Kulturális folyóirat és portál

2012. január 27 | Szűk Balázs | Irodalom

A kiválasztott

1.
Huszonnyolc éves férfi zöld kabátban, kék kötött sapka fedi katonásan lenyírt haját. Hideglelős reggel van, enyhe, óvatos köd. Még égnek az utcai lámpák, a szobákban most gyulladnak mocorogva a villanyok. Árva ablakok fekete függönyökbe takaróznak.

Kevés járókelő jön vele szemben, néhány kábult autó mellőzi. Egyedül van.

„Azt hittem, emlékszem az útra, de most rettenetesen megijedtem. Azt hiszem, eltévedtem, mintha egy hosszú, kihalt erdőben botorkálnék. Arcom lilára csípte a hideg. Két percem van még, hogy a katonai behívóval, parancsra, hat órára, a csarnokba érjek.”

Nincs körülötte senki. Tudja. Mégis félénken körülnéz, csak ezután tárja szét a karját, hogy kabátujjai mint keresztvitorlák feszüljenek a belékapaszkodó enyhe légáramtól.

2.
Köd súrolja a fákat. A fák, mint hegyes, gyilkos fegyverek. Mintha szertartási dobok vad üteme csapdosna benne: ősi fekete dárdák erdő-surrogása, hófehér hóba felülről zuhanó ág, reszketve ömlő vér. Rohan, elesik. Vérzik a keze. Nézi a tenyerét, a vérző seb eltűnik.

3.
Az óriási csarnok kívülről talán békés teknősnek tűnik. Emberek százai lepik el a kicsi előteret. A hangszóró durva sercegése hasítja a csöndet: „Figyelem! Figyelem! Kérem a bevonuló fiatalokat, jöjjenek az 1-es bejárathoz, s készítsék elő az irataikat!” Mindenki az éles hang felé fordul. A csarnok üveges bejárata fölött jól olvasható egy fehér táblán a vörös felirat: „A haza védelme minden magyar állampolgárnak alkotmánybeli kötelessége.” Egy fiú letörli idős édesanyja könnyeit. „Majd mindig írok, ne félj… és dolgozni fogok, sokat, és küldök pénzt. Megtakarítom a zsoldot… ott úgyis ellátnak. Kevés is elég nekem, csak tudjam, hogy te nem szűkölködsz… Ha hazajövök, elmegyek éjszakásnak a konyhára, mosogatni… De most ne sírj, kérlek… Így nagyon fáj nekem is…”

4.
Egy anya, egy apa, egy leánytestvér és a bevonuló fiuk, akit most elvisznek, s nem volt még annyi protekciójuk sem, hogy valami jó helyre benyomják az öcsköst. Előkelően, fölényesen, magabiztosan állnak, tudatában, hogy figyelik őket. Urak. Újgazdagok. A fiú nejlonszatyra degeszre tömve csokival, meg nyugati sajtóval. Alig szólnak egymáshoz. Látszólag unják egymás megkopott társaságát, de össze is omolna a világrend, ha ezt őszintén szóvá tennék. A fiú mintha örülne, hogy szülei eddigi gyámkodását elviszi a kis társadalmi léghuzat.

Egy másik fiú odaadja feleségének s közben megcsókolja az aranygyűrűt, a felesége pedig kopasz fejbúbját. Hangoskodva barátai zárják körül. Ugratják, vitézkednek. Ott áll szótlanul közöttük a fiú kedvese. A lány egyre csak a fiú szemét nézi, keresi, amit már úgyis elvesztett. A fiú kerüli a lány tiszta tekintetét; nem lehet elárulni a barátokat. A fiú elbúcsúzik, de már nem tud csókot adni kedvesének, mert elsodorja az izgága tömeg. Kinyílnak az 1. sz. bejárat ajtói. A lány reménytelenül nézi a fiú elmentét, s ekkor egy pillanatra – mi ez a pillanat Isten és a világegyetem örökkévalóságához képest? – a huszonnyolc éves férfi tekintetével találkozik pillantása. Szemeikben ugyanaz a fájdalom, ugyanaz a sötét üresség, ugyanaz a szunnyadó vágy egy simogatásért a homlokon, a kézen, egy szó lágy érintéséért. Ez a pillanat maga az esendőség.

5.
Felesége otthonukban az ablak előtt áll, két mankójára támaszkodva. A függöny elhúzva, testével a meleg radiátorhoz dől, leheletének párakörei takarják el könnyeit a felkelő nap elől, hogy láthassa reszketésében, egyedül maradásában is egyetlenét, akit hosszú időre elvesztett.

„Nem így akartam elmenni, még utolsó szavammal is megbántottalak. Siettem, pedig »vesztőhelyemre« vittek. Mindent elrontottam… én még búcsúzni is méltatlan vagyok, semmi ünnep a szívemben…” – szólítja a fiú valahol távol a feleségét. Sodródik a tömeggel, táskáját szorítja magához, kék sapkáját – földi glóriáját – Szent György bátorságával védi. A nagy zajban mégis felesége hangját véli hallani: „Pedig mentem volna, hogy utolsó lélegzetednél is ott lehessek, elviseljem a lábak irtózatát, a pálinkaszagot, de elaludtam, s éreztem utolsó csókod nyugalmát, és sírtam álmomban, mikor elmentél, mert elszakítottak tőled hiábavalóan, mikor neked itt lenne a helyed mellettem, hisz kettőnk gyermekét hordom a szívem alatt… csak meg ne őrüljek, de aludnom kell… aludnom kell… most már ha én sírok, ő is sír, most már ha nevetek, ő is kacag. Ha néha hazagondolsz, kettőnkre gondolj!”

6.
Egyedül jut a bejáratig, lehajtja a fejét. Ott van a bejárati ajtónál. Lassan lehunyja a szemét. Belép egy fényes ajtón, s ezerárnyalatú, tengerszélességű, zöld térbe ér, ahol csak fák vannak. Megannyi terpeszkedő fa: a bölcs Sion hegyi, a zarándok cédrus, a megcsalt Phyllis, az örök nyugalmú Philemon és Baucis, az égig érő tetejetlen fa mint sámánok lajtorjája, a fehér fájdalmú nyír, a halottsirató fűz. Zöld karok. Összeroppantják vagy beburkolják? Közöttük van, mint levegőben az illat. Újból a sivár nagy ajtó – a múlt sötét titkainak rozsdásodó páncélajtaja.

7.
Az újoncok sorba állnak, lábukhoz helyezik a különböző színű táskákat.

– Még most rakják ki a kábító üvegcséket – szól egy tiszt –, mert akitől elvesszük, arra az anyja se ismer rá. Szóval, kár rám nem hallgatni. A vadászkutya szimata a mi szimatunkhoz képest bolhaköhögés.

Viszonylag felszínesen megnézik a táskákat.

– Ez mi? – kérdezi egy fiatal tiszt.

– Könyv – válaszolja a huszonnyolc éves fiú.

A fiatal tiszt gyorsan átlapozza, aztán érdeklődés, kétségbeesett meghökkenés, hivatalnoki magabiztosság keveredik arcán. Jézus háromdimenziós fényképénél hosszasan elidőzik.

– Csak tudnám, e mire jó? Na, vigye! – jegyzi meg a tiszt foghíjról, zavarodottan.8.
Ott várakoznak egy pult előtt. Amolyan elosztóféle, ahol szortírozzák őket, mint árukat, valami nem sejtett érdekből. Egy 25-ös számú műanyag tábla lóg madzagon egy civil alkalmazott feje fölött.

– Szövényi Péter, anyja neve Rozsnai Anna – szólítják egyértelműen.
Átnyújtja az iratokat. Innen már nincs visszaút.

9.
Egy hosszú folyosón megy végig. Tanácstalanul szétnéz. Aztán észreveszi a tömött ruhatárat. A kabátokat nem őrzi senki. Felakasztja a kabátját a maradék helyre, a táskáját elhelyezi a többi közé. Megcsókolja a kék sapkát, amit a felesége kötött.

Felesége leteszi a kötőtűt. „Hadd nézzelek!” Felpróbálja rá a sapkát, teljesen ráhúzza a fejére. Letépi, zavarja ez a próba. Felesége arcához nyomja gyöngéden, apró érintésekkel megcsókolja szemeit, arcát, majd a kezeit. Felemeli és táncol vele.

A kék sapkát megsimogatva a táskába teszi.

10.
Belép a lelátóra. Nagyon erős a fény. Minden lámpát felgyújtottak. A terem egyik végén emelvény, vörös drapériával borítva, a szónoki pulpitus oldalán pedig a Magyar Népköztársaság címere, jól láthatóan, egyértelműen. Mint egy szentély! És hamarosan kezdődik a szertartás.

11.
Tisztek csoportja. Zavartak, feszültek. Azonnal dönteniük kell.

–Nehéz lesz… félni fog egyedül. Tapasztalatlan és naiv. Könnyen félreértheti.
– Vagy éppen elhallgatja. Ki tudja, színlel-e, vagy őszinte? Annyi minden megesett már velünk.
– Ez parancs! A hadügyminiszter utolsó parancsa… Tiszteljük az emlékét! Itt nincs helye határozatlanságnak. Szigorúan titkos minden. Először mindenkinek el kell hagynia a csarnokot.

A kazettát csak akkor lehet átadni, mikor már teljesen egyedül maradt. Fegyver nélkül figyelni.

Tűzoltók, mentők, rendőrség, rendészet, ügyeletes egységek készenlétben!

– Csak okosan… Nekünk újból túl kell élni. A demokrácia egy jó biznisz.

12.
Péter helyet keres magának a lelátón. Figyeli a lassú gyülekezést. Tompa zajok örvénylése. Mintha hemzsegő kígyók csúsznának szét ezerfelé. Az emelvényen egy tiszt beszél: „Mindenki keresse meg a számot, ahova beosztották. Kérem, segítsenek egymásnak!”

– Leülhetek? – kérdezi Péter a hasonló korú, bajszos férfit, aki mellett van még egy szabad hely.
Az a fejével biccent.
– Persze, parancsolj… – feleli a férfi. – Itt nincs foglalt hely. Mire is volna jó?
– Köszönöm. Legalább páholyból nézem ezt a mulatságot… Szövényi Péter – teszi hozzá kicsit később, és a kezét nyújtja kissé sután az idegennek.
– Kovács Balázs, mesterszakács – barátságos viszontkézzel fogadja az ismeretlen.

„Határozott kéz. Sodró temperamentum. Az ilyen ember nem ismeri a magányt”—gondolja Péter, ahogy Balázs arcát fürkészi. Nyugodtan ülnek egymás mellett, mintha testvérek volnának. „Olyan furcsa most a pillanat – gondolja Balázs –, a katonák akár leözönölhetnének a lelátóról a küzdőtér parkettjára, négy csoportban, s a Radetzky marsra finom valcert ropva táncolnának, kezükben két pisztollyal, a négy évszak sorrendjében és öltözékében. Fittyet hányva annak, hogy éjfélre már az ország túlsó felén alszanak vagy virrasztanak a félelemtől.”

13.
De itt most az emelvényen egy alezredes beszél, nagyon szaggatottan. Enyhén előrehajol, két kezével magabiztosan a pulpitusra támaszkodik. Gesztusai visszafogottak. Tiszti sapkája az emelvény tetején, keze ügyében.

– Kedves elvtársak, újoncok! Önök attól a pillanattól kezdve, hogy ide beléptek, katonának nyilváníttattak… Nagy nap ez a mai… Otthagyni a családot… férfias feladat… Nincsenek fölösleges tévedések, szenvedélyek, elkényeztetések, nincsenek könnyek, hisztériák. Csak a feladat van. Önöknek mindenben erre kell összpontosítaniuk, s minden sejtjükben ezt szolgálni: a haza feltétlen védelmét. Erre fogjuk önöket felkészíteni… Higgyék el, egy hónap, s már magukra sem ismernek! Önök attól fogva hozzánk tartoznak – megáll a beszédben, s elégedett, ünnepélyes lassúsággal szétnéz.  De figyelmetlen arcokat, összevissza mozgást lát, s zajt hall mindenütt. Az érdektelenség s az unalom zaját. Apró, alattomos kis civil zajokat. Harag ül az arcára, de a jól megtanult szereppel elfedi. Pedig valójában ordítana:
– Kérem, lépjenek ki, és jöjjenek az emelvényhez azok az elvtársak, akik párttagok.
– Mi ez? – kérdezi a szakács.

Péter nem felel, csak lehajtja a fejét. Értik mindketten a fortély anyanyelvét. Lassan kezdetét veszi az elvtelenség hét pecsétjének feltörése:

– És tudod, ők lesznek majd a mi „irgalmas légycsapóink” – válaszol Péter kissé megkésve. – Kinyitják az ablakot, hogy repüljünk be az ő tisztakezű otthonukba. Sőt csábító szavakkal kacérkodnak. Kockacukrot tesznek az asztalra, hogy fáradt repülésünk után nyalogathassunk. Felvetik, hogyan lehetne megúszni az egészet, megmutatják a légycsapót: középen parányi luk, épp hogy átférnénk, az esély nem sok… Ha szerencsénk van, még néhány kört repülhetünk…

Ismét a tiszt köröz retorikus kűrjei utolsó fordulataival:
– Jöjjenek az emelvényhez azok is, akik jehova vagy nazarénus hitet vallanak – hárman felállnak. – Ők katonai, de fegyver nélküli szolgálatot fognak teljesíteni. Az alkotmány biztosítja számukra felekezeti jogaikat. Amennyiben a teljes katonai szolgálat elől zárkóznak el, átadják önöket a katonai ügyészségnek. Ha valaki felekezeti meggyőződésből, lelkiismerete szerint cselekszik, de azt a katonai törvények ellenében teszi, az a parancsok alóli szándékos kibúvásnak minősül. A felelősségre vonás ezzel arányos.

14.
Nyirkos szeptember van. Este. Rozoga, rozsdás lámpákat nyikorogtat a szél. Piros Ikarusz busz áll az egyik mocskos sárga, hosszú épület mellé. Mint kísértethajó ring be a lepusztult öbölbe. Újoncok törlik a homályos ablakokat. Arcukat sóvárogva az üvegre nyomják. Elvesztettek valamit. Még civilben vannak.

Csak az épület egyik nyitott ajtaja látszik, fényárban, ömlik ki a gőz. Katonák támaszkodnak lezserül az ajtófélfának, ingre vetkőzve, felhajtva a hosszú ujjakat, zsebre dugott kézzel. Fejük borzas, sapka nincs rajtuk. Vigyorognak és cigarettáznak. Az egyik beordít az ajtón:

– Itt az új szállítmány!… Megjöttek az új husik… Fenhetitek a farkatokat! – röhögnek. Itt ők az urak. – A mocskos anyádat, vetkőzz már – tajtékzik az egyik, amikor bevezetik őket egy koszos előtérbe –, nem otthon lebzselsz anyucinál!

Balázs elé dobja a kiürített cukroszsákot, hogy abba tegye minden civil motyóját: ruhát, cipőt, könyvet, órát. Aprópénzt, törülközőt vihetnek magukkal. Meztelenül hajtják végig őket egy folyosón. A fodrász székébe is ruhátlanul ül. Ő nem akar nyiratkozni, azt hiszi, elég az a haj, ami megmaradt szabad sörényéből, de erőszakkal lefogják, ráhajítanak egy fehér lepedőt, és neki az ollóval…

– No, ez megfelel?! – szól cinikusan az egyik szadista „nyírógép”.

Majdnem elsírja magát, mikor a tükörbe néz. Egy adományra váró kéz mered elé. Nem érti.

– Fizetni kell!
De ő nem akar pénzt adni ezeknek.
– Nincs – mondja.
– Nincs?!… A kurva életbe!… No, majd mindjárt meglátod, hogy lesz!

Ketten is lefogják, s neki a nullásgéppel a maradék sörtéinek. Ekkor ered meg a könnye.
– Kurvák! – ordítja Balázs.

15.
Egy laktanya hátsó, füves udvarán, közvetlenül a foldozott, néhány helyen meg „katonarágta”, lukas kerítés mellett, két katona áll már hajnal óta. A stócokba halmozott nejloncsomagokból érintetlen, vasalt, új ruhákat vesznek elő. Meggyűrik őket. Csizmájukkal néhányszor megtapossák.

Egy olajos dobozból ráürítenek egy kis tartalmat, majd egy egész égő gyufásdobozt dobnak rá.

Aztán egy nagy halom kising, zokni, mikádó, bakancs következik. Egy tiszt és egy tizedes elégedetten nézi munkája gyümölcsét. Gyönyörködnek. Fekete füst száll.16.
Kihalt, élettelen föld. Kemény tél. Minden befagyva. Kint vannak a földeken, kezük gémberedett, a cérnakesztyűre ráfagyva a víz. A kétfülű sapkát még nem szabad leengedni, néhányan megteszik. Vérvörösen lüktet az arcuk és fülük. Orruk felpuffadt piros paprika.

Hajlonganak és veszik ki a földből a zöldséggyökereket. Mint a nyulak majszolják a sártól alig letörült növényeket. Éhesek. A tea kihűlt. A reggelit már elfelejtették. Itt is porcióznak. „De legalább szabadok!”
Néha meggyújtanak egy feledékenyen kinn hagyott szalmabálát, s köré gyűlnek, mint az éjjeli lepkék. Meleg csap az arcukba, kinyitják egy pillanatra a mikádó bélését, hogy a meleg átjárja elmerevült testüket. Anyátlanok. Ilyenkor mindig hazagondolnak. Aztán a tiszt ordít egyet, s szidja ezt a dög bandát, s hajtja, mint barmokat vissza a barázdába.

Balázs hátrahúzódik, átmegy a gyökérszedő soron, jó messzire. Vizel. De nem megy azonnal vissza. Megáll, lehunyja a szemét, arcát a valahol sejthető nap bátorítja. Kitárja a karját, mintha szelet érezne, de csak áll a levegő. Otthon van. Hallja a felesége suttogását. Kinyitja újra a szemét, felemeli a karját, és készülődik, mint a karmester, mikor beinti az első taktust a zenekarnak. A fúk ledobják a gyökereket, átlépnek egymáshoz a barázdába. Egyikőjük férfi módjára illendően felkéri a „nőt” egy Strauss-valcerre, gyöngéden átkarolja a mikádós „primadonnát”, és kezdődik a körtánc körbe-körbe a fagyott földön, átszellemülten és boldogan. Amikor a tiszt már megelégelte, egy riasztólövést küld pisztolyával az égbe és ordít: „Zene kuss!! Abbhagyni!”

17.
Az impozáns rokokó tükörben látja saját búcsúzó arcát. Egyenruhája még sohasem volt ennyire kifogástalan. Tökéletesen biztos magában. Egy barna íróasztal mögött ül, jobb oldalán egy kazettás magnó van. Egy gyors mozdulattal kiveszi a magnóból a benne lévő kazettát, tasakba zárja, függőpecséttel látja el, saját fémpecsétjével. Bal keze felől felvesz egy nagy alakú borítékot, belehelyezi a megfogalmazott levelet, lezárja, majd hasonlóan lepecsételi azt is. A borítékra ráhelyezi a becsomagolt kazettát. Vár.

Az asztalon egy ragyogóan tiszta tiszti pisztoly, mellette kikészítve három golyó…

18.
Szünet. Péter újoncok közt tolakszik. Néhányan az üvegablakhoz mennek, ahol türelmesen várakoznak a szülők és a kedvesek, hogy csak egy pillanatra is láthassák az elvitt fiút. Beszélnek hozzá, az ablakhoz törlik a kezüket, mint gyöngéd simogatáskor. Közben a stúdió hangszóróján kiadják az üzeneteket: „Fél egy és fél kettő között a szülők és a hozzátartozók a kapunál, majd az állomáson beszélhetnek a fiatalokkal. Kérem megértésüket és türelmüket.”

A füst szétömlik az előtérben. Nagy nehezen a büféhez ér. Sorba áll. Közben megeszi a felesége készítette szendvicset. Egy poharas tejet vásárol, megissza. Kezével megtörli a száját, s eszébe jut: később már ezt se tudja szabadon.

19.
– Huszonhatosak! Táskával, kabáttal gyülekezzenek a folyosón – felállnak, sokan mennek el.
– Tizennyolcasok! – ketten állnak fel. Nevetés az egész lelátón.

20.
Orvosi vizsgálat. Péter és Balázs felmegy a nézőtér feletti folyosóra. Beállnak a sorba. Amikor a székek mellé érnek, alsónadrágra vetkőznek. Péter kinyújtja a kezét. A katonaorvos megkérdezi tőle:

– Hány kiló?
– Súlytalan!
– Ne vicceljen!

Egy másik orvos jön. Mond valamit a vizsgáló orvosnak. Az bólint. Aztán azonnal Péterhez lép. Szembefordul vele az orvos:

– Amikor mindenki elhagyta a csarnokot, Ön ne menjen velük! Önnek le kell ülnie az emelvényhez közeli székre. Látja? Oda – nyersen, kioktatóan mutatja, nem mintha nem lenne egyértelmű az akarata. – A széken talál egy borítékot. Bontsa fel…
– Igen…, de…
– Ne kérdezze, miért!… Nincs rá felhatalmazásom. Katona, Ön ettől kezdve nem gondolkodik. Világos?!
– Parancs… – hebegi Péter.

21.
Táskával, kabáttal gyülekeznek a folyosón. Balázs is köztük van. Péter marad. Kezdődő félelemmel nézi, ahogy kiürül a nézőtér. Ablakok, ajtók, betongerendák. Lassan elhal minden zaj. Még hosszasan ül magányosan a lelátón, figyeli a széket: mintha valami fehér tárgy lenne rajta. A lámpákat hirtelen leoltják, még egy kis világosság szűrődik be az ablakokon – mindent egész tisztán lát.

Feláll. Átbújik a korlát alatt, úgy ugrik le a védőszőnyeggel borított parkettára. A csattanást úgy se hallja senki, a lépcsőkön való járkálás amúgy is fárasztó lenne. Meg aztán, végre is azt csinál, amit akar.

A csarnokból kilát a lassan felgyulladó lámpákra. Esteledik. Sokáig sétál. Újból a félelem öleli át: „Mi ez a színjáték? Nincsen közönség. Nincsen senki. Bármi lehet!” Nem ismeri már fel a benti tárgyakat. Leül a székre, ölébe veszi a széken lévő fehér borítékot. Szembe vele a címer. A borítékon miniszteri pecsét. Kibontja a borítékot. Fennhangon olvas: „Menjen oda az emelvényhez, ott talál egy magnót. Benne a kazetta. Kapcsolja be! Bármit hall, hallgassa végig!”

22.
A Magyar Népköztársaság címere félhomályban az emelvény fölött. Hosszasan nézi. Nem meri azonnal lenyomni a gombot. Lehet, hogy figyelik. Az egész csarnokot betölti egy idős férfi hangja:

„Drága Testvér ! Ne vegye tolakodásnak ezt a megszólítást. Tudom, hogy Ön tanár. Ahol eddig dolgozott, káderlapján gyűltek a megjegyzések. Apja ötvenhatos múltja sem segített önnek. De ön úgysem fogja megtagadni őt. Lesz egy fiúgyermeke, de félelmeit ő sem tudja megszüntetni. Néha boldog. Ma lezárul Első Élete…

Én is bejártam ezt az utat. Voltam börtönben, s most a hatalomban. Eddig bizonyos abban, hogy álmom mások álma is volt. Szegény családból jöttem, s most csalódott és félrevezetett lettem. Hajtó és űzött egy személyben. Sohasem hittem volna, hogy így összeroppanok. Ötvenhat éves vagyok, és sohasem éreztem még kezdetét valami újnak, valami egészen másnak, kezdetét valódi életemnek… ott álltam a tükör előtt, és az megrepedt, s akkor láttam a múltam, mint valami romot, s a rövid jövőm egy pillanatra. Simogatást éreztem, gyöngédséget és alázatot… Valaki szólt a tükör mögül. Mintha a szavak nem szájból, hanem a tárgyakból, a fényekből suhantak volna. Tudtam, hogy eljött valaki hozzám, akit titkon mindig vártam… De én csak közvetítő vagyok… Ne ijedjen meg, ha jön valaki. Találkozni fog vele. Most kezdődik Ön által az üdvösség újabb története… Én most elmegyek… Emlékezzen meg rólam az Úr színe előtt.”

23.
Péter térdre rogy, alázattal lehajtja fejét és vár. Nagyon hosszú ideig. Teljes sötétség odabenn, az ablaksoron lehet látni, hogy kívülről kék szirénafények forognak. Észrevesz a távolban egyetlen, elmosódó piros pontot. Feláll és nagyon lassan, mintha sűrű ködben haladna, elindul felé. Eléri a piros pontot. Megérinti. Óriási szikra csapódik ki a falból. Kiáltása hosszan a kozmosz utolsó atomjáig hatol. Fehér fény gömbje nyeli el. Elvégeztetett.

24.
Vágtázó, szirénázó tűzoltóautó. Utána mentők és rendőrség. Óriási lángok falják fel a csarnokot. A tűz túlvilági zaja. Autók, biztonsági rendészek, dzsipek. Emberek özönlenek mindenünnen a csarnok felé. Nagyon erős fehér fény gyullad ki, minden teret betöltve, a tűz fényét is megszüntetve. Az emberek, katonák szemükhöz kapnak, elesnek, térdre rogynak.

A huszonnyolc éves férfi felesége az ablakhoz mankózik, hosszú időre fehér fény ömlik be a szobába. Éjfél van.

1988–2010

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu