Kulturális folyóirat és portál

2014. december 23 | Kelecsényi László | Kultúra

A kultusz mindig igazságot akar tenni

Kőrössi P. József: – Ma egy olyan íróval fogok beszélgetni, aki nemcsak szépíró, nemcsak erről ismert, hanem filmtörténészi tevékenységéről is, amit nagyon régóta folytat. 1975-ben szerzett az ELTE filozófia szakán diplomát, majd 1978-ban ugyanitt doktorált. Már akkor előrelátó volt, mert háromszáz példányban ki is adta a doktori disszertációját. A Magyar Filmtudományi Intézet tudományos kutatója volt, a Duna Televízió külsős sajtómunkatársa. Balázs Béla-díjas. Huszonegy könyvet jelentetett meg, ezek között igen különlegesek is vannak. Van köztük filmtörténet (Vászonszerelem. A magyar hangosfilm 1931-től napjainkig), regény, novella. Latinovitsról és Karádyról többször írt könyvet, de Ottlik életét is kutatja. Ólomévek című regénye kizárólag elektronikusan érhető el, ő az első kortárs szerző, aki nem berzenkedett az elektronikus könyvektől. Beszéljünk először a doktori disszertációdról.
Kelecsényi László: – Nagyon sok Lukács György-könyvet olvastam. Meglehetősen keveset írt a filmtörténetről, és ez nagyon fölpiszkált.
K. P. J.: – A filozófia felé orientálódtál, de azt tudom, hogy egészen kicsi korodtól érdekelt a film.
K. L.: – Sőt az érdekelt igazán. Azt nem mondanám, hogy moziban születtem, de apró gyerekkoromban sokszor vittek a szüleim moziba, főleg édesanyám. Beteg voltam, kimaradtam az iskolából pár hétre, az orvos javasolta, hogy vigyenek moziba. Tízévesen elkezdtem önállóan járni, két forint ötven fillér volt a jegy. Ez volt az egyetlen szórakozási lehetőség, televízió még nem volt.
K. P. J.: – Miket néztél meg?
K. L.: Vittek, nem én választottam. De később volt olyan, hogy mindent megnéztünk, francia, szovjet, kínai, olasz filmeket, éveken keresztül jártunk minden bemutatóra az osztálytársaimmal. Ez évi 150 filmet jelenett. A mennyiség egy idő után minőséggé válik, és elkezdtem válogatni. Volt egy nagyon hülye időszakom. A hatvanas évek elején kezdték el közvetíteni a műkorcsolyát, kijöttek a pontozók, hatos volt a legmagasabb, és tizedeket adtak. Elkezdtem én is pontozni a filmeket egy füzetbe, följegyzéseket írtam. Aztán abbahagytam és folytatódott ez könyvekben. Egy zsebnoteszba írtam fel mindent, mai napig emlékszem, hogy melyik filmet kivel láttam, a mozi egy közösség. Ha jó volt a film, akkor amikor kijöttem, még pár percig abban a történetben éltem, még rám is szóltak néha, hogy ne hülyéskedjek. Most már szalagról meg lemezről nézek filmet, nem járok olyan sokat moziba, ez az érzés elveszett.
K. P. J.: – Igen, mondtad, hogy a házimozit szereted.
K. L.: – A kilencvenes években már elég sok szalagom volt, akkor még VHS-en. Indult a Duna Tv, rengeteg filmet vetített. Négy-öt-hat barátot meghívok általában és megnézünk valamit. Nem vagyok terrorista, mondjuk, Tarr Bélát nem vetítek, nem, mert rosszak, hanem tudomásul veszem, hogy nem mindenki szereti.
K. P. J.: – Kosztolányi Ádámnak, Kosztolányi Dezső fiának, aki nem volt egészen egészséges, volt a szokása, hogy beült az Uránia moziba reggel és este jött ki.
K. L.: – Az már tényleg perverzitás, egy filmet háromszor megnézni egymás után. De olyat én is csináltam, amikor lógtam a suliból, hogy filmekre jártam egész nap. Félévig ment ez, aztán amikor otthon kiderült, állati nagy balhé lett, és abbahagytam.
K. P. J: – Otthon hogyan fogadták a mozimániádat?
K. L.: – Elnézték. Televízió még nem volt. Emlékszem az első készülékre, amikor megvettem. Akkor már egyedül éltem, először csak kölcsönöztem egyet, hogy lemérjem magamon, mennyire lennék a rabja. Addig csak vendégségbe jártam focimeccset nézni. A rabja egyáltalán nem lettem, most sem használom, csak közvetítő-készüléknek.
K. P. J.: – Te Gothár Péterrel és Bereményi Gézával is dolgoztál együtt, a filmek dramaturgja voltál, például a Megáll az idő című filmnek. Milyen volt velük dolgozni?
K. L.: – Két nagyon különböző ember volt akkor Gothár és Bereményi. Ők együtt kezdtek, Bereményi akkor még csak író volt, Gothár pedig egy kiváló rendező, játékfilmeket rendezett. Az volt a dolognak a szépsége, hogy nagyjából egyidősek vagyunk és egyformán gondolkodtunk. Gothár kicsit szúrósabb személyiség, sokan nem kedvelik emiatt, tüskés, mint a filmjei. Bereményi simulékonyabb ember volt. Emlékszem, hogy a Megáll az idő hogyan készült. Megvolt a történet, de a vége még nem volt meg. Ültünk Bereményiékkel egy presszóban, beszélgettünk, aztán ott találta ki a megoldást. Bereményi betette a saját telefonszámát is a filmbe, és a film annyira kultuszfilm lett, hogy a huszadik évfordulóján volt egy vetítés a Toldiban. Volt egy kvíz akkor, hogy ki emlékszik még a telefonszámra, és volt, aki tudta! Szállóigék lettek belőle, poénok.
K. P. J.: – Mit csinál egy dramaturg?
K. L.: – Örkény István mondta egyszer, akit én nagyon szeretek, és aki volt is egyszer dramaturg, hogy: „Rájöttem, hogy a dramaturgnak az a dolga, hogy semmit se csináljon.” Ebben sok igazság van. Különböző alkatú rendezők vannak. Vannak a terroristák, akiknek elmondod a véleményed, bemegy a fülükön, aztán ki is jön és csinálja tovább. Vannak olyanok, akik nem tudnak írni, azoknak segíteni kell, írtam én már forgatókönyvet rendezőnek úgy, hogy neki volt rá szerződése, nekem nem. Az ötvenes években, a Rákosi-korszakban a politikai komisszárok voltak a dramaturgok. Ez a forradalom után eltűnt, a dramaturg maradt, mint egy irodalmi segéderő.
K. P. J.: – Konzultációra nem jó a dramaturg?
K. L.: – Dehogynem. Elsősorban arra jó, hogy megkapja a forgatókönyvet és beszélgetnek róla. Amikor a filmesek felszabadultak, az újhullámban nagyon rendezőközpontú lett a filmgyártás. Témát ajánlani nem lehetett, semmibe nem lehetett beleszólni. Nem volt hatalma sem a dramaturgnak, de hát miért is lenne, a rendező viszi a bőrét a vásárra, a dramaturg a szürke eminenciás. A tizedes meg a többiek című filmben viszont a dramaturg, Szász Péter írta bele a forgatókönyvbe a szállóigévé vált mondatot: „Az oroszok már a spájzban vannak!”
K. P. J.: – Külföldi filmesekkel, rendezőkkel, dramaturgokkal, filmgyártókkal volt kapcsolatod?
K. L.: – Nem volt, mert a filmgyárban akkor volt egy nemzetközi osztály és az foglalkozott vele. Egyszer volt egy ilyen kapcsolat, mégpedig ennek erdélyi vonatkozásai is vannak. Egy amerikai stáb idejött, hogy Lugosi Béláról akarnak egy filmet. A mi stúdiónkban futott ez a dolog, Müller Péter írta volna a forgatókönyvet, de nem volt rá végül pénz. Akkoriban filmnovellára adtak pénzt, nem kellett visszaadni. Hernádi Gyula egyszer megcsinálta azt, hogy a telefonkönyvből másolt le tizenöt oldalt és azt adta be novellának, kifizették, senki nem nézte. Na, hát ez az egy ilyen külföldi ügy lett volna, de nem lett belőle film.
K. P. J.: – Térjünk rá arra, amit említettem a bevezetőben. Ha jól emlékszem, talán Jordáky Lajosnak van egy könyve, Az erdélyi némafilmgyártás története.
K. L.: – Igen, a Kriterion adta ki jó harminc évvel ezelőtt. A filmvárosról szól, Szászfenes volt ez a város, Kolozsvár mellett. Janovics Jenő színházi rendező kezdett ott. Színházi előadásokon használtak vetítettképeket illusztrációként. Ebből jött az ötlet, hogy filmet kéne csinálni. 1920-ig ez működött, de aztán a román uralom elsorvasztotta a filmgyártást. Sokan kezdték itt a pályájukat, például Kertész Mihály (a Casablanca rendezője – a szerk.).

K. P. J.: – Olvastam, hogy egy időben nagyon sok baleset történt ott, a Szamos mentén. El kellett menekülni.
K. L.: – Igen, egy színésznő meg is halt. Emlékszem, a Bánk bán forgatásán.
K. P. J.: – Aztán Váradra telepítették ezeket a filmgyárakat. Kupán Árpád itt ül most a hallgatóságban, ő írt egy remek könyvet A mozi évszázada Nagyváradon címmel. Abban mindez olvasható.
Filmtörténész, filmesztéta vagy. Érdekes, hogy könyveidnek egy részét színészekről írtad, akiknek igen komoly köze volt és van a filmhez. Gondolok Latinovitsra és Karádyra.
K. L.: – Mind a kettő harmadszor jelent meg, igen.
K. P. J.: – Beszéljünk először a Latinovits-könyvről, nem olyan régen jelent meg.
K. L.: – Igen, a születésének 80. évfordulóján, te adtad ki.
K. P. J.: – A könyv címe: Aki az életével játszott. Vajda Miklós írása ihlette a címet, és azt hiszem, hogy tényleg telitalálat. Ezt a címet ő választotta?
K. L.: – Először tisztázzuk: az első két kötet egy általam végigírt filmszínészportré volt. Ez az utóbbi könyv pedig egy összeállítás, melyben az én szerepem körülbelül húsz százalék, a többi Latinovitsról szóló írások gyűjteménye. Vajda Miklós, amikor Latinovits meghalt, írt egy emlékezést róla az Élet és Irodalomba, annak volt ez a címe. Ebben a kötetben is benne van ez az írás, valamint a Magvetőnél is megjelent egy portrékötet, és abba is beletette.
K. P. J.: – Ha jól számolom, negyven mű szerepel benne. Ezek nem emlékezések, hanem Latinovits életében megjelent írások.
K. L.: – Igen, ügynöki jelentés is van köztük.
K. P. J.: – Igen, akkor beszéljünk is erről egy kicsit. Éppen Molnár Gál Péter személye az, akiről nem olyan régen derült ki, hogy jelentett, beszervezték.
K. L.: – Latinovitsról egyet jelentett. Azt a botrányt írta meg, amikor egy bűnrossz szocreál darabot próbált a színház, Latinovits elvállalta a szerepet, de két hétre rá a nyílt színen, a próba közben odavágta a szövegkönyvet és rátaposott. Emiatt rúgták ki Latinovitsot először a Vígszínházból. A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak esete annyi, hogy a Népszabadságban Molnár Gál Péter írt kritikát, és leírta azt a mondatot, hogy Latinovits szereplése nem olyan, mint amilyenre vártak. Ettől Latinovits teljesen összeomlott, bekerült az idegklinikára.
K. P. J.: – Mielőtt az Aki az életével játszott című könyv megjelent, egy másik kiadót is megjárt. Nem vállalták a kiadását, nagy huzavona volt, mondd el, hogy miért.
K. L.: – Molnár Gál Péter nagyon megosztó személyiség volt, amíg élt. Rettegett tollú színikritikus volt, remekül írt, féltek is tőle. De általában igaza volt abban, amit írt. Amikor én ezt a kötetet összeállítottam, úgy gondoltam, hogy Molnár Gál Pétert nem lehet kikerülni, rengeteg jót írt róla. Például a Tótékban Latinovits az őrnagy szerepét játszotta, és Molnár Gál Péter olyan szépen írt róla, hogy egy olvasó azt mondta, ez egy szerelmi vallomás. A kiadó, amellyel szerződésem volt, odaadta ezt a szöveggyűjteményt egy olyan embernek, egy színháztörténésznek, aki szerepelt a kötetben. Te mint kiadó nem csinálsz ilyet, annak adod oda, aki nem érintett. Ez a színháztörténész elkezdett tiltakozni, hogy ő nem akar megjelenni egy olyan kötetben, amelyben Molnár Gál Péter írása szerepel. Akkor én azt csináltam, hogy kivettem két Molnár Gál Péter-írást, maradt elég, és kivettem a színháztörténész úr írásait. Szerencsére Latinovitsról annyian írtak, hogy még egyszer ilyen vastag könyvet lehetett volna összeállítani. Aztán jött a második forduló: a kiadó vezetője jóban volt a Latinovits családdal, akkor még élt Bujtor István is, meg a mama is. Odaadta a családnak, ők azt mondták, hogy nem járulnak hozzá a Latinovits-írások közléséhez – volt benne egy levélváltás például Kassákkal –, mert a kötetben szerepel Molnár Gál Péter. Kivettem a leveleket, és tettem be mást. Egy könyvszakmán kívüli szervezettől én szereztem támogatást a könyvre, mert a kiadó elköltötte a pénzt másra, én meg ott álltam pénz nélkül és felbontott szerződéssel. Happy enddel végződött, mert Márkus József, a te munkatársad arra sarkallt, hogy írjak bele összekötő szöveget, kommentárt. Sokkal jobb lett így, a te kiadódnak köszönhetően.
K. P. J.: – Nem ezért hoztam fel ezt a témát, hanem mert úgy látom ebből a történetből is, hogy egy szerkesztő szerepe olyan, mint egy dramaturgé.
K. L.: – Ez így van, nagyon jól látod. Ez arra is példa, hogy mekkora darázsfészek ez a téma még ma is.
K. P. J.: – Nemcsak ő játszott a saját életével, hanem más is játszott vele. Gondolok itt rendezőkre, kollégákra, akik irigyek voltak.
K. L.: – Ez egy olyan pálya, amely „vért kíván”, de legalábbis a lelket tönkre tudja tenni. Nem véletlen, hogy Popper Péter Színes pokol címmel írt színészekről. Két alaptípust különböztetett meg, az egyik, aki meghal a színpadon, ez lenne Latinovits, a másik, aki megcsipkedi az ügyelőpultnál álló hölgy valamely testrészét és utána bemegy a rivalda elé és rögtön Othello lesz és elkezd szenvedni.
K. P. J.: – Idefelé jövet elcsíptünk egy beszélgetést a rádióban. Egy idős fotográfus beszélt arról, hogy hogyan dolgozik műteremben, portrék hogyan készülnek. A többi közt elmondta, hogy Latinovits-csal hogyan dolgozott. Portrét kellett készíteni azért, mert egy lemez borítójára kellettek képek. Latinovits mondta a verseket, egyre szenvedélyesebben, egymás után. Szalai, a fotográfus közben kattogtatott, de kifogyott a tekercs. Szólt Latinovitsnak, hogy addig beszélgessenek, míg ő szalagot cserél. A lényeg az, hogy bekerült a gépbe a tekercs, Latinovits mondta tovább a verset ugyanazzal a szenvedéllyel, mint amikor félbeszakították. Azért mondom ezt el, mert mások is mondják, meg egy filmjelenet is van: koporsóba helyeznek valakit, ezt kell eljátssza Latinovits, és ezt is nagy beleéléssel játszotta.
K. L.: – Igen, vannak, akik csak héttől tízig színészek. És van olyan is, aki mindig színész, kicsit pejoratív értelemben mondják rájuk, hogy nappali színészek. Van ezzel kapcsolatban egy történet Őze Lajosról. Latinovits halálának ötödik évfordulóján volt egy emlékest Budán. Őze Lajos fölment a színpadra, levetette a zakóját, kigombolta az ingét, és megmutatta, hogy egy bőrszíjon egy kilyukasztott egyforintos lóg a nyakában. Elmondta, hogy Latinovits Zoltántól kapta ezt a régi, alumínium egyforintost, már nincs forgalomban. A pénztárnál álltak a rádióban egyszer, kicsit beszélgettek, a lényeg az, hogy Őze meg akart szabadulni tőle, mert egyedül akart lenni, de Latinovits ment vele, kísérte. Elmondta Őze Lajos Latinovits Zoltánnak Ady Endre Az ős Kaján című versét. Ekkor nyomta a kezébe azt az egyforintost. Remélem, Őze Áron őrzi tovább ezt.
K. P. J.: – Amikor a könyv bemutatója volt a Gundel étteremben, akkor elmondtad ezt a történetet. Én ebből azt szűrtem le, hogy két rohadt magányos ember próbál együtt is, meg egymás nélkül is lenni, egymást keresi ez a két zseni. Azért tartottuk a Gundel étteremben a kötetbemutatót, mert Latinovits ott született.
K. L.: – Igen, valamelyik emeleti szobában. Nem volt idő kórházba menni. Emléktábla is van a falon. Nagyon jól sikerült bemutató volt, nemcsak azért, mert a Gundel étterem parádésan megvendégelte a résztvevőket, amit nem kértünk, ajándék volt, hanem mert ott volt a budapesti sajtó színe-java, abszolút telt ház volt. Veled beszélgettünk, Őze Áronnal még, őt én hívtam meg.
K. P. J.: – Beszéljünk egy kicsit Karádyról.
K. L.: – Én általában azokról írtam filmszínészportrét, akiket nagyon szerettem. Az első a lengyel filmszínész, Zbigniew Cybulski volt. Őt nagyon szerettem, egy emblematikus színész volt. Nagyon megrázó volt, hogy negyvenéves korában vonatbaleset érte. A Karády-kultuszban az izgatott, hogy mit szerethettek benne. A társadalmi, politikai háttere ennek is megvolt, betiltották, nem játszhatott, halottnak tekintették, aztán hirtelen, robbanásszerűen reneszánszát élte. Ezt írtam meg, megpróbáltam objektív lenni, azt írtam, hogy kitűnő ember, nagyszerű énekesnő, de gyenge színésznő, ez nem tetszett a rajongóknak. Ő egy szexuális fenomén volt. Emlékszem, Egyed Zoltán, aki felfedezte, rögtön beleszeretett. Őstehetség volt. Azon az estén énekelt, Ady-verset mondott, csiszolatlan gyémánt volt akkor és ott.
K. P. J.: – Úgy tudom, hogy meg is fenyegettek téged.
K. L.: – Kaptam egy-két névtelen levelet a rajongóitól.
K. P. J.: – Mindenesetre a könyvedben semmi gonoszság nincs, szeretet van, persze nem rajongás.
K. L.: – Megértés. Megpróbáltam megérteni őt és ezt az egész cirkuszt. Latinovitsról úgy írtam könyvet, hogy sem Ruttkai Évát, sem Bujtor Istvánt nem kerestem fel. Amikor Karádyról írtam, ő még élt. Fölhívtak azzal, hogy adjam meg a művésznő New York-i telefonszámát. Mondtam, hogy én nem tudom, én nem beszéltem vele.
K. P. J.: – Mi a véleményed úgy általában a kultuszról?
K. L.: – A kultusz mindig valami hiánypótló dolog, igazságot akar tenni. Azt hiszem, Réz András mondja, hogy az a kultuszfilm, amit nem láttál elégszer, bármikor megnéznél. Én a Casablancát teszem be hússzor, más az Üvegtigrist. Nem ítélem el a kultuszt. A Karády-kultusz egy igazságtételi folyamat volt. A magyar filmrendezők nagyon ravaszok, mert amikor Karády embargós volt a hatvanas években, akkor is ott van Karády hanglemezen. Fölhúzzák a gramofont és lejátsszák a lemezt. Később akartak forgatni vele, amikor már beteg volt, meghízott és nem akart kamera elé állni, azt mondta, hogy azt szeretné, hogy az emberek úgy őrizzék meg őt az emlékezetükben, amilyen a filmeken volt fénykorában. ’51-ben ő kiment Amerikába, de csak ’68-ban kapott vízumot, addig Brazíliában élt, nem akarták elhinni, hogy a vasfüggönyön keresztül, Magyarországról ki tudott menni valaki, biztosan kém, segítik a szovjetek.
(Kelecsényi László a Mozibolondok című könyvéből olvas fel.)
K. P. J.: – Őze Lajos történetéhez térjünk még vissza. Az emlékesten, ahol megmutatta a lyukas egyforintost, elmondta, hogy ő nem szerette Latinovits Zoltánt. Mondta ezt azért, mert előtte mindenki, aki felszólalt, arról beszélt, hogy milyen nagyon szerette Latinovitsot.
A te pályád abban is különbözik más író pályáitól, hogy neked vannak figuráid, akiket felkarolsz, például Ottlik, Krúdy, utóbbinak az életművét gondozod a Kalligramnál. Kezdjük Ottlik Gézával.
K. L.: – Én nem voltam egy napig sem katona, elég későn olvastam el az Iskola a határont. Egyszer, amikor készült a Hajnali háztető, akkor a stúdióvezető, Nemeskürty István elvitt Ottlikhoz, hogy lássam, hogyan néz ki egy élő klasszikus. Egy izgága ember ült a fotelban, utánozhatatlan mozgásokat vitt véghez, mint egy diák, aki félt a feleltetéstől. Küldtem neki aztán a Karády-könyvből is, meg egy novellát is ajánlottam neki. Megköszönte. Aztán megérintett az Iskola a határon, az utolsó ép magyar regény, modern is, meg hagyományos is. Az embernek mindig van egy választása, szabadsága, Ottlik azt írja, hogy a civilek nem is értik, milyen nagyszerű érzés egy katonaiskolából kiszabadulva azt érezni, hogy az utcán lehet menni jobbra is, balra is, nincs parancs. Ez hatott rám, meg mindenki másra is, Nádasra, Esterházyra például. Nem lefeküdni a hatalomnak. Amikor Kossuth-díjat kapott nagyon későn, kiment, megfogta, szinte kitépte a miniszter kezéből és elment. A személyiségével hatott. Esterházy Ottlik születésnapjára egy A4-es lapra leírta az Iskola a határon teljes szövegét, háromszáz oldalt egy lapra, ezt írta hónapokig. Egyszer elhívtuk egy könyvbemutatóra, amire küldött egy lemondó képeslapot, nem tudott eljönni, annyi olvasható, hogy: Kedves Laci, ez a könyvbemutató nem jön össze. Az indoklást már ráírta, a poén ismétlődött. Ez egy gesztus.
K. P. J.: – Ottliknak is kultusza van már jó ideje, azért beszélünk erről. Amikor Ottlik meghalt, akkor előtte úgy hagyatkozott, hogy ez a lap, amit Esterházytól kapott, kerüljön vissza hozzá. Igen ám, de Fakan Balázs dramaturg, akire ez rá volt bízva, és akivel nagyon szoros barátságban volt Ottlik, ettől a tárgytól nem bírt megválni. Esterházy fülébe eljutott közben, hogy a végakarat szerint visszajár neki a kép és nagyon várta. Hónapok teltek el, míg a jó erkölcs érvényesült, és Fakan visszaadta neki nagy nehezen. Mesélj a temetéséről egy kicsit.
K. L.: – A végakaratában meghagyta, hogy semmiféle vallási szertartás, sem irodalmi, és pláne nem politikai beszéd nem lehet a temetésén. A temetés nagyon érdekes volt. Megérkeztek a gyászolók, szólt a zene, senki nem találta a helyét, nem tudták, hogy mit kell csinálni. Göncz Árpád is eljött a temetésre, akkor még az Írószövetség elnöke volt, de köztársasági elnöknek is megválasztották már. Legendák voltak arról, hogy az elnök szeretett megszökni az őrök elől.
Lesz egy megemlékezés, Ottlik most lenne százéves, és a Petőfi Irodalmi Múzeumban lesz egy felolvasás, a teljes Iskola a határont olvassák fel. Színészek, írók vesznek részt ebben, Esterházy kezdi, és én fejezem be, mert a vége a kedvenc részem. Ez egy tisztelgés Ottlik előtt, remélem, ezután az is elolvassa a művet, aki eddig még nem tette meg.
K. P. J.: – Krúdy Gyuláról beszéljünk még egy kicsit, mert te nagyon sokat teszel azért, hogy a Krúdy-életmű az olvasók elé kerüljön teljes terjedelemben. Egyszer már jelent meg sorozatban.
K. L.: – Igen, a könyvsorozatba nem fért be egy bizonyos Krúdy-mű. Ezért a kiadó meghúzta, mert nem fért be terjedelemben. Ezt az egész szöveget kerestem én meg. Elkezdtem vásárolni a Krúdy-műveket, és egy alkalommal antikváriumban megtaláltam a rövid változatot, így kezdtem el kutatni a teljes szöveget. Krúdy Nagy kópé című művében például vannak pikánsabb részek, Bécsben jelent meg. Ezt ő ki akarta adni magyarul, de ezeket a részeket törölte. Az életműre letelt a jogvédettség, innen indult az ötlet; mivel már nem kell jogdíjat fizetni, a Kalligramnak eszébe jutott, hogy ki lehetne adni. Bezecky Gáborral vettük ezt a vállunkra. Most a Boldogult úrfikoromban című könyvet szerkesztem. Csináltam egy összeállítást Krúdy Gyula kézjegyeiről is, melyben a föllelhető dedikációi vannak. Árvereztek például egy menükártyát is. Arra gondoltam, hogy elektronikus formában ezt elérhetővé kéne tenni, hogy akit érdekel, láthassa.
K. P. J.: – Egyszer kaptam egy ajándékot tőled. Eörsi Istvánnak írtam egy verset dedikációban, és ezt szerezted meg nekem Eörsi halála után. Ebből is látszik, mennyire szeretsz antikváriumba járni. Itt van ez az internetes, digitalizált világ, mit gondolsz, egy Karády-, egy Latinovits-életmű hogyan marad meg, mi a jövőjük ezeknek a filmeknek?
K. L.: – A technikához nálam jobban értők mondják, hogy a helyesen kezelt film tovább él, mint a DVD. A filmarchívumokban tovább élnek a szalagok, mint a lemezek.
K. P. J.: – Életedben hány filmet néztél meg?
K. L.: – Nem tudom, rengeteget, és a filmeket nem csak egyszer néztem meg. Ismétlésekkel együtt évi kétszáz filmet biztosan megnézek, öt számjegyű biztosan van a végleges szám.
K. P. J.: – Írsz most egy könyvet, Regényes filmdramaturgia az alcíme.
K. L.: – Igen. A cím arra utal, hogy szórakoztató formájú lesz, mindenki számára élvezhető. Eső és telefon lesz a címe, mert nincs olyan film, ahol ne esne az eső, vagy a telefon ne töltene be fontos szerepet. Egy békásmegyeri gimnáziumban tanítok, azt írom meg, amiket a tanulóknak elmesélek, hogy ne vesszenek el. Nem akarok kézikönyvet írni, csak szórakoztató formában írni erről a szakmáról.
Nagyvárad, 2012. május 4.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu