Kulturális folyóirat és portál

2013. december 19 | Pomogáts Béla | Kultúra

A költészet felszabadító ereje – Száz esztendeje született Jékely Zoltán

Jékely Zoltán a mulandóság költője volt, egyszersmind a teljes életé: a teljesség vágyáé, a tiszta örömé. Nosztalgikus érzése arról árulkodott, hogy az elveszített derű és harmónia korántsem végleges, visszavívhatatlan veszteség, az elégikus képekbe szüntelenül belejátszott az élet szeretete, belejátszottak az élet – az erdélyi, a budapesti, az itáliai élet – élményei, ezeknek az élményeknek a mohó meghódítása. Ugyanakkor a folytonos szorongás az idő múlása miatt. Jékely Zoltán verseiben az élet és a halál fogalma együtt volt jelen, egymásra kérdezett és egymásra felelt. Az emberi élet mulandósága miatt érzett fájdalmat a természet vagy az ember által alkotott kultúra iránt tanúsított érdeklődés enyhítette, az örömbe viszont az elkerülhetetlen végzet ismerete vegyített tragikus érzületet: költői világa így volt teljes, így fogadta magába az emberi sors ellentmondásait. Örömből és fájdalomból épült Jékely Zoltán költészete, öröm és fájdalom szabta meg poétikai karakterét.

Dalok és elégiák születtek a múló évtizedek során: dalok, amelyeket az élmény kegyelme hívott életre, és elégiák, amelyeken ott borongott az elmúlás árnyéka. A régiek természeti jelenségnek tekintették a költészetet: a költő, mondották, nem lesz, hanem születik. A költészet, szerintük, nem a mesterség műve, hanem az égiek ajándéka volt: titkos kapcsolat az ember és a természet, az ember és a mindenség, az ember és Isten között. A költészet mítosza Orpheusz alakját idézi elénk, amint legyőzi az alvilág sötét erőit, és Ariónét, amint énekével szövetségesül szerzi meg a természet erőit. Ez a mítosz a dal ősi lényegét ragadja meg, s a szellemnek ez az orpheuszi és arióni hatalma nyilatkozik meg Jékely Zoltán dalaiban is.

Mindezzel együtt elégikus költő volt: verseit emlékek és álmok szőtték át. A múltban kutatva, emlékeken merengve fedezte fel igazi önmagát, személyiségének titokzatos benső tájait. A szüntelen önelemzés mintha költői élettervet valósított volna meg, holott a nosztalgikus vallomás mindig ösztönös volt, a múlt a jelennél is teljesebben vonzásában tartotta lelkének rezdüléseit. Ifjúságának végzetes élménye volt a kiűzetés, az, hogy gyermekkori álomvilágát, történelmi, kulturális és természeti környezetét el kellett hagynia. A veszteség tudatának életrajzi és históriai háttere volt: Jékely Zoltán tizenhat éves korában költözött családjával együtt Kolozsvárról Budapestre, akkor, amidőn édesapja, Áprily Lajos már reménytelennek látta a kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság életét. Ettől kezdve nyughatatlan nosztalgiával tekintett vissza gyermekkorának elhagyott erdélyi tájaira. Gyakran álmodta vissza magát az elveszített paradicsomba, a gyermekkor enyedi tündérkertjébe, a kolozsvári belváros ódon házai közé, az erdélyi havasokba, pisztrángos patakok partjára. Egy országba, amelynek arcát átrajzolta a történelem, de megőrizte az emlékezet.

Dalok és elégiák mellett ezért születtek tragikus történelmi költeményei. A költő, akit Krúdy Gyula romantikus hősei közé illő „ködlovagnak” szerettek ábrázolni kritikusai, a történelmi múlt mélységeibe látott, s visszatekintve férfias bátorsággal szólott arról, hogy a könyörtelen idő miként rombol le hatalmas szellemi értékeket. Ady Endre keserves jövendöléseit hallgatta meg és mondta tovább: mind kevesebb reménységgel, mégsem ellenállás nélkül vetve számot sötét sejtelmeivel. A Történelemhez című versében az öreg Vörösmartyra emlékeztető fájdalommal jelenítette meg az emberi nem sorsát: „Ó, embernemzetség! Csillagszilánk / vetett ide a földre, bizonyisten! / hogy nyughatatlanul, huncut és falánk / tested éljen, haljon, termékenyítsen.” Költészetének gazdag forrása volt a történelmi meditáció, szüntelen alakítója a nemzeti léttel történő számvetés, hasonlatosan a magyar költészet igen régi hagyományához, ahhoz a nem egyszer sötét színekben megjelenő történelembölcseleti számadáshoz, amely Vörösmarty Mihály, Arany János, Ady Endre és Babits Mihály költészetéből ismerős.

Keserű költő volt tehát? Emberi lénye nem erről tanúskodott: figyelmességét nem lehetett fölülmúlni, sohasem udvariassági gesztus gyanánt gyakorolta ezt a figyelmességet, szívében igazi emberszeretet lakozott, amely mindig személyes és személyhez szóló érzelmeket jelentett, sohasem elvont, pusztán általános jóindulatot. Verseit is a világ iránt érzett testvéri részvét és szeretet hatja át, akkor is, ha egy elhagyott kutyáról vagy egy árva macskáról beszélt. Azonosulni tudott a világgal, a természettel, a szolidaritásnak és a részvétnek abba az evangéliumi körébe, amelyben költészete megszületett, mindenkit és mindent belevont. Szomorú tapasztalatait és a belőlük fakadó keserűségét a sztoikusok letisztult bölcsességével és humanizmusával győzte le. Munkásságát kételyei ellenére is az írástudó erkölcsi és művészi felelősségtudata vezérelte. Megbecsülte a leírott szót, szentnek tekintette a költői hivatást, emberi méltóságának legfőbb zálogát a létrehozott műben találta meg. A költészetben keresett összeköttetést idegen kultúrákkal, a szomszédos népek kultúrájával is, ezért tolmácsolta oly sok szeretettel a világirodalom nagy alkotó egyéniségeit, közöttük a román költészet jeles mestereit.

Elvonultan élt, magányban dolgozott, sohasem vágyott kitüntetésekre. Nem hivalkodott munkájával, mégis önérzettel szólt arról, amit létrehozott, mintha a költői önszemlélet dolgában is a sztoikusok tanítását követte volna. A hosszú távon érvényes erkölcsi, illetve művészi érték létrehozásában találta meg életének értelmét, egyáltalán az alkotó munka igazolását. Számomra, aki több évtizeden át kísérhettem személyes közelből életének és munkásságának alakulását, szinte hihetetlen, hogy most születésének századik évfordulójára emlékezünk. A mögöttünk maradt évszázad rettenetes tragédiákkal, csalódásokkal, veszedelmekkel terhelte meg a magyarság történetét. Kevés vigasztaló tényező akadt, ilyen a költészet is, ilyen Jékely Zoltán emberi és közösségi tragédiákkal terhes, mégis erőt adó, felszabadító költészete.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu