Kulturális folyóirat és portál

2012. június 10 | Kemény István | Kultúra

A költőségre nincs alternatíva

Kinde Annamária (■): Azt olvastam egy régebbi szövegedben, rosszallod azt, hogy néhány évtizede Magyarországon az irodalmi kánonból száműzték a verset, azzal, hogy eztán csak a próza az, ami komolyan veendő. Tavaly megjelent a Kedves Ismeretlen című regényed és ettől bennem kognitív diszszonancia keletkezett. Én ezt árulásnak éreztem. Ha ezek a gonosz irodalomesztéták csak prózát akarnak, akkor te is behódolsz és prózát írsz. Hogy is van ez?

Kemény István (□): Nekem semmi bajom a prózával. Én mindig is írtam, próbáltam prózát írni, csak talán tényleg valamennyire a költőség felől néztem a dolgokat. És ezt, amire utaltál, ezt pár évvel ezelőtt írtam. Ady kapcsán írtam egy recenziót, amiből olyan esszészerűség lett. Az elmúlt húsz-huszonöt évben, nagyjából a hetvenes évek óta a líra Magyarországon háttérbe szorult. Mert addig valahogy nem volt kétséges, hogy a magyar irodalomnak a líra a vezető műneme. A magyar költészet egészen különleges valami, és a próza persze van, és jó, de nem kétséges, hogy melyik fontosabb a magyar irodalomban – ami nem minden irodalomban van így persze –, és ez a hetvenes években megváltozott. Akkor jöttek fiatalon Esterházy Péter és ez a korosztály: Lengyel Péter, Nádas Péter, sokak. És lett egy ilyen irodalmi forradalom, vagy minek lehet ezt nevezni, akkor volt egy ilyen lendület, hogy az újfajta próza mindent elsöpör, és a költészet – pedig akkor még élt Weöres Sándor például, sőt még Pilinszky is –, de tényleg volt valami olyan, így utólag visszagondolva tényleg olyan érzésem van, hogy akkor olyan elégtétellel mondta az irodalomtudomány, hogy na, végre. Elég volt ebből, hogy mindig a líra, és akkor most valami fontosabb dolog is lehet. De nekem tényleg semmi bajom a prózával. Mondom, én is írtam, mindig próbáltam prózát írni. Csak az arányokra próbáltam utalni, hogy a lírát nem kéne leírni, és talán túlzás is volt annak idején, hogy le lett írva. És valahogy ez így épült be az elmúlt évtizedekbe, hogy a líra az olyan másodlagos. Aztán ez is nyilván sokat változott.

■ Abban a bizonyos esszében a nemzeti érzés megélésének módozatairól is írsz, illetve utólag is mondod, hogy örülsz annak, hogy nem fogalmaztál annyira keményen, hogy mind a két oldalról el tudták olvasni. Mit gondolsz ma a két oldal összebékíthetőségéről? Egyáltalán: két oldal van még Magyarországon?

□ Hát, hogy most mi van, azt meg nem mondom. Még két-három évvel ezelőtt úgy láttam, hogy teljes tébolyult egymásnak esés van, most tavaly óta olyan viszonylag nyugi van, de lehet, hogy vihar előtti csend, vagy Isten tudja, micsoda… Azt, hogy én a béke barátja volnék, annak idején ebbe sem akartam volna belemenni. Fennen hirdetni a langyosságot – nem erről van szó. Hanem csak olyan nagyon ostobának éreztem azt a szembenállást, ami Magyarországon kialakult a közbeszédben, meg a kultúrán belül. És olyan mechanikusnak láttam, meg látom azt, hogy az a legegyszerűbb, hogy két részre oszlunk, galeri galeri ellen és akkor üvöltünk egymásra. Tehát ezt utáltam nagyon. És azért elég sok minden történt családokon belül, amit lehetett hallani úgy is, hogy estek egymásnak emberek. És ezt is utáltam, miközben az is van, hogy nyilván nem a politika volt az egyetlen dolog, ami miatt emberek egymásnak esnek Magyarországon, hanem ezer minden más, ami ebben, a politikában való acsargásban talált valamilyen utat, hogy na akkor itt most meg lehet nevezni, hogy miért utálom a másikat. Mindenesetre az volt az én bajom, hogy amikor próbáltam beszélgetni különféle oldalon álló emberekkel, hogy esetleg mégis meg lehetne látni a gondolatot meg az embert a másik oldalon, mindenütt kiröhögtek, vagy hülyének meg lúzernek meg ilyeneknek tartottak. Aztán volt egy pillanat, amikor arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen tényleg nincs szükség erre, lehet, hogy ez az embereknek a természetes állapotuk, hogy ezt csináljuk, és igazából ilyen játékrontó hülyeség, amit én csinálok. Nekem ebből semmi előnyöm nincs, maximum még akkor jön az, hogy langyos vagyok. Innen is langyos vagyok, meg onnan is. Igaziból mi a túrót lehet ilyenkor csinálni? Úgyhogy ingadoztam, és mindmáig úgy vagyok vele, hogy nem tudom, hogy kinek van valóban szüksége arra, hogy valamiféle megértés legyen. Ennek ellenére úgy érzem, hogy az, ami Magyarországon megy ilyen téren, az túlzás. Amit hallok más országokról, mindenütt kialakul valamilyen két pólus a politikában, de talán nem kéne ennyire.

■ Verseskönyveidről szóló kritikákban kiábrándultságról írnak. A kiábrándultságoddal hogy állsz manapság? Ez a munkádat hogyan érinti?

□ Azért ez nem csak külső, hanem belső is, mert az ember öregszik, és elmúlik negyvenéves, és akkor egyszer csak jön. Én utólag jöttem rá. Más már jó előre készül a negyvenéves válságára, mert tudja, olvasta, hogy annak el kell jönnie, és akkor tényleg lesz majd negyvenéves válsága. Én meg úgy voltam ezzel, hogy mért kéne hogy legyen? Aztán elmúltam negyvenéves, és valószínűleg enyhén depressziós voltam évekig. Lehet, hogy most is, különben. De akkor talán inkább. Utólag úgy vettem észre, hogy azért volt. Én 2001-ben voltam negyvenéves, és az utóbbi két verseskönyvem, az egyik 2001-es, a másik 2006-os, azokban lehet, hogy ez ott van.

■ De hát a depressziónak az oka az is, hogy a külvilágban éppen mi történik, és te mit tudsz erre felelni.

□ Bőven benne van. Nekem valamennyire egybeesik így a történelemmel az életrajzom, hogy ilyen fellengzősen fejezzem ki magam. 1961-ben születtem, és nagyjából végiglógtam a 80-as éveket. Egyetemre jártam tíz évig, ha összeadom. Tehát sikerült kitolnom a felnőtté válásomat nagyjából pont ’90-re, amikor az ország is változott, és ezzel a ma is fennálló posztkommunista világgal, vagy minek is nevezzük, hát ezzel nagyjából egyszerre öregszem. Tehát így évre nagyjából 90-től kezdtem, akkortól kellett úgy viselkednem, mint aki fel van nőve. Tehát nagyjából tíz évvel később lettem húszéves, mint egy normális ember.

■ Immár felnőttként üdvözölhetünk Nagyváradon. Ettől a Törzsasztal esttől mit vársz? Milyen gondolatokkal indultál, érkeztél ide?

□ Kíváncsian, meg örömmel. Mert örülök a meghívásnak, és annak is, amit sejtek. Nagyváradon régen voltam, kíváncsi vagyok egyrészt arra, hogy a város mit változott, amióta nem láttam, és hogy az emberek, akik eljönnek – mert remélem, hogy lesz közönség –, hogy milyenek lesznek. Igazából nem is tudom. Nyitottan várok.

■ A könyveidre hogyan reagálnak az olvasók? Vannak visszajelzéseid?

□ Hála istennek akadnak. Az életem nagyobb részét úgy töltöttem, hogy verseket írtam, elsősorban mégiscsak költőnek merem magam mondani. És a verseimet sokan szeretik. Most már évtizedek során rengeteg pozitív visszajelzést kaptam.

■ És ez hogyan történik? Mert valószínűleg nem úgy, hogy bemégy a közértbe, és ott azzal fogadnak, hogy István, már megint de jót írtál!

□ Az nem, de olyan már volt, hogy az éjszakai kocsmában a pultos fiú megismert és azt mondta, hogy milyen jó, mennyire tetszettek a verseim, a legutóbbi kötetem. Ilyen azért elő-előfordul. Nem naponta, nem is havonta, de azért van ilyen is. A prózával, a regénnyel mégiscsak más a helyzet, mert azért sokkal többen olvassák, még ha azt se olyan veszettül sokan. Főleg e-mailben kaptam jó pár pozitív visszajelzést. Bár most például legutóbb kaptam egy építészmérnöktől egy küldeményt e-mailben, csatolva, egy nagyon hosszú tanulmányt egy versemről. Ahol igazából azt bizonyítja be, hogy nem jó a vers. Tehát van ilyen is. Az ember persze nem örül annak, hogyha nem tetszik a verse, de még mindig jobb, mint hogyha semmilyen visszhangja nem lenne.

■ Hogyha nem lettél volna költő, író, akkor mi lettél volna?

□ Ez már tizenhét-tizennyolc éves koromtól nem volt kérdés. Illetve próbálkoztam: elmentem jogi karra, de nem ment. Nem volt kérdés. Valamiért ez volt bennem mindig is, hogy írnom kell. És ha rosszabb viszonyok közé kerülök, akkor meg biztos, hogy elmentem volna zsákot hordani is közben, de attól még írtam volna. De igazából nincs alternatíva. Hogy milyen jó lett volna, ha orvosnak megyek. Ráadásul nekem még az is van, hogy túl sok tehetséget nem éreztem más dolgokhoz. Például orvosnak nem mehettem volna, mert valószínűleg el sem tudtam volna végezni.

■ Tanítottál valaha, vagy gondoltál rá, hogy taníts?

□ Egy időben a szegedi egyetemen tartottam egy órát. Egy ilyen „Az író olvas” című szemináriumot. Speciális Kollégium, az volt ennek az elnevezése. Ilyen diliflepnivel, hogy akkor halljanak egy írót is az irodalomelméleten nevelt hallgatók. És hát egy író azt mond, amit mond. Úgyse ért hozzá. Tehát ilyen alapon. De ott ez kellemes volt és jó volt. Ha valamihez van valami közöm és valamit értek hozzá, amiben gyakorlatom van, az mégiscsak az, hogy ha valakinek az írásait elolvasom, és akkor arról tudok mondani olyasmiket, amik esetleg neki nem jutnak eszébe.

■ Fordulnak hozzád fiatalok véleményért, útmutatásért?

□ Szoktak. Volt 15 év, mikor a Sárvári Diákírók és -költők Találkozóján voltam előzsűri- meg zsűritag, ’92-től 2007-ig. Mezey Katalin és Pap Márió az állandó zsűritagok, én is valamikor indultam gimnazista koromban ezen a találkozón. Ez egy nagyon jó dolog mind a mai napig, minden évben meghirdetik így ilyentájt. Összehívnak hatvan embert, 25 költőt, 20 prózaírót megy egypár tanulmányírót. Ez nagyon jó. Rengeteg ember kezdte ott, akikből később költők meg írók lettek. Ennek voltam én az egyik előzsűrizője. Elég sok verset olvastam, ilyen küldeményeket, amelyeket az ország, sőt a Kárpát-medence minden részéből, Erdélyből is küldött jó pár gyerek. Úgyhogy azután ezekkel később is megmaradt a kapcsolat, kaptam később is írásokat. És ha küldtek valamit, akkor elmondtam, amennyire tudtam, hogy szerintem mi van vele, mit kellene változtatni, ilyesmiket. Ahogy annak idején nekem is elmondták.

■ Mire vágysz?

□ Megírni még egy pár dolgot. Olyasmit, amit én tudok. Van egy anyag, családtörténet, a nagynéném amit kazettára mondott, azt meg akarom írni regénynek. Ez hülye dolog, hogy az ember arra gondol, mi az, amit még megcsinál, és mi az, amit nem. De sajnos ilyen is van, hogy nem végtelen a jövő.

Azonkívül, persze, vidáman és boldogan élni. Arra vágyom. Meg hogy a gyerekek még egy kicsit legyenek otthon.

A beszélgetést Kinde Annamária készítette, az Erdélyi Riport 2010/8. számában megjelent beszélgetés alapján.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu