Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 1 | Czellár Csiba Judit | Irodalom

A nagymama titka

A nagymama ritkán jött hozzájuk, mert akkor nem nagyon utazgattak az emberek. Nehéz idők jártak, az emberi kapcsolatokat is megszabták a történelem kerekei.

Már öntudatlan gyerekként is érezte, a nagymama más, mint azok az idős asszonyok, akiket ismert. Magas, vékony, sudár tartású nő volt, arca finom vonású, haja fekete, csak itt-ott tűntek fel ezüst szálak a fekete hajkoronában. Titkon, táguló gyerekszemmel bámulta, hogyan készítgeti reggelente furcsa hajkoronáját a nagymama. Aprólékosan ujjára csavarta a hajtincseket, majd a hajtűkkel a fejéhez erősítgette a kis hurkákat sorba-sorba, míg egész fejét körbevette a különös dísz. Fekete selyemruhát hordott mindig, melyet szemérmes körgallérjától derekáig apró kis gombok díszítettek szerény szigorúsággal. Kevés beszédű, nem becézgetésre, hanem tettekre termett egyéniség volt.

Az unoka nem tudta, mi az, hogy szép, soha nem beszélt senki abban a világban a szépségről. Körülötte mindenki szegény volt, kopott, régi ruhákat hordott, tompa szürkeségben ismételt jelszavakban élt a jelen, de ő tudat alatt megérezte, hogy a nagymama nagyon szép.

A nagymama mindenben különbözött az általa ismert nőktől, a beszéde is más volt:

– Vigyázzatok, mert beleestök a gödörbe! – kiáltott rájuk egyszer, s ő, testvéreivel együtt, titkon kuncogott rajta, csúfolódva ismételgette: Be-le-e-söl, be-le-e-söl… Vajon miért nem tudja kiejteni az e hangot, talán azért, mert öreg?

A nagymama csallóközi volt. Gyakran mondogatta, hogy „Nálunk, Csallóközben ez így szokás”.

A gyerek nem tudta, mit jelent ez a szó, hol lehet ez a titokzatos Csallóköz, szülei nem említettek semmit sem erről, de ő mégis tudta, hogy valami csodás, mesebeli hely lehet az. Ott bizonyára leheletvékony tésztájú rétesek illata tölti be a napot, pirított mandulából készült habos karikák szegélyezik a fákat, vaníliaillat lebeg a kapuk alatt, és hallgatag, vékony, magas asszonyok fényesítik naponta a tűzhelyek szegélyét, sütik gyermekek álmait és a szeretet biztonságot sugalló ízével lesz tőlük hamvas a reggel.

Gyermekfejjel azt gondolta, a nagymama mindent tudott, az élet ismeretlen mélységét is ismerte. Egy kis falu, Vajka tanítójának feleségeként, vályogházban átélt életét két világháború tanította varrni, semmiből ételt készíteni, halott csecsemőket szülni, fájdalmat feledve újra életet adni a reménytelen jövőnek, fogcsikorgatva túrni a földet, gyümölcsöt termelni, naponta reményt nyújtani, csak a napnak, a gyerekeknek élve, szótlanul. Aztán más próbát követelt tőle a történelem: öregen, mindent elveszítve, országot, hazát kellett cserélni, megint újrakezdeni élni, betegséget legyőzni, értetlenül állva a történtek előtt, de mégis karácsonyt és ünnepet varázsolni az unokáknak a szürke jelenben, mert a nagymama mindent tudott.

Karácsony előtt érkezett pontosan időzítve a csomag, melyet anyjuk elrejtett előlük, de ők tudták, hogy a nagymama süteménye érkezett. Édes emeleteket rejtett a doboz, minden sora különböző finomságot sejtetett, egy varázslatos kéz szavakkal ki nem fejezhető gondoskodását, örökre megmaradó, álombeli ízét küldte nekik.

Mert a nagymama varázsló volt. Hiába akarta meglesni a titkát, nem sikerült, mert a nagymama észrevétlenül élt, csak a tettei jelezték, hogy van, nesztelenül kelt fel, észrevétlenül hozta rendbe magát, s mire a gyermek szemét kinyitotta, már halkan sistergett a sütőben a sült, húsleves illata töltötte be a házat, mákos, túrós, almás, meggyes rétesekkel terített asztal jelezte: vasárnap van újra nekünk.

A nagymama keze felejthetetlen maradt, nézte-nézte, de nem értette meg a titkot soha, hogyan lesz lebegően vékony és körzővel rajzoltan kerek a tészta, hogyan hullanak ördöngös gyorsasággal a finom levesbe való metéltek a nagymama kése alatt, egyszeri tésztahalmok születtek akkor, hogy évtizedekre maradandó, soha nem felejthető emléket hagyjanak maguk után.

A semmiből gyümölcsöt varázsolt, hiszen a kert talaja agyagos volt, de nagymama gyermekfej nagyságú barackjai ezt meghazudtolták, munkára termett szívóssága nem ismert lehetetlent.

Soha nem panaszkodott, nem sírt, igaz, nem is kacagott soha: de életét betöltötte az adni akarás.

Tündér volt, s mint tudjuk, a tündérek halhatatlanok, így nem is akarta senki sem hinni, hogy a nagymama beteg.

Az unoka már felnőtt volt, de ő sem akarta hinni, mikor meglátogatta a nagymamát.

A házat csend uralta, nagynénje suttogva beszélt: Nagyon beteg, pár napja van csak hátra…

A konyhában feketén, ellenségesen állt a nagy tűzhely, álnokul feledve egykori illatos melegét.

De nyílt az ajtó, és lassan, ajtófélfába kapaszkodva, remegő lábain egyensúlyozva ott állt a nagymama. Arcán lázrózsák égtek.

– Hát megjöttél? Jól utaztál? Éhes vagy, ugye? Gyorsan vacsorát készítek neked.

– De mama, menjen vissza az ágyba! – kérlelték majdnem sírva.

A sok évtizedes megszokott mozdulatok halált megvetve lassan győztek, s a tojást kavargatva a beteg kiegyenesedett, újra magas, sudár termetű nő lett, és pár percre, míg bírta magát tartani, ott volt minden, amit nagymama jelentett, a varázsos édes, rétesillatú felejthetetlen gyerekkor.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu