Kulturális folyóirat és portál

2013. május 8 | Tóth Ágnes | Irodalom

A marhanyelv

Macselár Mihály, felhörpintette a hatodik pohár szilvapálinkát, aztán hatalmasat csapott bárdjával a tőkén heverő marhafejre. Ebben a pillanatban, mintegy a bárdütésre, kongatni kezdett a református templom harangja.
A középkorú mészáros meghökkent, és bárgyú tekintettel nézett fel a közeli templom tornyára. Még csak dél sem volt. Hát akkor mi a büdös nyavalya történt. Mély ránc jelent meg homlokán a két vaskos szemöldöke között, ami azt jelentette, hogy erős gondolkodásra ösztökélte mámoros agysejtjeit. Közben kezdte darabokra bontani a marhafőt, a legjobb részeket félre téve Kricsmás Bencének, kedves ivócimborájának. És akkor hirtelen megvilágosodva, keservesen felordított és lecsapta a bárdot. Úgy ahogy volt, gumicsizmában és véres kötényben sebesen elindult a templom felé. Imbolyogva kacsázott, nagyokat káromkodva le-letért az útról az elszáradt nadragulyák, porlepte martilapuk és bogáncsok rengetegébe gázolva. Kétszer el is esett, letarolva néhány aszatot, aztán valahogy mégis visszatalált a köves útra. A 38 fokos melegben csak úgy gőzölt a háta, csattogtatta a nyelvét, káromkodott és nyalogatta vörös orra alatt az összegyűlt verejtéket.
Kricsmás Bence viszont már nem izzadt, nem káromkodott, sőt a napi fél liter pálinkájára sem vágyott. Csak feküdt mozdulatlanul, karjait összefonva domború mellkasán és mélyen hallgatott. Olyan mélyen, ahogy a bárányok hallgatnak, miután Macselár Mihály feldarabolta őket a bárdjával.
A templom zsúfolásig megtelt a falubeliekkel, még a Kricsmás Bence volt szeretője is ott szorongott a kocsmáros és a postás között, aztán megpillantva a koporsó oldalán a feliratot: „Élt 48 évet”- olyan keserves sírásra fakadt, hogy a boltos lány odaadta neki az egész csomagnyi papír zsebkendőjét.
A fiatal tiszteletes a ravatal mellett állt és beszédében éppen ott tartott, hogy „…és higgyétek el nékem, hogy az élet nem ér véget a koporsónál, mert az ember lelke halhatatlan, és aki élete során hitt Jézus Krisztus Urunkban, annak Istennél örök élete van”, amikor furcsa hangokra lett figyelmes. A hangok a mellette álló kétgyermekes kántorból és a gyászoló gyülekezet soraiból törtek elő és a sírás meg a visszafojtott kuncogás ötvözetét képezték.
A pap követte a kántor pillantását és elakadt a szava. Meglátta ugyanis Macselár Miskát, aki illumináltan, véres kötényben és bogáncsokkal megkoronázva állt egykori ivócimborájának a koporsója mellett, és verejtékező homlokát egy hatalmas marhanyelvvel törölgette, amit zsíros nadrágja zsebéből húzott elő.
Így történt aztán, hogy a templomban egyre jobban kezdett hullámzani egy furcsa zöngésű moraj, mely végül ellenállhatatlan röhögésbe csapott át, és megfékezhetetlenül tört utat a mennyezetig, elzúgott a fejek felett, a sorok között, majd hangosan nekicsapódott a koporsónak, amiben a megboldogult pihent, és aki abban a pillanatban felült, magához térve alkoholos kómájából. A rémülettől olyan csend támadt a templomban, mint a sír mélyén, ami az elhunytra várt. A gyászolók bénultan, elakadt lélegzettel meredtek a csodára, és nem akartak hinni benne, mindaddig, amíg a feltámadott megpillantva a koporsója mellett álldogáló Mihály barátját, amint az egy nagy zsíros marhanyelvvel törölgeti a könnyeit, olyan hahotázásra nem fakadt térdét csapkodva, hogy lesodorta magáról a szemfedőt és a részvét virágcsokrait. Aztán a mozdulatlanná merevedett emberek szeme láttára kimászott a koporsóból, és átnyalábolta, a mészárost, szorosan magához ölelve, kötényestül, marhanyelvestül, bogáncsostul, és miközben a válluk egyre jobban rázkódott a nevetéstől meg a sírástól, mintegy megváltásként, felzúgott az orgona és a felocsúdó gyülekezet ajkáról elsöprő erővel csendült fel a 90. zsoltár: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…”

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu