Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 22 | Kupán Árpád | Kultúra

A legnagyobb magyar bihari napjai Naplójának tükrében

Gróf Széchenyi István halálának 150. évfordulója tiszteletére, a 2010. esztendőt hivatalosan Széchenyi-emlékévvé nyilvánították, s ennek keretében számos rendezvényen idézik a nagy reformer és civilizátor emlékét, méltatják nagyszerű tetteit, alkotásait, újkori történelmünkben betöltött kiemelkedő szerepét.

Mi bihariak, nagyváradiak, diószegiek büszkék vagyunk arra, hogy a fiatal Széchenyi életének egy nem túl hosszú, de meghatározó jellegű szakaszát ezen a vidéken töltötte, s az itt szerzett élmények, tapasztalatok is hozzájárultak ahhoz, hogy a későbbi években tetteivel, cselekedeteivel kiérdemelje a legnagyobb magyar elnevezést.

A Biharban, pontosabban Diószegen töltött napjairól egy rendkívül hiteles forrás áll rendelkezésünkre, Széchenyi István naplója, amelyet szinte egész életében vezetett. Ezekben a feljegyzésekben számos olyan adat, tény olvasható, amelyből nem csak a szerző gondolat- és érzelemvilágát ismerhetjük meg, de magát a kort is, amelyben ő élt és alkotott.

Az ifjú Széchenyi 1814 júliusában a napóleoni háborúk hadszíntereiről visszatérve Bécsben vetette papírra első naplófeljegyzéseit. Ezek a feljegyzések német nyelven íródtak, mivel abban az időben ő németül írt és beszélt a legfolyékonyabban, mondhatni anyanyelvi szinten. Később, mikor már egyre több időt töltött Magyarországon s bekapcsolódott a közéletbe, a helyi politikába, az országgyűlések munkájába, felfrissítette gyermekkorában szerzett magyarnyelv-készségét, elsajátította a nyelvújítás eredményeképpen kialakult magyar irodalmi nyelvet, de ennek ellenére naplóját szinte mindvégig németül írta. Az 1820-as évektől azonban egyre gyakrabban bukkannak fel magyar szavak és mondatok naplója szövegében, sőt később egész oldalas magyar nyelvű feljegyzések is olvashatók benne.

Naplóját Széchenyi kizárólag saját maga számára írta, gondosan óvta idegen szemektől, olyannyira, hogy 1822-től zárral felszerelt bőrkötésű jegyzőkönyveket használt. Végrendeletében még az 1830-as években úgy rendelkezett, hogy halála után összes naplóját semmisítsék meg. 1841-ben viszont olyan toldalékkal egészítette ki, hogy naplóit és személyi iratait titkárára, Tasner Antalra hagyja, azzal a kikötéssel, hogy azokból csak azokat a részeket hozhatja köztudomásra, amelyek más személyeket nem kompromittálnak. Tasner Széchenyi halála után eleget tett ennek a kérésnek, s eltávolított, kitörölt a naplók szövegéből minden, általa kényesnek tartott részletet.

Széchenyi irathagyatéka csak 1877-ben jutott igazán méltó helyre, az általa alapított Magyar Tudományos Akadémiára, ahol ezen iratok elhelyezésére külön Széchenyi Múzeumot létesítettek. 1945 óta viszont az MTA könyvtárának kézirattárában őrzik.

Széchenyi naplóinak első teljes, betűhív kiadására 1925–39 között került sor, amikor a Magyar Történelmi Társulat a legavatottabb Széchenyi-kutató Viszonta Gyula szerkesztésében, értelmező jegyzetekkel ellátva hat vaskos kötetben adta közre (német nyelven). A naplók teljes magyar nyelvű fordítása csak 1978-ban készült el, jelent meg, s azóta még két újabb kiadásra került sor, már a 21. század elején.

Amint már említettük, az első naplóbejegyzés 1814 júliusában történt, de csak 1820. június 6-tól vezette rendszeresen naplóját Széchenyi, Ami rosszat és jót átéltem címmel. Neves irodalomtörténészek szerint Széchenyi naplói az 1820-as évek elején még valóságos irodalmi alkotások, és az általa írt legszebb szövegek közül valók. Nem tévedtek azok, akik szerint Széchenyi írónak indult, s ehelyett mégsem igazi politikussá vált, hanem inkább olyan költővé, aki versek helyett hidat és intézményeket hozott létre. Széchenyinek a naplóírás az önismeret, az önminősítés, sőt, a tökéletesülés lehetősége volt, vagyis gyónás, önmaga képezésének és megtalálásának az eszköze.

Az 1820-as évek eleje Széchenyi életének az a korszaka, amikor a fiatalon szerzett és felhalmozott ismeretek, tapasztalatok birtokában megpróbálja meghatározni azt az utat, amelyet tapasztalatszerzéssel lezáruló ifjúsági életszakasza után bejárni szeretne. Harmincadik születésnapja előtt pár hónappal vallotta be naplójának: „Mi minden akar Sz. I. gróf lenni?

Híres katona akar lenni, minden rendjellel kitüntetve, s minden hírlap révén nevezetes. Egész életében utazni akar és végül kivándorolni.

Meg akar nősülni és minden ügytől szabadon teljességgel a társasági életnek szentelni magát.

Nőtlen akar maradni, minden társaságot kerülni, s mint igaz embergyűlölő, lovakat tenyészteni.

Diplomáciai karriert csinálni.

Függetlenül, minden ügytől szabadon Svájcban, Franciaországban, Angliában, Itáliában – életét – életét a világban gyönyörködve befejezni.

Egy pártnak akar a vezére lenni és magát teljesen a jog és az alkotmány ügyének szentelni.

Szépíró akar lenni – verseket és szomorújátékokat írni.

Ez a fiúgyermek velem egyidős, s mivel még nem tudja, milyen irányt fog életének adni, egyszerre fekszik neki minden tudománynak, amely érdeklődését felkelti – elképzelhető, minden szakmában mennyire viszi! […]” Majd megfogalmazza végkövetkeztetését:

„Minden ember, bármilyen rangban született is, egy bizonyos dologra kellene mindenestül ráadja magát, hogy aztán minden egyebet csak mellékesen kezeljen.”

Amikor ezeket a sorokat rótta naplójába, már túl van a Napóleon elleni háborúkban szerzett harci tapasztalatain, sikereit öt nemzetközi jelentőségű katonai kitüntetéssel ismerte el Sándor orosz cár, II. Frigyes Vilmos porosz király, Viktor Emánuel szárd király, I. Ferdinánd nápolyi-szicíliai király és I. Ferenc osztrák császár. A háború után továbbra is az osztrák hadsereg kötelékében maradt, az ulánus ezredtől saját kérésére a György angol régenshercegről elnevezett huszárezredhez helyezték át kapitányi rangban. Szabadságot vesz ki, beutazza Nyugat-Európa híres kulturális központjait, ekkor jár először Londonban. 1818-ban nagyszabású keleti utat járt be, 1819-ben Görögországot, Máltát, Szicíliát kereste fel, katonai megbízásból.

1820-ban saját kérésére a Hessen-Homburg huszárezredhez helyezik át, melynek állomáshelye Magyarország keleti részén, Debrecenben volt. Naplójában nem ír arról, milyen meggondolásból kérte áthelyezését egy olyan ezredbe, amely annyira távolra esett Bécstől és szülei dunántúli, nagycenki uradalmától. Feltehetően az a cél vezérelte, hogy megismerje hazája keleti tájait, az ottani körülményeket is. Ekkor még nem tudhatta, hogy az itt szerzett tapasztalatai döntően befolyásolják további életét, pályafutását, megváltoztatják gondolkozásmódját.

1820. június 16-án ezt írja naplójában: „…kaptam parancsolatot a Hessen-Homburg huszárokhoz bevonulni! Helyzetem a természetben szokatlan állapot, mert mozgás nélkül, egy helyben állok – hátra nem megyek – rangom szerint legalábbis nem, de előre sem lépek, az is bizonyos. […] A bevonulásra nehezen szántam rá magam – oly sok idő után – semmi miatt – szabadságom és függetlenségem terveit oly messzire elhalasztani. Öreg atyám kedvére tettem, ki is azt jósolta, hogy a nyárfazöld uniformis majd szerencsét hoz nekem.”

1820. július 24-én érkezett meg Debrecenbe. Úti benyomásiról sokat elárul ez a mondat: „Szegény, mélyresüllyedt ország, gondoltam elszorult szívvel és elrontott gyomorral egész úton.”

1820. augusztus 9-én a következő elgondolkoztató sorokat írta naplójába: „Augusztus 6-án svadronomnak a Debrecenhez közeli kis erdőben ünnepséget rendeztem 200 kancsó bor, 10 forint ára kenyér és 20 forint ára szalonna volt a frissítő. Az emberek veres nadrágban és fehér zekében, zubbonyban voltak. Fesztelen viselkedésük úgy megszépítette őket, hogy kezdtem szeretni századomat. Az ember Achilészt sorba-rendbe igazodott közkatona helyzetében, avagy raporton sehogy sem képzelheti el. Annyira ellágyulok, ha valami hazait látok, hogy egy hegedű, egy cimbalom, de még egy duda is elég, hogy sírásig elszoruljon a szívem! Senki ember ne akarja megváltoztatni, vagy éppen elpusztítani egy nemzet nyelvét; olyan ez, mint a zománc, mely a fogat burkolja. A svadron úgy nekitüzesedett a végén – anélkül, hogy berúgtak volna, hogy roppant kedvet éreztem ott rögtön valami attakra indulni velük.”

Amikor megtudta, hogy svadronjával nem Debrecenben, hanem a Nagyváradhoz közeli nagyközségben, Diószegen fog állomásozni, naplójában 1820. december 3-án feljegyezte terveit, mit fog itt elvégezni. Nézzük: „Diószegen fogom:

1. Görögországi utazásomat összeállítani és rendezni [Vagyis az ott készült jegyzeteit feldolgozni. Sajnos csak rendezte a megírt részeket és az egyes füzeteket egybe kötötte.]

2. A kérdést, hogy a lélek tökéletessége a világi okossággal mennyire függ össze, kidolgozni és befejezni [Nem készült el.]

3. A lótenyésztésről írni [Nem írt értekezést, csak egy olyan folyamodványt az uralkodóhoz, melynek mellékletében alaposan tárgyalta a kérdést.]

4. Észrevételek a portyázó hadviselésről és az előőrs szolgálatról [Nem írta meg.]

5. Teljes reformok Ausztriában [Nem írta meg.]

6. Nevelési terv [Ezt sem fejezte be.]

7. Regényemet befejezni [Ennek csak a terve maradt ránk.]

8. Childe Haroldot lefordítani [Csupán belekezdett, majd abbahagyta.]”

Végül megjegyzi: „Öt hónapra való munka. – Emellett Homeroszt akarom olvasni, s magamat egészen Magyarország történelmének és törvényeinek szentelni.”

Diószegre végül 1820. december 16-án érkezett meg, naplója szerint 1/2 7 óra alatt tette meg az utat. December 20-án Nagyváradon értesült arról a szomorú hírről, amit így örökített meg naplójában: „1820. dec. 13-án reggel 1/4 10 órakor meghalt szeretett atyám.”

1820. december 23-án jegyezte fel az alábbi megrendítő sorokat: „Az egészségem napról napra rosszabb – és úgy érzem, idegeim, szívem és agyam oly mértékben támadtatott meg, hogy előre látom teljes felbomlásukat. Álmaim oly elevenek, hogy úgyszólván átmennek az éberség állapotába, ébren önkéntelen álmodozásokba esem, s a határvonal álom és ébrenlét között már szinte megszűnik. Úgy érzem, időnap előtt megöregedtem! Hogyan lesz vége ennek a nyavalyának? Csak nehezen tudom eszméimet és gondolataimat összeszedni – és értelmemre, kedélyemre minden új órának új hatalma van. Csak azok mellett tudnék pihenni, akik emlékezetemben szüntelenül oly jelenvalók. Ha még sokáig élek, karakterem nem ölt-e holmi egészen nőies, kicsinyes, töpörödött alakot?”

Ezek után minden átmenet nélkül így folytatja: „Holnapután Debrecenbe megyek és oly nyersen kérem meg az óbestert Schönecker őrmesterem hadnaggyá tételére, hogy vagy mindjárt igent kell mondania, vagy kereken megtagadnia. Hogyan lesz képes az utóbbit cselekedni?”

Majd ismét elvont dolgokról filozofálgat, és egy Byron-idézettel zárja aznapi naplójegyzetét: „A magánosság méltó halálra érlel, a társaság kurta életörömre nevel.”

1820. december 24-én ezt írta napl

ójába: „Gyalog Diószegről Székelyhídon voltam. Papaneck intézőtől néhány vödör bakatort vettem, vedrével 30 forintért. Az úriszéket éppen ülésezés közben találtam. Az atyafiak a politikáról fecsegtek. »Ilyen szabadságot, mint minálunk, bizony sehol sem találhat az ember. Még az angoloknak is csak papíron van meg a szabadságuk« – és így tovább. Alig gondolkoznak ezek az emberek, s ha igen, akkor is csak magukra gondolnak – a parasztról teljesen megfeledkeznek, semmiség a szemükben. – Minő ékesszólással kellene bírnunk, hogy meggyőzzük ezeket az embereket anélkül, hogy megsértenők, hogy igazságtalanok és tudatlanok – és minő bölcsességgel és földöntúli szerencsével, hogy helyesebb elvekre és nézetekre vezethessük őket.

Hol úgy érzem, hogy vonzódom e nyers néphez – melyet alapjában véve szeretek –, hogy tanítsam, felemeljem, emberré neveljem, hol látni sem bírom és elutasítom magamtól. Tudatlanságuk elérzékenyít; szívesen segítenék rajtuk életemmel és véremmel is; sorsukat megosztanám és elviselném. De gyakorta elborzaszt és felháborít igazságtalan vakságuk, gőgjük és elbizakodottságuk! Hol fognak majd nyugodni hamvaim, kérdezem sűrűn magamtól, hazámban-e, vagy idegenben?

Másnap, december 25-én már Debrecenben datálja naplóját, és feltehetően aktuális olvasmányából Mme Stael szavait idézi, francia nyelven: „Egy nemzetnek nincs karaktere, csak ha szabad” – s felteszi magának a kérdést: „Mindig ez a helyzet? Úgy látom, a népek leginkább olyankor mutatják ki karakterüket, amikor azon a ponton állnak, hogy szabadságukat elveszítsék, vagy nemrég veszítették el, és vissza akarják szerezni.”

1820 utolsó napjaiban elhagyja Bihart, néhány napot Pest-Budán tölt, majd Bécsbe utazik – ott tölti a telet, utána Pozsonyban és újból Pest-Budán tartózkodik. 1821. április 22-én feljegyezte naplójába: „Két órát szaladgáltam templomokban. Fürödtem a Dunába, ami nagy feltünést keltett Pesten! Délután a Városligetben. Micsoda város, micsoda nemzet, micsoda társaság!” – s utána szögletes zárójelben három vonal arra utal, hogy a többit titkára később törölte.

1821. április végén tért vissza ezredéhez, előbb Debrecenben töltött néhány napot, s csak május 4-én írja, hogy: „Diószegre érkeztem és Glotz főhadnagytól a svadront átvettem. Beteg, sárga és buskomor vagyok. Május 4-én Desfours tábornok lapidáris stílusban írja nekem, hogy 120 aranyat adjak neki kölcsön. Ez a férfiú minden pénzét korhely módon elverte, ezért egy fillért sem adok, és a következő levelet írtam neki: »tábornok úr, tegnap, ideérkeztemkor találtam itt megtisztelő levelét – és hog yne ringassam semmiféle tévedésbe, sietek közölni, hogy körülményeim nem engedik meg a kért 120 arany elküldését. Ön meg fogja nekem bocsátani (…)«”

Diószegi állomáshelyéről többször ellátogat Nagyváradra, Félixfürdőre, Püspökfürdőre, Monospetribe, Margittára – többnyire lóháton vagy lovas kocsival. Meg is jegyzi naplójában erről: „saját tulajdonunk a legjobb minden dologban”. 1821. június 19-én feljegyezte: „Püspökfürdőtől Belényesre gyalog 11 óra alatt mentem és meglehetősen elfáradtam. A távolságot 8 mérföldre becsültem. 1819-ben Bécsből Nagycenkre 14 és fél óra alatt mentem, de sokkal fáradtabb voltam. Tartom magam! Goldsmith Római történelmét alig tudom letenni kezemből.” Gyakran számol be olvasmányairól: „Goethe és Schiller drámáit, majd a Tartuffe-öt olvastam, az Emile-t folytattam. Gentznek Burke-fordításába belefeledkeztem.”

Számtalanszor említ vendégeskedéseket, ebédeket Illésy generális, Simonyi óbester, Klobusitzky főispán, Lányi és Zichy gróf társaságában, s partnereiről meglehetősen kemény szavakkal fogalmazza meg véleményét. Például: „Báró Simonyi, hamarosan gróf Simonyi teljesen bolond lett, méghozzá oly bolond, akinek csak az alkalom hiányzik, hogy bitófára kerüljön.”

Kiábrándultságához az is hozzájárult, hogy nem sikerült valóra váltania előléptetési reményeit. Erről ezt írja naplójában: „Május 4-én Morvaytól levelet kaptam, melyben azt írja, hogy egyezséget akar velem kötni. Én 100 aranyat ajánlottam neki évenként, ha őhelyette lehetek őrnagy az ezredben. Még vagy 40 évig élhet, következésképp 4000 aranyat fizetek a dicsőségért, hogy 8 és fél éves századparancsnokság után a királyt mint őrnagy szolgáljam! – Boldogtalan az az ország, istenemre, melyben saját fiai, kik hazaszeretettől égnek, s nem ismernek nagyobb örömöt, mint hasznára lenni hazájuknak – előmenetelüket arannyal kell megvásárolják, hogy végül is ne vágjon elébük minden idegen. Az édesanya a legjobb gondozója gyermekeinek – és hazájukat csak azok szeretik, akik a földjén nőttek fel. Mily kelletlenül szolgálok én! Hány évnyi önfeláldozás még, míg lelkiismeretesen azt mondja: »Most élj magadnak és saját boldogságodnak!«”

1821. május 20-án újból visszatér a kérdésre: „(…) Glotz felesége és sógornője nem tudják megérteni, miért szolgálok. A függetlenség, amiből én hivatást csinálok, lelkem benső nyugalmától függ, mely csak az Isten, az emberiség, a haza és családom iránti valamennyi kötelesség legfontosabb teljesítése árán őrizhető meg tisztán és örökké. Vagyon, egészség, de még a rang és tapasztalat is mulandó javak – a jó lelkiismeret a börtönben is értékes vigasz: és annak, aki ép testtel bir, és tekintélyes vagyon ura, nem kötelessége-é a hazáját szolgálni? Mit válaszolhattak volna erre ők.”

1821. július 1-jén már nagyon elkeseredetten fogalmaz: „(…) A magyar ügyek menetéből ítélve, ha valaha kvietálni fogok, a civil életben másfajta előlépésem nem lesz, csak börtönbe, jóllehet egyetlen szív sem izzik forróbb és őszintébb hazaszeretettől,  mint az enyém. Ahol azonban a király a hazától szolgálatban elválasztható, és ha az egyiknek nem tetszik, ha a másiknak használ az ember, vagy mig az egyiknek használ, a másiknak terhére van és kárt okoz: ott […] Kolumbiába megyek meghalni.” 1821. július 2-án csupán két szót ír naplójába: „Diószegre, a börtönbe” – utána viszont a szögletes zárójelbe tett vonalak arra utalnak, hogy a titkár törölte a további megjegyzéseit.

1821. július 6-án először ír saját parancsnoki feladatkörének teljesítéséről: „Századomat lovaglásban és lövésben gyakoroltattam. Simonyi óbester Bécsbe megy; sorsom tehát nemsokára eldől. Ajánlatot teszek neki, hogy 500 aranyat adok annak, aki engem őrnaggyá tesz majd. Fogadok, hogy 100 Lajos-aranyat megtart magának belőle. De megtegyem-é ezt? Még fizessek is a császárnak, amiért őt szolgálnom szabad? Milyen legyen az ember minden nap? Egyenes, igaz, szenvedélytelen, mértékletes, tartózkodó, szorgalmas, megfontolt.”

1821. július 11-én újabb fordulatról számolt be naplójában: „(…) Holnap Nagyváradra megyek, s onnan mindjárt Erdélybe. Ahhoz a pretextushoz folyamodtam, hogy az óbesterrel küldettem el magam (elsősorban lovakat vásárolni) – hogy ne legyen újabb szabadságra szükségem, amit az udvari Haditanács a szokásos szeretetreméltósággal könyvelne el és alkalomadtán egészen biztosan a szememre hányna. A lóvásárlás tehát ürügy volt, és lett három hét szabadságom. Ha nem táplált volna az a remény, hogy Debrecennek, illetve Diószegnek többé a tájára sem jövök, erre az utazásra az idő rövidsége és a szükséges felszerelés hiányában sohasem vállalkoztam volna. Lehetőségeim tekintve, aközött, hogy az egészségtelen Diószegen maradok és egzecíroztatok, vagy jó levegőt szívok és utazom, még ha minden haszon nélkül is – egy pillanatig sem ingadozhattam” – írta utazásának kezdetén, július 13-án. Erdélyi utazásának tapasztalatairól is részletesen beszámol naplójában, ez viszont nem tárgya a jelen írásnak. Naplójából kiderül, hogy viszszatértében  augusztus 1-jén Zsibóra, Wesselényi Miklós birtokára érkezett. Erről így ír: „Wesselényi Miklós közelebbi megismerésével igen sokat nyertem. Vele szoros és felbonthatatlan barátságban fogok élni, érzem ezt. Több lovat vásároltam.”

1821. augusztus 4-én tért vissza állomáshelyére, szeptember 6-án svadronjával Nagyváradra érkezik, majd Debrecenbe mennek csapatösszevonásra, seregszemlére, amely a hónap végén zárult, amikor is a regiment szétoszlott, és Széchenyi saját lovaival Pestre utazott. Tíznapi magyarországi utazgatás után Bécsbe ment, ahol 1822 február végéig maradt, és újabb sikertelen kísérletet tett őrnaggyá való előléptetésére. Miután ezt nem sikerült elérnie, újabb egyévi szabadságot kért és kapott, külföldi tanulmányútra. Wesselényi társaságában beutazta Németország, Franciaország, Anglia jelentősebb városait, kultúrközpontjait, majd 1822 szeptemberétől Bécsben tartózkodik. 1823 tavaszán végiglátogatja magyarországi birtokait, majd május 15-én bevonul ezredéhez. Naplója szerint 1823. május 16-án Szalontára érkezett, ahol „véletlenül összeakad” Simonyival, aztán Nagyváradra megy. 1823. május 17-én csupán ennyit jegyez fel: „Délután Diószegre! Most ismét a hadseregnél vagyok. [- – -]” Május 24-én: „Morvaynak 10.000 váltó forintot ígértem, ha az előléptetés jogát átengedi [azaz az előléptetésre való jogosultságot]. – Ravasz diplomata, noha kövér és sima, gyermekes, becsületes arc! De én elhatároztam, hogy egy krajcárral sem adok többet, és semmi egyezségre nem lépek vele, ha az ügyet halogatni akarja vagy a regimentben őrnagy akar lenni.”

Újból gyakran utal naplójában olvasmányaira. Voltaire Candide című regényéről megjegyzi, hogy „igen szórakoztató, gondolkodó fők számára nem veszélyes – igen ártalmas felületes olvasónak”. Egy másik Voltaire-regényről, a Zadigról írja: „Nem tudván érvényesülni a világban, úgy állt rajta bosszút, hogy gyalázta. Milyen sok az ilyenfajta ember.” Stolberg Utazás Svájcban című regényéből idézeteket másol naplójába, s hozzáfűzi: „Jólesett nékem Rousseau-ról szeretet- és kíméletteljes ítéletet hallani. Most már Stolberg is halott – s én buzgón kiálthatom: Nyugodj csendesen, derék ember!”

Többször panaszkodik naplójában egészségi állapota miatt; május 28-án: „Nagyon beteg vagyok – heves fájdalmak.” Június 2-án: „Egy köpölyözőt, különösebb ok nélkül, a tarkómra tétettem. Egészségem igen rossz. Fájdalmam nincsen – de egészen szétestem. Négy esztendő óta jóformán döglődve élek [- – -]” Majd minden átmenet nélkül így folytatja: „Aki Machiavellinek kiváló Firenze történetét olvassa, meggyőződik arról, hogy a firenzeiek nem voltak alkalmasak a szabadságra [- – -] A valódi szabadságot meg lehet vásárolni – de nem pénzzel és földi javakkal, hanem tiszta piros vérrel.” 1823. október 8-án: „Beteg voltam. Erősen eltökéltem, mint kapitány nem szolgálok tovább. Mindenestül kvietálni – semmibe bele nem avatkozni, mert minden vanitatum vanitas, és életemet oly kellemesen élni, ahogy csak lehetséges.” (Október 13-án feljegyezte: „Kellemetlen felfedezést tettem: hajamat szokatlanul hullatom, s hamarosan kopasz leszek, ami elég kellemetlen házassági terveimet illetően. Egyáltalán mindenestül rokkant és rozoga vagyok. Mily keveset él az ember alapjában véve, s mily kevés az olyan, akiről azt mondják, becsületesen, eredményesen élt! Az egész fejemet le fogom beretváltatni és majd parókát viselek.”)

Ekkor már úton volt ezredével Lengyelország felé, s közel egy hónapos menetelés után, november 4-én érkezett századával Lembergbe, ahonnan Bécsbe utazik és újabb szabadságot kér és kap. Ezzel tulajdonképpen lezárult katonai pályafutása, de hivatalosan csak 1826. február 15-én lépett ki a katonai szolgálatból.

Újabb külföldi utazások és magánéleti problémák lezárása után, 1825 szeptemberétől bekapcsolódik a politikai életbe, részt vesz Pozsonyban az 1825. szeptember 12-én megnyíló országgyűlésen. Ez gyökeres fordulatot jelentett életében, további pályafutásában. Elindult azon az úton, amelyet végigjárva jogosan érdemelte ki a szintén zseniális politikai ellenfele, Kossuth Lajos által adott „a legnagyobb magyar” megnevezést.

Széchenyi István Biharban töltött évei, az itt szerzett tapasztalatai is megalapozták, előkészítették azt a hatalmas alkotó munkát, amelyet országunk és népünk felemelkedéséért, korszerűsítéséért, fejlesztéséért végzett.

A bihariak időben felismerték Széchenyi nagyságát, tevékenységének, alkotásainak óriási jelentőségét, s Bihar vármegye vezetősége 1836 februárjában levélben kérte beleegyezését, hogy a vármegyeházán képmását kifüggesszék. Széchenyi István válaszlevelében felhívta a figyelmet Barabás Miklósra, s e megrendeléssel indult el ő a siker útján s vált a magyar portréfestészet klasszikusává. Széchenyi István levelében így írt: „A Tekintetes Rendek midőn Széchenyi Istvánt megbecsülik, s ha lehet, a hűségnek még erősebb láncaival kötik magukhoz, Barabás Miklós képírót, hazánk fiát is gyámolítják, elősegítik.”

Mi mai bihariak, diószegiek, váradiak büszkék vagyunk arra, hogy a „legnagyobb magyar” életének egy rövid, de jelentős szakaszát itt töltötte.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu