sokkal Keresztury Sándor ankétot indít a Cele trei Crişuri című lapban: főleg magyar írók és közéleti szereplők válaszolnak arra a kérdésre, hogy lehetséges-e a román–magyar közeledés, és ennek bázisát a kultúrában, a politikában vagy a gazdaságban kell-e megteremteni. A válaszadók udvarias esélylatolgatásait Tabéry Géza indulatos replikája töri meg, aki explicitté teszi, hogy a politikai helyzet rendeződése előtt elképzelhetetlennek tartja a kulturális közeledést.59 Ebben a vitában Hatvany nem vesz részt, a magyar emigrációt ebben az esetben Gömöri Jenő, a pozsony/bécsi Tűz című lap főszerkesztője képviseli.60
Tanulmányomban azt próbáltam bizonyítani, hogy Hatvany Lajos Ady-kanonizálásának kísérletei egy olyan németországi modell másolásának kísérlete, mely a századelős, még nem differenciálódott aktivizmushoz áll a legközelebb. Az irodalmi pacizifizmus politikává emelése csupán egyik szegmense ennek, sokkal fontosabb talán, hogy Hatvany Ady számára (annak életében és halála után) is olyan szerepet szán, mely az aktivizmus cselekvésfilozófiájának speciálisan magyar megvalósulása lehetne. Miután az 1910-es évek végén a Kassák-kör kisajátítja a fogalmat, Hatvany többé nem közeledhet hozzá, ám továbbra is vallja az irodalom és élet összefonódását, valamint az írók/értelmiségiek vátesz- és prófétaszerepét. Ennek egy viszonylag késői, 1924-es megfogalmazásával zárom tanulmányomat: „Aki nem politikus, ne politizáljon. Nem vagyok politikus, politizálok. Politizálok mégpedig azért, mert nem mesterségem a politika. Mert írás a mesterségem vagy legalábbis írók művészetével való foglalkozás. Magyar politikáról helyesebb tanítást kap a Nyugat régi évfolyamainak, mint a képviselőház naplójának olvasója. Elcsodálkozva látom e folyóirat tízesztendős füzeteiben, hogy Ady a költő, Ignotus az elmélkedő s a Nyugat kisebb jelentőségű írói közül sokan, milyen pontosan éreztük és éreztem meg a forradalmas és katasztrofális jövendőt.”61 

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu